Myrthil, my love - You cry and laugh and you don't know what to feel Don't you think it's unhealthy? No. Myrthil, my love - You cry and laugh and you wanna die Don't you think it's unhealthy? No. Myrthil, my love - You cry and laugh and you makin' the same mistakes Don't you think it's unhealthy? No. Myrthil, my love - You cry and laugh and you were left alone again Don't you think it's unhealthy? No, I'd rather be nowhere, then be the second on the line. Left alone was the sign. Left alone was that sign...
A félelem alantas, alattomos, alaktalan és ablakos. Kinyílik egy, te bezárod, és máris tárják rád a következőt. Én sokáig azt hittem tudom mitől félek. Ha megkérdeznék mitől félek úgy igazán... akkor azonnal tudnám rá a választ. Ma egyszerű és már rutinszerű hazatartó sétám alatt egyszerre fény gyúlt egy olyan titokra, amiről nem is tudtam, hogy homály fedi. Mielőtt még elmesélném a történetet, azt illik tudni, hogy szeretek empátiával viseltetni minden iránt. Főleg, ha még nem fárasztott le valamilyen oknál fogva az első és az ezredik pillanatban. Vannak lelkek amelyekkel hamarabb és vannak, amikkel csak sokkal de sokkal később. Ma elsétáltam egy mellett, mintha ott sem lett volna. Máskor is láttam már. Talán autista, vagy kényszerbeteg, vagy mind a kettő. Azt is tudom, hogy ez mások számára rémisztő és taszító lehet, de én soha nem aggódtam efelől egy percig sem. Vagyok én, én, én a megbonthatatlan. Van a Világ, a Világ, a Világ a szörnyen változó. És amíg szembe széllel hadakozom, engem Ő formál.
Már tíz lépéssel korábban tudtam, hogy oda fog szólni a fiú. Elterveztem, hogy sietek.
Öt lépés.
Három lépés...
Két lépés...
"Mi van a kezedben?
Mi van a kezedben?
Mi van a kezedben?"
Fel-alá dülöngél, egyik keze vadul a levegőbe lendül rángatózik rajta a kisujj, a szeme tikkel, haladok tovább.
"Szatyor van a kezedben?
Szatyor van a kezedben?
Szatyor van a kezedben?"
Tizenöt lépéssel távolabb is hallom, ahogy kántál. Nekem meg felszalad a pulzus, alig kapok levegőt, megszorongatja valami a torkomat, szó szerint menekülök. Lúdbőrzik mindenem, émelygek és szédülök. És közben szégyenkezem rendesen. Nincs ebbe semmi, hiszen csak beteg. Ráadásul kint áll ez minden nap...nem bántja a kutyát se.
Még két perc és hazaérek, addigra már mindenem reszket. Elhajítom a szatyrokat és a tíz emelet legalján leülök pityeregni, tenyerembe szorítom az arcomat és imádkozom:
"Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…
Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…
Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…" Daniel Keyes (282. oldal - nov 16. bejegyzés)
És féltem én már a sötétben, féltem a magánytól, az emberektől, a magasban, attól, hogy felszólítanak órán, meg beégek a fiúk előtt. Begyullad a fülem a klóros víztől, lebukok hogy csaltam. Még magamtól is... de soha, soha nem féltem még ilyen iszonytató módon attól, hogy elveszítem a tudatom. Bár régóta tudom, hogy az igazi rettegés a gondolataim bizonytalanságában bujkál, de ott délután a lépcsőfordulóban kuporogva ráeszméltem micsoda halálfélelemmel jár elveszíteni. És mivel deviáns érzelmeim áramfonalán sokszor táncol az őrület, abban a pillanatban attól féltem, talán egy darabkát éppen most veszítettem el belőle. De már azt is tudom, hogy a félelem alantas, alattomos, de legfőképpen hazug. És valahogy szembe kell menni vele.
Ahhoz képest, ami egy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, már nagyon nagyon messze jársz. Pedig igazából nem változott semmi. Még mindig láblógatni akarunk, megállítani az időt úgy, hogy lehetőleg valami nagyszerű és világrengető felé haladjon közben. Várunk és nem mindig jön. De már megtanultad, mennyit számít ha apróságokban látja meg az ember, amit mások a nagy dolgokban sem. És szeretem azt hinni, hogy ezt a látó képességet én mutattam meg neked. Nem emiatt, hanem magad miatt, a gondolataid miatt mostanában egyre többször fedi a pigmentált képet élénk vörös. Engem felvidít, hogy ez nem foltos. Nincs most zöld, barna vagy kék pötty sűrűn elterülve. Én is ilyen hasonlóság tükrére vágytam kiskoromban. Úgyhogy köszi. :) Ezért az önkéntelen - csupán létezésért igazán hálás vagyok. Ma nem leszek okos és ígérem nem bölcselkedem mintha mindenhez értenék. Mert hát én gyerekként nem völgyre vágytam, hanem egy óriás társasházra. És az evidens szerettek ott tartózkodása mellett, csak és kizárólag idegeneket vittem volna be. Azt játszottam, hogy betakarom éjjel őket, és jó éjt puszit adok. Odakint esik az eső, dörög az ég, aki fázik és fél, az ebben a házban biztonságra talál. Annyi kaját szerzek, hogy mindenkinek jusson, végülis maj'csak megoldom valahogy. Játszásiból. Mindegyik árva, úgyhogy kell nekik a segítség. A maci, a plüss kutyám, a babák meg mindegy egyéb. Kiskanállal eszik ki nem nyíló szájukon a pürés-paradicsomot. Kólás üvegbe töltött vizet isznak, és pihennek pihennek, mert millió az álom amit őrizni kell. Valakinek őrizni kell. És amíg nem ismerem a mártír szót, nincs bennem félelem, hogy az emberiség ennek az éremnek is két oldalt kovácsolt.
Nagyobb, még nagyobb, óriás és mamut. Aztán zsugorodik, homorodik, domborodik a kép. Vergődős nappalok váltják a fészkelős éjeket. Ki gondolta volna, hogy a bioritmus az egy fontos dolog? Gyűlölöm a reggelt. Valaki azt mondogatta egy osztálykiránduláson, hogy imádja ahogy besüt a nap első sugara, csipognak a madarak, és még nem tudhatja mi fog majd történni estig. Hát én pontosan tudom. Sötétben kelek, kurva hangosan a retkes madarak és fix, hogy elrontok valamit. Egyáltalán, hogy a fenébe lehetséges az, hogy ilyen hajnalban kelős melót szereztem magamnak, mikor soha életemben nem bírtam felkelni?? Az attitűd váltás minden nap egy komoly harc. Fogalmam sincs mikor fogok rálépni arra a mozgójárdára... egyre erősebben érzem, hogy amíg várakozok, talán el is indulhatnék. Másoknak is jól bejön a séta...
Még egy szempillantással ezelőtt - épp ha csak lehunyom a szemem - azt gondoltam én leszek a kivétel. Valami más, valami jobb, valaki akire a többiek felnézhetnek. Most ha kinyitom, én is a "többiek" vagyok. Mocsárban taposós, nehézkes sóhajok, ilyen a világ és eddig hófödte csúcsokat megmászós léptek zaját hallottam messziről: ezt kell tennem nekem is. Valahol félúton meg rájössz, hogy rossz hegyet mászol. Meglátsz néhány hegymászót, akik végig akartak menni, de félúton megálltak. Tábort vertek vagy elaludtak. Jön a pánik, nem tudom. És lehet, hogy rossz hegyet mászol. De hogyan kell visszafordulni ott, ahol már lehet nincs is idő újat kezdeni?
