Let it flow with the river

2013. július 15., hétfő



Egy kép az elkészült lila szobám faláról. Ciki? Nem fogok felnőni soha...épp csak Pán Peti hiányzik ahogy átszeli a giccses virágok hullámait. :D De egy percig sem bánt a dolog, még itt is megosztom. 
Az alapállapotokról szólva egészen jó a hangulat. Nem teljesen gondterheltség mentes hétköznapokban lavírozva megint munkát keresek, és mint kiderült igénytelen CV-t küldözgetek mindenfelé. Talán ezért nem írnak vissza? Inkább kevés helyre adom be, válogatok és húzom a szám. