Soha nem teszek ilyet

Olyat teszek, amit ezelőtt még soha. A szerelemről írok. Nagy szavak, meg lelkes pillantások. Egymás nyakába akaszkodás, összegondolt szavak miközben egyrugóra jár az ész. Tapsolás a pamacsfelhők felett, ott mindig tiszta az ég. Hosszú egymásra csodálkozások, rajongás és türelem. Fogalmam sincs ez micsoda, de a nagy "Sz" betűs szó definíciójának aligha felel meg. És nem akarok olyasmibe belemenni, mint a kémiai reakciók, amiket a hormonok váltanak ki belőlünk... ráfogni a vágyakra meg a szeretve lenni akarásra, vagy a magánytól való félelemre, és a fanatikus rajongásra aziránt, hogy végre találtunk valakit aki hasonlóan nyomorult hozzánk képest.

Egy olyan ember, aki átélte ezt az érzést, jóval az esemény után nem kérdőjelezi meg, hogy ez volt az. Becsapódás előtti pillanatban még bizonytalanság lebeg a fejünk felett: Meg fogok halni? Aztán csak úgy fáj, reszket és megreped. Ez volt az. Akkor is ha jó, és akkor is ha nem. Azt hiszem ez nem egy érzés, hanem az odaadás. A gondolatfoszlány, amire túlélési ösztön miatt sosem lennénk képesek - "meghalni érte." Mert hát ezzel az intuícióval már oda is adtuk fél életünket. Szabad szemmel láthatatlan utolsó lehelet szakad fel egy végső karnyújtással. Kell vagy nem? Nesze vedd el, másnak nem adom! Hiába való halál, ha mégsincs rá szükség. És értelmetlenül kellemes, mikor mégis. Én soha nem mondom ki ezt a szót, nem szeretek rágondolni, és beszédtémának is igen siralmas. Ha csak kicsit is foglalkoztatna mások élete, annak harmóniája, azt mondanám többnyire az önző illúziót élik azzal, hogy kapni vágynak és adni fáj. És mind úgy van vele, ha nem szeret viszont, akkor mire fel erőlködjön? Holott talán nem ez a cél. Hiszen ha azért adunk, hogy cserébe kapjunk valamit, akkor ennyi erővel meg is vehetjük. Én úgy tudom erre épül a kapitalizmus. Mióta szivárgott be ez az érzelmek világába, ahol olyan értékekért szeretnék pénzzel fizetni, amiért ezelőtt lehetetlennek tűnt?

A szerelem nem önző. Nem kér cserébe semmit. A szeretni vágyakozás önző, amiben az egó azt mondja: szeretném, ha szeretnének. És ezért úgy hiszem, én magam is szeretek. Nem olyan bonyolult, de azért három hetes romlott kajára emlékeztető bukéja van. A szerelemben minden pillanat a másiké, és minden kapott perc ajándék. Ahol az az egy személy tölti ki a mindennapok gondolatát, és amikor éppen nem rá gondolunk, akkor róla álmodunk. Ha mindenki azt mondja: Hülye vagy? Kihasznál... akkor is vakon utána dőlnénk a folyóba, és az utolsó pillanatig emésztenénk magunk a tőle átvett súlyokkal. A szerelem ragaszkodás és bizalom, ami túl nő az egón. Túlnő a családon és a barátokon. A szerelem nem szégyen, hanem elfogadás. Édes szembedöfés és már nem bánjuk többé, ha kötéssel takarják a világot. A szerelem az, amikor megfogják a kezed, pedig utálod ha megfogják a kezed...

Azt hiszem egyszer éreztem ilyet. Fura volt és ismeretlen, mint valami tétlenség utáni elégedettség. De csak jóval a becsapódás után ismertem rá mi ez. És utoljára írok erről, de csak mert még mindig álmodom. Nincs ember aki ezt pótolja. Valószínűleg azért, mert nem lesz még egyszer olyan, hogy úgy kapjak az élettől viszonzásul valamit, hogy csupán adtam, és ez önmagában elég.