Amikor még sokan voltunk, kisteremben nyomorogtunk és mécsesek égtek, körbeültünk egy embert. Faggattuk és csöndben feszülten vártuk a válaszait. Valaki megkérdezte tőlem, hogy te nem ülsz a kör közepére? Én meg azt feleltem: Dehogy ülök! Én majd csak kérdezek. "Akkor te geci vagy."
És én akkor most geci vagyok. Annyira zavart a válasz, hogy képes voltam beülni. Persze nem aznap, majd egy másik... El sem tudtam képzelni, hogy majd az emberek, akik rám szegezik a tekintetüket, egyszer olyan személyekké válnak, akiknek a gondolatai, élete és választásai meghatározzák későbbi életem lépéseit. Visszaemlékszem majd, és idegeneknek mesélek róluk úgy, mintha mind-mind tanulság volna. Tapasztalás és a kézzel simogatás egy bánkódós esős vasárnapon. Ők voltak azok, akik ha megbántottak, akkor tanultam belőle. Ha szerettek, akkor megtámaszkodtam rajtuk. Ha törődtek velem, akkor hátsószándék nélkül. Majd kiléptem és elhajóztam a Szigetről. És mindaddig azt hittem életem ezen része önbeteljesítésről szólt. Olyasmit tenni, amitől többnek érzem magam, amiben kiélem kreatív vágyaim és álmaim. Visszanézve pedig úgy érzem nem is erről volt szó. Mert fogalmam sem volt, milyen emberek közé csöppentem, és hogy egy közösség nem is mindig arról szól, amit együtt formálnak. Hanem inkább az apró vibráló atomokról, amiket egymás között robbantanak fel.
Még csak egy szemvillanással ezelőtt, ha becsukom a szemem... azt gondoltam én leszek a kivétel. Mert ha éppen most még nem is vagyok, akkor csak az úton kell haladnom, hogy azzá válhassak amivé csak szeretnék. A Sziget utáni életem minden pillanatával magamban hordoztam az élményt, amivel kényszeresen igyekeztem átadni idegeneknek amit ott megtapasztaltam. Volt aki értette, és volt aki nem. De leginkább nem. A lelkek közül igen csekély százalék volt hajlandó csápokkal akaszkodni az én receptoraimra. Elcsöndesedni kicsit, és sokáig rágni a szavaim. Úgy megszólalni utána, hogy igazán egy hang se hagyja el az ajkát. De amikor ez sikerült, egészen olyan volt mint a tűzijáték durranásai távolból a mellkasomban. Dübörgött a világ, és megnyílt alatta a föld. Felvillant a Sziget képe, ahol nem is volt olyan fontos a hegymászás, meg a súlyos-nehézkes sóhajok. A hótaposás fagyos reggeleken, hogy beérjünk és elvégezzünk. Valami sokkal fontosabb volt, amiről eddig soha nem hallott. Vagy ha mégis, hát nagyon régen, és egészen el is felejtette már. Úgy ment tovább, hogy az ő mellkasában is átformálta az anyagot ez az aprócska láthatatlan mozgalom. És én tudtam, hogy ezt a Szigetről hozom. Meg azt is, hogy akkor most ő meg én meg ti és mi... kivétel vagyunk.
Olyat teszek, amit ezelőtt még soha. A szerelemről írok. Nagy szavak, meg lelkes pillantások. Egymás nyakába akaszkodás, összegondolt szavak miközben egyrugóra jár az ész. Tapsolás a pamacsfelhők felett, ott mindig tiszta az ég. Hosszú egymásra csodálkozások, rajongás és türelem. Fogalmam sincs ez micsoda, de a nagy "Sz" betűs szó definíciójának aligha felel meg. És nem akarok olyasmibe belemenni, mint a kémiai reakciók, amiket a hormonok váltanak ki belőlünk... ráfogni a vágyakra meg a szeretve lenni akarásra, vagy a magánytól való félelemre, és a fanatikus rajongásra aziránt, hogy végre találtunk valakit aki hasonlóan nyomorult hozzánk képest.
Egy olyan ember, aki átélte ezt az érzést, jóval az esemény után nem kérdőjelezi meg, hogy ez volt az. Becsapódás előtti pillanatban még bizonytalanság lebeg a fejünk felett: Meg fogok halni? Aztán csak úgy fáj, reszket és megreped. Ez volt az. Akkor is ha jó, és akkor is ha nem. Azt hiszem ez nem egy érzés, hanem az odaadás. A gondolatfoszlány, amire túlélési ösztön miatt sosem lennénk képesek - "meghalni érte." Mert hát ezzel az intuícióval már oda is adtuk fél életünket. Szabad szemmel láthatatlan utolsó lehelet szakad fel egy végső karnyújtással. Kell vagy nem? Nesze vedd el, másnak nem adom! Hiába való halál, ha mégsincs rá szükség. És értelmetlenül kellemes, mikor mégis. Én soha nem mondom ki ezt a szót, nem szeretek rágondolni, és beszédtémának is igen siralmas. Ha csak kicsit is foglalkoztatna mások élete, annak harmóniája, azt mondanám többnyire az önző illúziót élik azzal, hogy kapni vágynak és adni fáj. És mind úgy van vele, ha nem szeret viszont, akkor mire fel erőlködjön? Holott talán nem ez a cél. Hiszen ha azért adunk, hogy cserébe kapjunk valamit, akkor ennyi erővel meg is vehetjük. Én úgy tudom erre épül a kapitalizmus. Mióta szivárgott be ez az érzelmek világába, ahol olyan értékekért szeretnék pénzzel fizetni, amiért ezelőtt lehetetlennek tűnt?
A szerelem nem önző. Nem kér cserébe semmit. A szeretni vágyakozás önző, amiben az egó azt mondja: szeretném, ha szeretnének. És ezért úgy hiszem, én magam is szeretek. Nem olyan bonyolult, de azért három hetes romlott kajára emlékeztető bukéja van. A szerelemben minden pillanat a másiké, és minden kapott perc ajándék. Ahol az az egy személy tölti ki a mindennapok gondolatát, és amikor éppen nem rá gondolunk, akkor róla álmodunk. Ha mindenki azt mondja: Hülye vagy? Kihasznál... akkor is vakon utána dőlnénk a folyóba, és az utolsó pillanatig emésztenénk magunk a tőle átvett súlyokkal. A szerelem ragaszkodás és bizalom, ami túl nő az egón. Túlnő a családon és a barátokon. A szerelem nem szégyen, hanem elfogadás. Édes szembedöfés és már nem bánjuk többé, ha kötéssel takarják a világot. A szerelem az, amikor megfogják a kezed, pedig utálod ha megfogják a kezed...
Azt hiszem egyszer éreztem ilyet. Fura volt és ismeretlen, mint valami tétlenség utáni elégedettség. De csak jóval a becsapódás után ismertem rá mi ez. És utoljára írok erről, de csak mert még mindig álmodom. Nincs ember aki ezt pótolja. Valószínűleg azért, mert nem lesz még egyszer olyan, hogy úgy kapjak az élettől viszonzásul valamit, hogy csupán adtam, és ez önmagában elég.
