Azért mert...

 Meg mondom miért szeretlek Téged ilyen nagyon.

Mert, mikor rásimítasz testem hibáira,

Rád szólok,

Te zavartan bocsánatot kérsz, azért mégis...

Hogy aztán gyengéden rácsókolj.

Bizonytalansági záróvizsga

 

Nehezemre esik belátni, hogy ha vége a terápiának, lezárok valamit valahogyan záróvizsga nélkül. Nincs abszolválás, nincs a végén egy keményfedeles diploma. Mondjuk valószínű, hogy útközben vizsgázgattam újra és újra. 

Amikor először beültem abba a székbe, azt mondtam: 

"Nem azért jöttem ide, hogy kapjak egy tablettát, ami megoldja minden problémám. Azért jöttem, hogy megértsem, hogyan és miként oldhatnám meg egyedül az elkerülhetetlent."

Huszanhat éves voltam. Durván minden héten kedden kitartóan eljártam és kerestem a válaszokat. És mégis... csak most, a végén értettem meg, hogy mégis csak arra vágytam, amire mindenki. Nem kértem azonnal tablettát. Titokban abban reménykedtem a végén én állítom majd elő saját magamnak, és akkor vehetem be amikor fáj. Óriási! :D A leggyötrelmesebb pontja a záróvizsgának talán mégis csak ez. Ráeszmélni ennyi okoskodás után, hogy a jövőben ugyanúgy maga alá fog gyűrni minden. Eltapos, összenyom és megrogyasztja a térdeim. Nem lettem elhivatottabb, nem fogytam le, nem vagyok sikeresebb és szebb.

Persze...persze...talán ügyesebb ember lett belőlem. Ügyesebb a felismerés, rövidebb a gyötrelem. De jobb lánya lettem a szüleimnek? Jobb testvére a nővéremnek? Jobb barát, barátnő? Ezt nem tudom.

Szeretnék szeretni és szeretném, ha szeretnének. Félek, hogy ez elmúlik. Örök hűséget, bajtársiasságot, kizárólagos jogokat a figyelemre és odaadásra. Röviden: a zenbuddhizmus nem jött össze basszameg...

Szóval azt hiszem azt akartam, hogy ne fogjon rajtam a fájdalom. Mikor becsapnak, elárulnak, elhagynak az emberek. De ha egy műanyag bábu leszek, az a rengeteg felhőtlen jó sem ér el, csak az átlag rezignáltság skáláján billegnék, amíg meg nem halok. 

Úgyhogy úgy tűnik nincs más hátra:

Rizikót kell vállalni!

Becsekkolás az Életbe

 Szándékosan kísérted a sorsot? 

Valami ilyesmit szerettem volna tőle kérdezni tegnap este, de nem volt erőm ostorozni a cinizmusba csomagolt vádakkal. A vádaskodást egyébként alapból rühellem. És hát beláttam, nyakig benne vagyok ebbe én is. Láttam, hogy aggódik, na meg mondta is, így nem volt nehéz dolgom. Gyorsan átkaroltam szorosan a vállát, miközben rám nehezedett, éreztem a testéből áradó forróságot. Kis gondolkodás után inkább olyasféle kérdéseket tettem fel, hogy miért nem veszi fel a gumit, meg mittudomén... Mindenre olyan válasz érkezett, amiről sikoltott, hogy még nem nőtt(ünk) fel. Vagy nem is... a témában magunkra öltöttük a younger attitude-öt. Azt tanultam, hogy ez a felelősséghárítási mechanizmus nem kell, hogy állandósuljon. Nem kell kiskamaszként viselkednem amikor dolgozom, a reggeli péksütit veszem, vagy családi vacsin vagyok, vagy a barátaimmal bulizok a városban. Csak azokban a témákban, amiben nem akarok felelősséget vállalni. Ott, ahol szeretném, ha valami más, valaki más hozna döntést helyettem. 

Villámgyorsan levezettem fejben a diagnózist, amin már hónapok óta agyalok, és meglepett, hogy olyan gyorsan összeállt, mint amikor hosszú vekengés után végre eszembe jut, hová tettem egy elveszettnek hitt holmit. Amíg én számításokat futtattam a szoftverben, ő ügyetlenül kereste a szavakat. Nem baj, megtanultam érteni őt konkrétumok nélkül, homályosan az őszinte esetlenségében. Megpróbáltam hát megnyugtatni, ha bármi jön, együtt akarom megoldani. Vele együtt. Mint egy csapat. Visszhangoztuk egymás szavait és lassú csókkal rápecsételt egy ígéretet a számra, pedig nem az a fajta aki ígérgetni szokott. 

Kattogtak tovább a percek, már elmúlt éjfél és még mindig nem tudtunk aludni. Az összetartozás megerősödik ilyenkor, de felnőttebbek nem lettünk tőle. Azt már tudom, hogy bennem mi történik. Az a kislány a régi panelben, ott a lakótelep egy eldugott gyerekszobájában nem hosszú hajú, biciklis barbira vágyik, hanem arra fajtára, amelyiknek - ma már látom - kicsit morbid mód levehető a hasa, benne pedig ott rejtőzik egy aprócska csecsemő. Elő lehet varázsolni, és kezébe lehet adni. Dédelgetheti, vigyázhat rá. Később összegyűjtöm az összes plüss állatot, az erkélyen egy rozoga-régi fotelben sorba rendezem őket. Betakargatom mindet egy pokróccal. Homokozóba való játéktálkákba főzök nekik és megetetem őket. Behajlik az utcáról egy juharfa ága. Letépkedem a leveleket és azt játszom, hogy teát főzök nekik. Altató dalt énekelek, elringatom és megsimogatom mindet, hogy édes legyen az álmuk. Falnak támasztott biciklimre pattanok, és úgy teszek, mint aki hajtja. Mint aki útközben az útszéléről viszi haza azt, akinek nincs otthona. Egy-egy plüssnek még mindig van hely a fotel-ágyban. Én meg lekucorodok a földre, mikor játékból altatok. Nekem jó a kemény is, ők feküdjenek a puhába. 

Nem érzek rettegést, hogy ha eljön a pillanat, mindenre képes leszek. Mert valami legbelül azt súgja, öröktől erre készülök. Vágyakozva egy kistestvér után, vágyakozva egy kisgyermekre, akiről gondoskodhatok. Aztán persze a belső vágyak elröppennek, felkapja őket a sűrű napi rutin, meg a józanság. Hogy a pénz...meg a lakás, és amúgy is a táborok...?! A tanszerek, a ruhák, meg az egészséges ételek. És hogy jöjjön valaki, akivel minden terhet közösen bevállalnék, meg akinek a szemét viszont szeretném látni a gyermek pillantásában. A szívének és lelkének egy darabját vágyom beleültetni valami öröklődőbe. 

Meg van. Te vagy az. Az a fura, hogy ezt nem is félek kimondani. Meg az, hogy milyen hamar felismertem, mikor még alig tudtam rólad valamit. Aztán néha kételkedem, mert mindannyian folyamatosan változunk, és sosem tudni mikor mi bújik elő belőlünk a sötétben. De ezen én még nem aggódom.

De te? Te miért félsz? Miért nem akarsz dönteni? Mint aki vágyja is kicsit, hogy megtörténjenek a dolgok véletlenül és retteg is tőle, hogy bekövetkezik. Ez a kínzó kettősség mindenhová magaddal kísér. A vágy és a félelem. Többnyire sikerül legyőznöd, majd megint maga alá gyűr. Szörnyű lehet, és én nem igen segíthetek. 

Két év múlva... akkor kezdjünk neki.