Egy másik ház verandáján ücsörgök, egy másik világban. Beleszívok a cigibe, figyelem a lassan csordogáló közlekedést, villogó lámpákat, dudáló autókat, nyikorgó villamost. Felteszem magamnak a nap mindigkérdéseit. Leül mellém ez a lány. Egzotikus ázsiai vonások, széles az arccsont, mandulaszemek, szépségpötty az ajka felett - érdekes. Dinarának hívják. Hosszan beszél, nehezen figyelek, rám nehezedik a levegő súlya.
"- You are beautiful. If I was in your place at this moment, here in this porch... I'd love all the nice men in the country. I'd love being young, free and desirable. I would leave all the tense which you're showing on your face right now."
És biztos voltam benne, hogy ő ezt teszi. Elenged, mielőtt elmúlik. Fejbúbig mártózik, és ritkán vesz levegőt - de még azt is mosolyogva.
És éppen mikor már azt hiszi az ember, hogy megismerte a világot. Éppen mikor befordul a trolival egy ismeretlen utcába. Éppen amikor egy fehér köpenyes orvos sétál át a zebrán, és éppen akkor amikor öreg úr foglal helyet mellette a padon. Szivarszagot lehel és törődve simít végig az unoka arcán. Éppen amikor anyuka kiabál a gyerekre, és kerekesszékben elgurul mellette egy lábatlan férfi. Akkor szétesik a világ.
Autóban találom magam egy sötét parkolóban, és olyan nagyon feszít a hiány. Beszélni kéne néha. Nem lesz semmi baj. Most itt az alkalom. Évek óta várok, keresek és nem is nagyon találok. Ha azt hiszem, akkor is inkább illúzió. Ilyen lehet nincs még egy, csak én magam. Reszketek, pedig nincs hideg. Ez a szégyen jele. Hányás előtt készül a test valami iszonytató traumára. Rágom még, pedig itt van a torkomban. De végül nem én szólalok meg először.
- Te félsz?
Kérdőn oldalra sandítok a vezető ülésre.
-Én? Én ugyan nem félek semmitől.
Aztán alattomos lassan bekúsznak az emlékkockák, zúgva-recsegve. Onnantól, ahol még mindentől félek. Az égzengéstől, kétkerekű biciklitől, sötétben a szörnyetegektől, hogy betegek leszünk és meghalunk, meg egyedül hagynak egy utcasarkon a szüleim. Kiraknak és elhajtanak. Kinek kell ez?
*
Nyikorog alattam a hinta, kapaszkodom a láncokba, és pipaszár lábam kikandikál a kinőtt halásznadrág alól. Pelyhes kislány tollakat vizslatom rajta, hogy ez rendben van-e így. Mi ezzel a baj? Maradhat, olyan szőke... Igazán nem is látszik, csak ha közel hajol az ember. Szőke loknis kislány csapódik mellém a szélső hintába és vadul nyüvi a rágót. Arany fürtjeit két csutiba kötötte az anyja, mint a spániel fülek, úgy borulnak az arcába. Jön ma, jön holnap, de még azután is. Az ölembe ül, hintáztatom. Közben átölel és elalszik. Máskor végig futja a parkot, én meg figyelem, hogy el ne essen.
- Leszel a nővérem?
Van már neki. Ott laknak a szembeutcába. Lenőtt melír, fűrészkarmok, mosdatlan és csúnyán beszél. Leszek. El is határozom, hogy majd én leszek a nagytesója. Csakazértse olyan mint amilyen az enyém. Ugyanis ő engem nem szeret. Neki én csak teher vagyok, nem játszik és nem beszélget velem. Úgyhogy mától én leszek a nagytesó, és megtanítom mindenfélére. Például arra, hogy nem szabad megfogni a lepke szárnyát, mert lepereg róla a por, és többet nem tud majd repülni. Meg arra, hogy csúnyán beszélni sem szabad, mert az a lányoknak nem szép dolog. Mindent azokkal a szavakkal, ahogy a szüleim mondták. Ő meg kerek szemmel hallgat, és rám se hederít. Elkapja a lepkét, és tovább bazdmegoz.
Suli után ledobom a dinós táskát a hinta mellé, és mellém csapódik a nővére is. Elmeséli, hogy balhé van otthon. Óriási perpatvar. Apu gyilkolássza anyut, iszik, meg sorba szívja a cigarettát.
- Te ezt még nem értheted, milyen félelmetes. Fiatal vagy ehhez.
Figyelem a húgát, el ne essen. Úgyse vigasztalja senki, csak "bazdmeg megint nem vigyáztál!"
- A félelem végülis jó. Apukám szerint a félelem megvéd... én elbújnék.
Másnap az udvaron rám talál, és érdes ujjaival a földre lök, amiért pesztráltam a húgát. Megijedek, mert nem értem mit csináltam rosszul. A kislány messziről figyel, aranyloknikkal. Ő sem érti. De csak egyre üvöltik rám a szavakat: Hagyjam békén! Kopjak le! Sírva felcaplatok az elsőre, ott az én nővéremet ez nem érdekli. Most tanul, készül, gyakorol. Valami életre, ami eljön valamikor. Ezt megint nem értem, mert az élet az most is van. Éppen zajlik. Vacsoránál megint sírok, mert nem értem. És nagyon fáj, mert így többé nem lehetek nagytesó. Már nem is akarom, játszásiból se. Anya megkérdezi mi baj, és még jobban rázendítek. Elmagyarázza, hogy talán féltették tőlem, nehogy jobban szeresse az idegen törődést, mint a születést valahová. Meg is nyugtat, hogy semmit sem csináltam rosszul. Hiszen még csak gyerek vagyok.
*
Ilyenkor még fáj az alvás. Sokszor ébredek rettegve. Fáradt petyhüdt szemráncokkal fekszek el az ágyon, és pötyög az éterbe, valami igazán semmiséget. Ez a csend nem megtörhetetlen. Mert szükség van rám, én meg ahogy meghallom, zúgni kezd a fülem. Elmosódik a kép. Hullámzik a futószőnyeg, de mire leérek a teraszra már minden tű éles. A vér, a szagok, a csontig hatoló hideg. Tárcsa hang és mentős ügyelet zaja szűrődik át a vételen. Még alkudoznak, nagyon kár... Beülök a kocsiba mellé, és hirtelen nem emlékszem semmire, csak a hangokra, a sok kérdőjelre ami repked a levegőben. De egy pillanatig sem félek. Mint mikor az útra ugrottam, hogy felkapjam azt a gyereket, az anyja meg csak megkövülten állt a homokozó mellett.
- Ne hajolj ide...
Miért? Attól félt kínos lesz, nyílt sebekből szivárog a vér. De nekem egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez kínos. A folyosón magamra maradtam, csöngött a telefon. Jöttek a rendőrök és beszélni kellett. Jöttek a barátok, és újra beszélni kellett. A helyszínen vércsíkokat kellett nézni, végig néztem. Síró emberek vállát kellett lapogatni, hát megöleltem őket. És az utolsó percekben, mikor már senkinek nem szorongattam a kezét, nem válaszolgattam kérdésekre, csak visszaültem abba a csendbe, egyedül a szobába... akkor belesikoltottam a párnába, és engedtem hogy folyjanak a könnyek. Nem értettem miért most félek, mikor már elmúlt a veszély.
*
Többször elsétáltam az épület mellett, amíg végül összeszedtem a bátorságom, hogy bemenjek. Félholtként fogadtak, megjátszott reményekkel. Időpontot kértem a kötszer szagú pasastól, és közben elfelejtettem mosolyogni kínomban. Nem is lett volna odaillő. Elhatároztam, hogy ha becsukom a szemem Istenre gondolok majd mindig. Arra amit adott nekem, és amivel meghálálhatom majd ezt amíg itt vagyok. Sok féle gondolat átfutott a fejemen, igyekeztem egyikkel sem törődni. De mivel a kötelező napi rutin nem vonta el a figyelmem, nem mozdultam ki a házból, sárga voltam és fakó. Gondráncaim megjelentek a két szemöldököm között, a szám pedig szárazon tapadt össze mintha összetapasztaná a kimondhatatlanság. Vért vettek, és együtt imádkoztak közben. Én meg nagyon féltem. Képeket láttam a falon beteg emberekről, elhantolt sorsokkal és gyermektelen nőkkel. Ők meg csak imádkoztak amíg csordogált a kis kémcsőbe a vérem. Az utolsó darabok belőlem. Ezt le is fagyaszthatják ha akarják. Biztos elteszik. Kísérleteznek az ellenszeren.
Még pár nap, és még mindig nem szólok senkinek. Megoldom. Ezt is megoldom. De az utolsó napokon már görcsösen szorít mindenem. Hol rontom el mindig? És érkezik a telefon: nincs baj. Vihetem a papírt, csak siessek a jó hírrel. Sírnék de itt már nem tudok. Elapad, és nem is igen jön többé. Nincs mit gyógyítson, mert nincs ami felszakad. Várom a megkönnyebbülést, de valahogy az is elmarad. Hogy kerültem ide?!
*
- Te félsz.
És sírnék kicsit neki is, de már nem lehet. Elmondanám, mennyire átlátja még mindig ezeket a takarásra alkalmas lepleket. Hiába rég nem találkoztunk, ő megfejt valahogy úgy ahogy senki más. Ettől reszketek. Kínos lebukás, kérődzöm az igazságot.
- Azt hiszem... elkerülném a megaláztatást.
- Tehát félsz tőlük.
- Nem. Nem félek tőlük. Attól félek, hogy... megaláznak.
- Amelyik ilyet tesz, az egy farok.
Nem tudom elmondani, hogy köszönöm. Mert már nem igen tudok kifejezni egy normális érzést se. Belül a kesztyűtartóra borulva zokogok ezen is... valójában nem történik semmi. Hülyén hangoznak az érzések. És valahogy még ez is nehéz szülés volt. De ha becsukom a szemem, egészen olyan mintha már jártam volna itt. Mintha semmi sem változott volna.
Vannak emberek, akiktől nem lehet elbúcsúzni, mert megszakadna a szíved. Míg a többiektől azért köszönsz el mert szeretnéd, hogy ne is várjanak vissza. Azért rajtam van az óra. Itt ketyeg. Tak tak tak... Néhány napja írtam, és milyen igaz: Amit az ember nem ért, azt elpusztítja. Haragjában akkor is, ha értené de nem akarja. Mert ha neki tönkrement, menjen tönkre a másiké is. Hogyan ronthatok el valamit, amikor ott sem vagyok? Jó végülis mindegy. A hatás és az impresszió, meg a szavak ereje. Lehet mindezzel, ha ütni nem tudok kézzel, megteszem az eszemmel? Borzalmasan hangzik. De én már igazán nem akarok több gyűlölködő üzenetet...
Ha lenne egy nagy domb, annak a tetején laknál te. Egy nagy kuckóban, tágas ablakokkal. A dombról keskeny ösvény vezetne, én meg valahol a völgyben élnék az erdő mellett. Csöndes lenne és napsütéses. Minden gondtól messze. Az életben két kérdés lenne csak, ebből a miértekre nem keressük a választ. Többnyire mert nincs is. De azért boncolni kell a létet, és ebben gyakorlottak vagyunk. Az első derengő fénysugárban nyíló szemek, meg a késő éjjel fáradt-tompán ernyedő kezek...ez lesz a kérdés. Hogy mi a cél a kettő között? Nem kell, de én minden nap titokban feladatot adok. Olyanokat, ami a két pillanat között eltelt időre készít, próbára tesz. Én (is) gyakorlatozom, és csomószor még mindig botladozom. Mától a nap végén felírom majd azt az egy dolgot, ami értelmet adott a napnak. Azt hiszem ez az amikor elmeséljük egymásnak: Mi történt ma? Ha azt mondjuk semmi érdekes... talán elsiklottunk valami felett, nem?
Megtennéd, hogy nem nézel rám? Fordulj el, most nem jó. Hullámzó partszakasz, hányinger, üres vödrök, partra vetett bálnák.
Megtennéd, hogy nem nézel ide? Most úgy ülök, hogy nem jó. Hallgass a fényre. Ha becsukod a szemed majd érzed. Éles sikoltás az egész, csak még nincs neki szárnya, hogy nyugatot kutasson, keressen, szeressen. Hé! Te ott... egy éve nem voltál. Kettő. De mindegy. És ha megkérdezem, hogy vagy: semmi. A nulla gyökkettő. De akkor, amikor még beszéded hibás és nem ismered a számot, kevered a tésztához a mákot, és anyád rád szól, hogy ne edd! Bedagad, és nő, megreped és fáj. Egy nagy nyilallás és vége is a nyár. Úgy sem szerettem. Meleg van, és pulcsiban járok, takarja mindened a fekete zsákot. Csak úgy ráfekszel és elsüppedsz, homokos szemcsés, üres koporsóárok. Néhány centire sirály kiabál, csobban és lubickol a boldogság. Látom, látom, de lehetne, hogy most kicsit nem nézel rám? Ez az árnyék, ez itt, ez én vagyok. Nyúlik, és nyújtózik a messzibe, a fejbúbnál látszik ahogy eltekint messzire és kész. Már igazán nem érdekli a jövő. Lovaskocsis szekerek, loncsos lófarokba kötött kötegek nyikorognak, a kerekek pamacsfelhőkből csepereg
az Eső.
Azt hiszem megáztam. Megfáztam ahogy rád másztam. Tenyerem az arcodon széttártam, és most én vagyok a nyelő. Az energia száll, hullámzik, attól fél hogy lapátkarokkal tovább karikázik. Ne, ne engedd el! Csak ne nézz oda. Mert akkor látod, milyen szörnyűséges szörny vezetett haza. Fogta a kezed, és ígért fűt fát. Már nagyon szégyellem, hogy ujjal mutogatott rád. Hullámzó partszakasz, betonrepedés, kiszáradt agykérges leülepedés. Ön-ámít, hiteget, pofozkodik és vállon vereget. Aztán mesternek szólít. Megkérem, hogy ne tegye. Meggyőzöm, hogy rosszul jár, ha csámpásan mindkét lábbal jár
Utánam.
Megtennéd, hogy kicsit nem nézel ide? Hogy nem követsz többé, még ha kérlek is, hogy gyere? Megtennéd, hogy megérted azt amit nem mondok? És elengeded a füled mellett, amit összehordok? Ne nézz ilyen vágyakozón, kiesik a szemed. Ha nem utálsz, nem lesz miért gyűlölnöm az életet. Most ölelj kicsit, aztán fúj! Ne érj hozzám... mondj rám csúnyát, mert a széptől a frászt hozod rám. Miért nem szeretsz? Csöndkirály nyögés, zokogó hüppögés, orrfolyásos tüsszögés, ne maradj le. Én már itt járok látod? Hogy mérgesen se látok. Légyszíves ne nézz már ide!