Kérdésnek tűnik a kijelentés, és picit meg is lep a korai időpont. Már két év múlva? Jó, jó...persze a távolba révedezést már ismerem. Amikor meg odaérünk, megy a pánik, menekülés, megtorpanás. Igaz, eddig csak a körvonalazhatatlan jövő egy meg nem határozható pontjára datáltál minden tervet, és ez igencsak pontos rámutatás volt. Szóval csak mosolygok, mert addig még el is kell jutni. Játékosan belemegyek, jó akkor két év múlva családot alapítunk. De előtte koncentráljunk magunkra. A kalandokra, a szabadságra, a csókokra meg az ölelésekre. Hogy hazajössz hozzám minden nap. És ha ennyire felzaklat a dolog, holnap veszek még egy tesztet, hogy elölről kezdhessük a felelősség nem vállalást az új hónapban...

Aggódás 2.0

Megpróbáltam lassítani a szívverést,
Mikor a Víztoronynál táncoltál velem.
Megfogtad a kezem,
Az ölelésben lehunytam a szemem,
Azt képzeltem,
Ilyen lesz a végtelen.

Igyekeztem, hogy ne lásd mennyit aggódom.
Fogsz szeretni akkor is, ha rossz lesz a reggelem?
Mikor nem mosolygok, sokat sírok,
Egy teljes napig Rád sem írok,
Álmatlanul forgolódok,
És te csak fekszel mellettem. 

Azt hittem erre vártam, 
Vágyakoztam,
Szimuláltam és szabotáltam.
De már itt vagy!
Miért nem szűnik a félelem?

Aggódsz néha, hogy eltűnök?
Hogy szeretni nem szabad teljesen?
Ez a lány túl szeszélyes, 
Túl rejtélyes 
A hídon járva már veszélyes,
Gondolsz rá, hogy a végén lelök?

Várj még kicsit, maradj velem...
Úgy szeretem,
Látni íriszed tükrében,
Mit jelent ez nekem.
Most már csöndben maradok,
Robajlanak a gondolatok.
Téged hallgatnálak.
De csöndben vagy,
És tovább szorítod a kezem.

Csillagzáporozás

A tegnap apró csodáiból
kedvencem: A Mind.
A tenyered a derekamon,
ahogy egyszerre lépünk
puha-pehelykönnyű ábrándokon.

Korrigálsz, somolyogsz és ugrassz.
Egész végig pofátlanul ugratsz,
Én meg úgy teszek, mint akit zavar.
Mint aki nem élvezi, hogy ez felkavar.
Azért futni előled, hogy aztán elkapj.
Elhajolni, hogy az ajkamba harapj.

Gyere ide hozzám, bújj közel!
Hadd mondjam el,
Mi volt tegnap a legszebb.
Hogy lett a nehéz légzésben
Melletted minden sokkal könnyebb.

Hadd súgjam még picit füled mögé,
szégyellős vallomásaim.
Azon kívül amit most érzek,
lehet nem is maradt semmim.

Ha minden felgyullad körülöttünk,
Akkor sem zökkent ki a világ.
Ahogy egymás bordái közé költözünk,
Nekem annál hatásosabb ez az orvosság.

A legszebb, hogy annyit gondoltál rám,
Hogy azt hitted akkor is veled voltam,
Mikor én még kétségekkel kínoztam magam.

Álom

A legjobb dolog most az, ha melletted ébredek. Vajon sikerül-e egyszer el is aludni? Eleinte viccelődtünk vele, most már csak fáradtak vagyunk, és még se bírom becsukni a szemem. Attól félek, ha elalszom, reggel kiderül, hogy csak álom volt az egész. 