Ide Rám.
Ma nincs semmi baj. Nem gondolok semmire. Csak nézem a kéttojásos rántottát reggelire. Ha hunyorgok látom, hogy a hagymát se karikára vágom, pedig te úgy szereted.
Meg tudnám csinálni. Megoldom. De nem kell erre várni. Leszarom. Itt rád mindig figyelni kell, csecsemők és nagyszülők pelenkáját húzni fel, és mantrázni hogy nincs baj. Hogy a zümmögő rosszallás csak egy eltévedt méh raj. Tovább szállnak holnap.
Felnézel, kapaszkodsz, nem látod csak ragaszkodsz. Jó, jó, de ide ki figyel? Talán itt mindenki... csak én nem hiszem el.
Bulizni mentünk, csak így kettesben. Ő meg én. De lehet végülis, hogy a sors hozta úgy ahogy. És talán az elindulás fázisában még sokkal de sokkal többen ültünk a kerthelyiséget melegítő fűtőtestnél. Kicsit ittunk is, ő meg felajánlotta, hogy hazakísér. Hosszú lejtő szaladt át a talpam alatt, és ő csak beszélt. Dolgokról, amik egy percig sem érdekeltek. Vagy ha mégis, fellángolt a reakció aztán elfelejtettem mit is akartam kihozni az egészből. Lelkes volt, és sokat nézett amíg beszélt hozzám. Én gondolkodón meredtem erre-arra. Megrágtam a szavakat és még így is egybefolytak. Lassan bontakozott félúton a dolog, hogy baj van. És ha jó mélyre ás az ember, akkor látja, hogy egy biztos pont után, mindenhol baj van. Süllyed a ház, törött a cső, mérges a föld és egy gombócba gyúrt hullócsillag az ég. Nyekergősen törtek elő a szavak a sötét, nyirkos sikátorokon átsétálva amíg meg nem fogtam a karját.
- Üljünk le oda!
A pad hideg volt, ráfagyott dértől koccantak össze a fogaim és imádkoztam, hogy ne fázzak fel. Ültünk egymás mellett, megkínáltam cigarettával, elfogadta. Kattan a gyújtó, ég a parázs, ütemes tüdőzés és füst falás.
- Meg akarok halni.
Nem azt mondja, hogy "Bárcsak halott lennék!" "Óh, ha elütne holnap egy autó!" Ő bizony meg akar halni. Kifejezéstelen grimasz ül az arcomra, ami várakozással telítődik. Néha felé pillantok, még rá is bólintok a kijelentésre. Meg akarsz halni. Ő pedig rövidke szünetet követően úgy érzi ezt valamivel alá kell támasztania. Magyarázkodásba kezd, körülményeket ír le és bizonygatja mennyire vágyik rá. Arról nem tud csak, hogy nem ő az első haldokló lélek, aki nálam köt ki válság idején. Hallgatom, és azt kívánom bár ezzel a tudással viseltethettem volna az előző kettőnél is. (És hát ezúton is bocsánat, amiért náluk nem jártam el okosabban)
Hagyom, hogy elfogyjanak a szavak, hát ez van. Ez a vége. Nincs hirtelen már mit mondani, és látom azon gondolkozik: mit is vár tőlem tulajdonképpen? Szánalmat? Támogatást? Azon őrlődik miért mondta el és hogy most tudat alatt nem arra vágyik-e véletlenül, hogy lebeszéljem erről. Mintha minden véletlenül megnyíló öngyilkosjelölt lélekben felkészülne tárulkozása esetén az önvédelemre. Persze csak abban az esetben ha a partner hozzá akar szólni a témához. Szokták mondani, aki beszél róla, az nem teszi meg. Aki nem beszél az a veszélyesebb. De hát láttam én már sok mindent, és nem illik a depressziót elbagatellizálni. Rezignált és boldogtalan, pedig egy órája még mosolyogva koccintott a többiekkel. Bennem az motoszkál: miért nekem mondta el? Érzi a csápokkal, hogy lehet kapaszkodni. Anélkül, hogy megfognám, tartani tudnám a sodrásban. Reakciót vár, bár ez nem az a helyzet, ahol ezt bevallaná.
- Én nem mondhatom meg mit tegyél, vagy mit ne tegyél az életeddel.
- Tudom.
- Nem is szándékoztam megmondani, hogy ne tedd meg.
- Ezt is tudom.
Lassan szívok még egy slukkot a cigiből és eldobom a csikket. Nesze neked környezettudatosság.
Ebben a pillanatban, elárultál nekem minden félelmet és fájdalmat. Hogy kik bántanak és miért érzed magad ennyire szarul. Ez a pillanat nem sokára elszáll. Másodpercek... órák, napok, hetek. Addig amíg emlékszem rájuk. De hogy őszinte legyek, jelenleg az számít Te meddig emlékszel erre. Mert ha kinyírod magad, akkor végülis hullára mindegy én meddig emlékszek rá, nem? Most még tart, két szempillantás és már sehol sem lesz ennek nyoma. Tudod miért? Mert néhány éve még én voltam a legboldogabb egy beszélő barbitól. Ma meg már az vidít fel, ha van az előadóban wifi. Egy pillanat alatt átbukfencezik saját maga körül a világ. Meghánytat mint a ringlispíl. Engem az mindig meghánytat... A csillagok éveiben mérve lófasz életet nem élünk. Féllábon kibírod, amíg kilapítanak az utcán, vagy anyád az őrületbe kerget. Szar. Nem tagadom, elég szar helyzet. És nem tudom neked mi a kiút. Azt tudom, hogy mindig van megoldás. Így van ez kitalálva. Ha elköszönsz, megsiratunk ez tuti. Néhányan hosszan emlegetjük majd a közös sztorikat. De a pillanat elmúlik, hallod? Ma még nyoma van annak amit itt hagytál, holnap pedig továbblépnek az élők. Azok akik ugyanilyen, ennél rosszabb - könnyebb konfliktusokkal küzdenek az életben mint a tiéd, csinálják tovább ezt a szart. És próbálják másképp látni az életet. Kizárni a rosszat, befogadni a jót. Mert az egyiket nem is ismernénk fel, ha nem lenne a másik. Mint ahogy van élvezet meg a fájdalom. Mind a kettőnek meg van a funkciója. De utóbbit tapasztalás útján próbálja kikerülni a paraszt...
- Ne próbálj meg lebeszélni róla!
- Nem teszem ígérem. Csak beszélgetünk. Azt akartam megértetni Veled, hogy az Élet végtelen lehetőségek csarnoka. Valahol ott van a Halál ajtaja is. Ez egy amolyan kihagyhatatlan JoliJoker. Sajnos mint az aknás játékban, kizárt hogy ne lépj rá legalább egyszer. Én a helyedben egy olyan csarnokban ahol hét milliárd ajtó van... nem keresném rögtön azt ami a túlvilágra vezet. Bár lássuk be, engem hajt a kíváncsiság. Állítólag inkább hinni kell valamiben.
- Gondolod, hogy hiányoznék másoknak?
- Ebben egészen biztos vagyok.
- Áh... és neked?
Megálltam egy pillanatra. Nem gondolkodni, hanem felelősséget vállalni azért amit mondani készültem. Tudtam, ha kimondom amit hallani akar, akkor egy életre ragaszkodni fog hozzám, pedig hát én ezt igazából nem akartam. De az összes rizsa ilyenkor felesleges. Mert ismertem már a halni akarók klubját. Önzőek. A szeretteikre pakolják a súlyokat, fenyegetőznek és gyengék. Ők az igazán változtatni nem akarók. És amíg nem talált kapaszkodót, azt az ágat kellett nyújtanom a sodrásban, amelyikbe kapaszkodni akart.
- Nekem is nagyon hiányoznál.
Csöndesen sírdogált, kisfiús gyengeséggel a nyakamba borult, felszakadtak valahogy a hála réteglapjai. Arra nem volt kíváncsi, meddig tart majd ez a pillanat, de azt hiszem megtanulta más szemmel látni a jelen milliószínű eseményeit. Ma még köszöni, holnap pedig már keresni kell az új kapaszkodókat. Én csak a part mentén tudok kísérni.
Az ember az egyetlen élőlény a Földön, aki fizet azért, hogy itt élhessen. Sőt! Az egyetlen élőlény, aki azért tart el más élőlényeket, hogy ne legyen egyedül.
Amit nem értünk, attól megijedünk. Amitől megijedünk, azt eltaszítjuk. Amit eltaszítunk, örökké kivonjuk az életből, és milliónyi sorsszálat írunk át vele a jövőben. Megbillogozva ezzel önmagunk fatális tévedéseit. Minél zavarosabb a világ, annál inkább szűkül a Szigetem. Nekem miért nem magyarázza meg valaki? Az én érzéseimet és létemet, a döntéseimet és álmaimat. Amiket félreértelmezek vagy elbaltázok. Mondja meg valaki mit jelent. Valahogy mindig magamnak kell rájönnöm, és a ráébredések közt a nagyobbak szikszalagot szaggatnak beforratlan sebeken. Még mindig számít a vélemény. A tied is, az övé is csak az enyém nem. Mindenkiére adok, csak a sajátomra nem. Kicsit bánom, hogy fiatalon makacs voltam, és elfordítottam a fejem a bölcsességek hallatán. Most rám zúdul a világ, és alig bírok vele.
Erre vannak a nagyok. Bár úgy fest, még ők is elrontják a dolgokat. Sűrűn. Szégyenkeznek miatta, mikor már el kéne engedni ezt is. Aludnom kéne mert három hete nem tettem.
Ne haragudj rám! Eddig még bocsánatot se kértem...
Ha egyszer láthatnám kívülről milyen ember vagyok, biztosan megijednék. Nem attól, hogy esetleg rossz vagy jó... szimpatikus vagy ellenszenves. Csak attól, hogy ez ilyen. Ennyire nagyon más, mint ahogyan belülről látom. Tudatában pedig a teljes igazságnak, amit belső szemem és hozzáadott külső szemem is együtt láthat, egész biztos... hát nem is tudom. Beleőrülnék. Minden nap rengeteg hibát követek el. Úgy fekszem le, hogy többé ilyenekbe nem esek. Aztán másnap, vagy sokára csak belezuhanok egy gödörbe és megbántok másokat, cikibe hozom magam, érzelmileg zsarolok, vagy elhagyom a kulcsaim. Ha találkoznék magammal, azt hiszem azt mondanám: "Ne aggódj már! Én látom az igyekvést." És ezzel a tudással én lennék önmagam legjobb barátja és legnagyobb ellensége is egyben.
Tizennégy lehettem. Az iskola padlásán ültünk, tökéletes körbe pakolva azokat a kényelmetlen fal-lapos alumínium székeket. Piros-fekete csíkos térdzokni volt rajtam. Halásznadrág, meg egy fekete spagettipántos felső. Bőrszíjak a csuklómon, rövid fekete fagyöngyös nyaklánc, és ritkuló szőke melír. Erősen kihúzva alul a szemem. Rajtam kívül mindenki izgatottan csacsogott valakivel. Pállott, padlásporos, bent rekedt levegőt szuszogtam, szorosan átfontam a karom a mellem alatt és elhatároztam, hogy én most dühös vagyok a világra. És minthogy a világra csak dühvel lehetett aznap pillantani, így a kellemes izgalom ami a többieket átjárta, nálam ki volt zárva.
Most senki sem érti. Ha elmondanám se értenék, mennyire rossz a helyzet. Csúnya vagyok és kövér, ez már mondjuk szabad szemmel is látszik. A vízszintes csíkok előnytelenül kihangsúlyozzák széles vádlimat, nekem bizony már most kell hordani a melltartót, és valahogy egyikben sem hálivúdi almaforma a dekoltázs. A széles csípőmről folyton lecsúszik a halásznadrág, sehogy sem áll rajta. Nem érthetik. Ez egy borzalmas megaláztatás! Mivel külsőségekkel nem jeleskedhetem, a belsőket pedig egy az egyben dobhatnám a kukába... meg kell tanulnom eljátszani valaki mást. Ez már csak így megy. Tudom, mert láttam a tévében is, meg a dalszövegek is erről szólnak. Legyél kúl és akkor mindenki imád.
A lázadás első szakasza viszont az, hogy leszarok mindenkit. Szóval nem is baj ha nem szeretnek. Ezt ők egyszerűen nem érthetik! Az csak egy dolog, hogy csúnya vagy és kövér. Ennek iskolapéldája van súlyosabb is a suliban. A céből például az az Andi vagy kicsoda, sose mossa meg a haját meg a fogát. Bűzlik mint egy patkánylyuk aztán mégis van pasija. Ja igen, az nekem nem is lesz. Sose. Még az kéne, hogy letaperoljon, aztán vágja ott a fejeket! Milyen fejeket vághat az Andi barátja, amíg rápuszil a zsíros bőrére? Talán elviszi magával a strandra a gyógyfürdőre. Ott áztatják magukról az öregnénik is a lehámlott bőrt.
Igazából teljesen mindegy, hogy van nálam rosszabb, a helyzet ettől függetlenül ugyanaz. Ezt ők nem érthetik, ilyen formán tehát ma gyűlölöm a világot. Túllendülve a külsőségeken, azt már mindenki tudja, hogy hülye is vagyok. Például a múlt órán a matek tanár hangosan is mondta. "Ennyire hülye vagy? Ezek szerint igen." Az egész hátsó sor ezen röhögött fojtott hangon, úgyhogy ez akkor sem lehetne titok, ha megpróbálnám leplezni. A fiúk közül kettő is igen gyakorta csúfolódik az osztályban. Ha nem a tanulmányi átlagon, akkor azon hogy rikácsolós a hangom. Meg hogy butaságokat beszélek, és nem értek semmihez. Elküldenek, és amikor megfordulok rajtam nevet a fele bagázs, de már nem hallom miért. Ez a harmadik iskolám, ez a harmadik padlás, amin különfoglalkozásra várok, és egy tucat velem üvöltő tanáron, még vagy három tucat lökdösődő és gúnyolódó diákon túl vagyok már. Hiába a sok iskola váltás, arra kell jutnom, ezt ők nem érthetik. Elmenekülni meg ezek szerint nem lehet, mert mindenhol ugyanaz. Tehát nincs más hátra mint előre, gyűlölni kell a világot.