Mintha csak drogoznánk... - bátortalan mosollyal suttogtál a sötétben. Még nem is sejtettem, hogy mennyit számít neked az az ölelés. Vagy hogy átkaroltalak. Bennem olyan méreteket öltött a rettegő távolságtartás, hogy hirtelen nem éreztem semmit az ámulaton kívül. Nem repkedtek pillangók a gyomromban, és nem éreztem bódultnak magam. Nem dübörgött úgy a szívem, ahogy a Tiéd. Meglepett mennyire izgulsz. Miattam? Nevetséges lehetetlennek tűnt. 

Amikor aznap a januári hidegben, két óra alvással a hátam mögött, vacogva vártalak a jeges januárban, nem sejtettem, hogy a következő hónapok is megvonják tőlem a pihenést. Késtél... és az éjjeli homályból a délutáni szűrt téli fényben is sikerült megerősíteni bennem, hogy szerelmes vagyok az esetlenségedbe. Pedig csak néhány órája ismerlek. Attól féltem, talán majd nem fogsz tetszeni, ha felkel a nap. Talán majd én nem tetszem neked. 

De később egy kávézóban ücsörögve már elvarázsol amikor nevetsz. Nem tudok tőle a belső vészvillogómra figyelni. Meg őszintén semmi másra sem. A családodról meséltél, de már nem emlékszem pontosan mit. Csak hogy kétszer elment az áram, és sötétség borult a helyre. Nyakig lepirultam. Bárcsak megcsókolnál! A kezed az enyém felé mozdult - vagy csak képzeltem? Még mielőtt bármi történhetett volna, visszatért a világosság. A moziban már hozzád bújok, simogatod a kezem. Most már az én szívem is vadul dobol. Lehet ezért van folyton deja vu-d, mert ez már előző életünkben is így történt... azon gondolkozom, bánnád-e ha a film helyett végig Téged figyelnélek? 

Végre megint tudok figyelni arra amit mondasz. Egy darabig butának érzem magam melletted. Okos vagy és megfontolt. Én csak belezuhanok az életbe, te pedig lavírozol. De folyton lecsókolod rólam az aggódást. A sokadik éjjelünk után szerelmes leszek az akciófilm-álmaidba. A főhősébe, aki te magad vagy a történetben. Akkor már átkarolsz és halkan szuszogsz. Én is csak egy tyúklépésre vagyok a merüléstől, de elaludni még nem tudok. Megint nincsenek pillangók, és dübörgés. Csak a biztonságos bizsergés, hogy milyen szerencsés vagyok. Bármi lesz is, azt hiszem ezt most elég lesz csak megélni, és emlékezni rá, míg a világ megállíthatatlanul velünk változik.

Reszketés

Az ígéretem semmivé foszló kutyatej nyíló virága.
Kettőt lépek hátra
Háromra reményt lehelek a szájra
Ami mézes mosolyráncával simítja a lüktetést.
Karja biztos heveder a vállamon,
Alámerülök levegőtlenül
Ő megdicsér ügyetlenül
Én csak reszketek. 
Erről később okíthatnának bölcs emberek
De most még félve szökik ki a csönd,
Cserben hagy a cserfes gyermek,
Egy ismeretlen felnőtt dönt.
Nehogy már megbontsak egy atomot!
Felfordítanám vele a vizeket, a mozdulatot.
Nézd! Itt úszik az egyik apróság,
Még most kelt éltre a bordáim között.
Kár harcolni, már kettőnk közé költözött.
Fénysebesen terpeszkedik, most még talán ebihal,
De nem fejeltem, hogy minden megöregszik
Aztán egyszer elhal.

Búcsú

Nyárfa ágán lógó koszos fehérnemű a felismerés,

Hogy hozzám többé nem jössz át.

Nem kell már fejtegetnem mit jelent

Ásító tekintetedben a várakozás.

Üres kukásautókat számolok, sűrűn jönnek.

Ma viszik a szemetet.

Tonnás súlyú betontenger

Önti el a szememet.

Becsorog a tenyérráncba, leintem a sofőrt.

"Nem vihet el!" - mondja.

Ennyi férges gondolat nála se fér el.