Mielőtt benyit egy férfi a padlás ajtaján, és mielőtt az a kevéske csokor diák izgatottságtól zsizsegne körülöttem, arra gondolok amikor az első osztálykiránduláson a lányok hálójába szaladt a szobatársam, hogy elújságolja mit hallgatott ki a fiúktól. Ők már bizony kitárgyalták, hogy a csoportból kit döntenének meg. (Na persze kizárólag akkor ha már ivarérettek lennének...) És a listában külön kiemelték, hogy M.-et és engem nem. M.-el egy listán szerepelni olyan volt, mintha félúton a sztrádán zuhogó esőben kipakoltak volna az útszélére strichelni. Nem éreztem különösebben kelendő árunak magam. De minthogy külső adottságaimmal tisztában voltam, a belsőkről pedig őszinte véleményüknek adtak hangot akár napjában többször is... nem volt más hátra mint előre, gyűlölni kellett a világot.
A belépő fickó nagydarab volt és meglehetősen széles. Sűrű, gyenge, fekete szőr borította az arcát. Fejbúbtól az állcsúcsig. Olyasmi amit ollóval vágnak mint inkább a borotvával. Csatos bőrtáska volt nála. Megállapítottam, hogy ez férfias. Az elődje, masszív szkepticizmus tesztemen sajnos nem ment át, és ezek alapján előítéleteimet kegyetlenül rá is vetítettem. Feltolta a szemüvegét, üdvözölt minket és leült az egyik székre, ahonnan feltehetőleg mindenkit látott. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy látványosan kiszúrta a zárkózott testtartásomat. Akkor még nem tudtam, hogy nem sokára ennek az embernek minden szavát az elmémbe zárom, és hagyom hogy végig kísérjenek életem útján. Akkor még azt sem tudtam, hogy ő ezt a napot hosszan és többször meséli majd másoknak nevetve, mennyire lázadtam a boldogság ellen. Az első napon megpróbált jellemrajzolni kicsit mindenki füle hallatára. "Téged bánt valami." Na ne mondd, zsenikém! Alig hiszem el... minél mélyebbre ásott, annál kellemetlenebbül éreztem magam. A rejtőzködés, amit éppen igyekeztem professzionálisra fejleszteni, oszladozni látszott a szavai által. Egy pillanat alatt átlátott a kamaszreakciókon. Bennem pedig felidézte a környezet, a kémia, biosz, MATEK, töri, filó és az összes óraközi megaláztatást, amit a csoport előtt kellett átélnem. Mert hogy a tanár nyíltan az osztály előtt kiröhögjön, már arra is volt példa. Úgyhogy kerek-perec felhúztam a falat, és megmondtam neki: ne turkáljon az intim-szférámban. (Ez is szállóige lett.) Nem igen fogadta meg a tanácsot, noha akkor nem turkált az atmoszférában... később, kínosan lassú fejlődéssel megtört a jégpáncél. Sok sok hallgatás, feszültség, rengeteg sírás és kiabálás után. Egy töri óra előtt becsengetés után csak egy pillanattal arra lettem figyelmes, hogy üvöltök a fiúra aki ezelőtt gúnyt űzött a frizurámból. Olyasmiket vágok hozzá, hogy neki az is mindegy lenne, ha lángvörösre festetném, mert akkor is piszkálódna. Úgyhogy vagy elfogadja ilyennek és befogja a száját, vagy tovább piszkál vele, de akkor számítson rá, hogy rázúdítom a lavinát. Azt hiszem nem is ettől rémült meg. Egyszerűen csak attól, hogy már nem tűrtem sírós hangon tovább a szemétkedést. Elakadt a szava a kiállástól, meg az erélyességtől, és már nem számított mit mondok. A hátam mögött ott állt a tanár, és szétoszlatta a csapatot.
Attól a naptól kezdve másként néztem az emberekre. Már nem voltak olyan félelmetesek. A hadakozásnak az élettel más címet adtam. Verset írtam róla, hogy nem az élettel gyűlölködöm, hanem saját magammal, aztán ezt később felolvastam a padláscsoport előtt. Tíz ember megfeszülve figyelte, ahogy lekerül rólam minden csomagolás. Remegett a hangom, melegem volt, reszkettem. Úgy éreztem közben, hogy a mellkasomat szikével vagdossák, nem akartam mindezt vállalni és közben mégis. A vers végére megfeszült az állkapcsom, felpillantottam és egy kisebb terem tele emberekkel nézett vissza rám. Külföldiek, magyarok. Egy reflektor az arcomba hasított, kicsit megkönnyeztem, hogy évekkel később sokadjára előadom ezt a félelmet ami én vagyok. És vállalom, hogy baj van. Ott térdelek a közönség előtt, olyan nagyon sajátom az előadás mint még soha. Ez rólam szól és én vagyok. Megkomponálva. Mielőtt tovább lépne a darab, az első sorban látom, hogy két ember sírdogál de nem értem miért. Elsöpör a gondolat és a látvány, hogy bár a nyelvet sokan nem értik, de az előadás a hangok és a szavak... valahogy mégis érzik mit jelent ez: Embernek lenni.
Mert olyan nagyon sok leplezni való hiba van. És olyan rengeteg energiát emészt fel elrejteni őket. De ebbe lesz beteg a tömeg, és én ebből szerettem volna kigyógyulni, mielőtt még elnyel egy ilyen sötét verem. Fel kellett készülni rá, hogy ezekre a hibákra életem végéig ujjal mutogatnak majd. Fel kellett készülni rá, hogy a folyamatos arculcsapás, és hullámok közt vergődés alatt is ismerjem magam és tudjam hogy értékes vagyok. Nem utolsó sorban amit valaki csúnyának tart, az a másiknak szép. És bár sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy férfi csinosnak vagy szépnek lásson, aztán mind a kettőből kijutott. Sokáig nem hittem, hogy valaki okosnak tart majd és felnéz rám, meghallgat, végül ebből is kaptam. Négy évvel később egy reggel felkeltem és eldöntöttem, hogy többé nem leszek dühös a világra. Amikor megszóltak valamiért, csak azt feleltem: "Ezt dobta a gép!"
Lassú, törtetős kievickélés a depresszióból. Ez már valami. Egy aprócska szárnycsapás, nagyon messze az igazságoktól és a beteljesülésektől. Minden nap kicsit kevéssé hiszem, hogy sikerülhet. Mindenesetre talán most egy időre - ha szerencsém van és ügyes vagyok - megint vége a csóróságnak. Ami egy olyan küzdelem, amiről eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen kényelmetlen és megfeszített hadakozás. A testem meg a lelkem is belerokkant. Rosszabbul érzem magam, mint egy-egy kimerítő vizsgaidőszak után... úgyhogy az újonnan jött alkalmi munka feltölt és felszabadít. Felkelni, létezni és sétálni az emberek között, elég távoli sikernek tűnik. Kihasználom minden cseppjét, hogy van hová menni, és vannak arcok, testek és szemek amikbe és amikre lehet nézni. Persze ebben benne van, hogy nem kapok viszont ugyanilyen pillantásokat. De a sok megszorult lélek között, feszült arcokkal és ladikolós hangulattal együtt is megéri.
Egy pár hónap alatt minden és mindenki távolinak tűnik. Mintha kicsit meghaltam volna. Már nincs nyoma semminek amit teszek. Csak jövök és megyek... Néha gondolnak rám az emberek, ki-ki milyen kontextusban, az már igazán a maga dolga. És jön a suhanás, kedves gondoskodás. Mindegyik ideig-óráig tart, és aztán visszaköszönnek a saját életükbe. De őszintén, ezért nem hibáztathatok senkit. Meg távol álljon tőlem, hogy egyáltalán tegyem. Hiszen ez a világ rendje, és különben is én választottam. Mert hát lehetne társ, akivel most közös az élet, aztán nem kellett. De nem is azért kezdtem ma el írni, hogy ezt boncolgassam. Sokkal fontosabb dolog az, hogy megrekedt az alkotás, nem születik semmi. Nem bujkál bennem a történet, és azt a sok sok tevékeny ambíciót felváltotta egyetlen álom: az önállóság. Erről kiderült, hogy kiszakítása egy szeletben mégsem olyan ízi level, mint ahogy azt a tankönyvekben írták. A türelmetlen embereknek ez nem egy ideális játék. Aknamező és elmés jobbosok közt kell lavírozni. Mindenki egy összegyúrt rosszindulat-massza. Arra vár, hogy a szipolyozást mikor kezdheti, amikor ideális energiák mozognak az éterben, és észrevétlenül elszívhatja azt. Az én rálátásom erre a szúnyograj lakta világra igen csekély. Naiv vagyok és kedves. Rosszul esik ha bántanak, és még rosszabbul ha én bántok valakit. Pedig hát ezen a harcmezőn nem lehet átjutni anélkül, hogy ne lőnél le valakit. Ehhez mindenekelőtt szerezned kell egy fegyvert. A fegyvered önmagában még nem biztosíték arra, hogy sikerrel jársz az úton. Ismerned kell a fegyver használatát, ami minden egyes harceszköznél más. Tartalékolni kell a lövedéket is, mert a háborúban sok mindenki szalad veled szembe.
Át kell azt is gondolni mire és hogyan használod a fegyvert. Néha elég ha csak felmutatod, és megfélemlíted vele a másikat. Aztán meg arra is jó, hogy fenyegetőzz hadonászva, hogy majd mindjárt használni fogod. Néha a levegőbe kell lőni, hogy lássák, meg tudod húzni a ravaszt. Máskor meg az is beválik, ha csak lábon lövöd az illetőt. A végső akciónál nincs visszaút. A tarkóra kell célozni.
Én ilyet még soha nem csináltam. Van már fegyverem. Tudom, hogyan használjam. De nem lövöldözök vele a levegőbe, és nem is fogom senkire. Ettől pedig olyan mintha nem is lenne. Az elmúlt hetekben pedig kiderült, hogy ettől védtelenebb vagyok mint valaha. Nem lehet tűzkeresztben tárgyalni és ép ésszel magyarázni olyan embereknek akik cselekszenek. Gyermek vagyok a felnőttek között, ami frusztráló és megalázó. Hiába nyújtok 100%-ot, ettől én még átverhető és értéktelen vagyok. Léteznie kell olyan megoldásnak, amiben nem kell áttaposnom másokon, hogy a végén tiszteljenek. Ez a következő élet nagy kérdőjele.
Amire még ráébredtem a múlt héten, az a fura szimbiózis, amiben az emberek önmagukkal élnek. Senki nem ismer igazán senkit, de még önmagunkat sem. Ez a felfedezőtúra pedig egy végtelen turistakörjárat - az eleje izgalmas - a vége kimerítő. És minél több dolog ismert már a térképen, annál kevésbé tetszetős a domborzat összes hibájával együtt. Már csak fura ragaszkodás, és megszokás amivel már kényelmetlen nehézkes lesétálni a térképről. Leesünk a föld másik oldalán. De csupán csak azért, mert nem tudjuk elképzelni a semmit, és az űrt, ami elménk rejtett zugában egy új kalandot jelent. Néha le kellene sétálni de komolyan. Becsukott szemmel várni a zuhanást, hogy az alján ott várjon valaki más, aki elkap. Én már csak biztonságban mozgok a saját határaimon belül. Rejtőzködöm a hegyekkel meg völgyekkel. Fáradtságos munkával igyekszem minden egyes négyzetméterét nejlonzsákkal szögellni. Így ha véletlenül rá is lép valaki, nem látja mi van alatta. Már most nagyon szégyellem, mert iszonyú régen nem szedtem fel a takarást, és ettől valahogy visszatekintve rosszabbul fest a dolog, mint amikor elkezdtem rejtegetni. Azt hiszem ennek már most majd így lesz vége valamikor. Írok róla, hátha könnyebb, mert elmondani nem akarom.
Ha sokat mondom ki az utálom szót, ellepi a gyűlölet az agyam. A mellkasom, a hasam, a combjaim és a lábfejem. Sepregetem az ujjaimmal és nem megy ez sehová sem.
Arra gondoltam kiírom ma magamból mit gyűlölök, és miért gyűlölöm. És miért kell azt amit gyűlölök, kötelességgel szeretnem. És hogy miért kell ettől annyira nagyon sírnom, mert egyiket sem akarom tenni. Próbálom elhinteni a hétköznapok szűkre szabott földcsuszamlásaiban, hogy ebből még nem lesz igazi richter skálás rengés. Meg azt is, hogy alszunk rá egyet, holnapra pedig pacsmagos habbal fedett, hantolni való semmiség.
De megáll minden őszinte szavam a levegőben, mert nyilván ostorcsapásszerű. Sértettség szaga keveredik a savanyú igazságtalansággal, mi meg csak hadakozunk, hogy kinek nagyobb a fájdalom. Ha nem így neveltetek volna... talán ha barát is vagyok és nem csak kolonc. Egyik nap még szeretés van, másnap meg üvöltés. Ha lenne sajátom, én sem csinálnám jobban. Valószínű ugyanígy csinálnám, ahogy a saját mintámat kaptam.
Nem félek, hogy elolvassátok. Nem kerestek a gondolataim között semmit sem, így erről a blogról sem tudtok. De lehet azt sem tudjátok igazán ki vagyok mi vagyok én ebben a világban. Miféle emberekkel, miféle történetekkel létezek a szívemben. Félek-e még a sötétben, vagy mire vágyok igazán? Semmire nincs idő, de leginkább egymásra nincsen. Mindenre túl fáradtak vagyunk, be kellene osztani az energiát. Mint egy vén örökmozgó gépezetben csökkenteni a tempót, hogy tovább húzza az elem. Nem vagyok egy jó gyerek. Én ebben a feladatban elbuktam, pedig azt hittem lehetetlen. És már nem akarok anya lenni, mert borzalmas. Nehogy a történelem ismételje önmagát és én olyan legyek mint mama, olyan legyek mint anya, anya legyek. Szüljek egy lányt és gyűlölködjünk.
Nem félek, hogy olvassátok. Hogy majd azt mondjátok dühösen és csalódottan, hogy ezek szörnyű dolgok itt, ahol mindenki látja. Már annyiféleképpen próbáltam üzenni, a válasz mindig: én vagyok aki rosszul látja. Hát akkor a feladatot elbuktam. És ha senki se tud ezen változtatni, talán jobb lett volna, ha nem is vállaljuk a lutrit a születésemmel. A történeteimről - amiket kényesen elzárok - csak a résztvevőik tudnak. Szóval csak úgy ezerféle lennék, mindenkinek más arccal. Pedig csak az számít, hogy ti tudjátok ki vagyok. A félelmek nem kifogások, kitartást csírájában megfojtja a kételkedés. Semmire sincs idő, erre se... de leginkább egymásra nincsen.
Nem félek, hogy olvassátok, mert úgyse mutatom meg. Inkább beletörődök, hogy az én hibám és ettől én vagyok önző és rossz ember. Miért nem értékelek semmit... hálátlan is, kár tagadni. Így van. Én meg azt kívánom, bárcsak lehetne őszintén.
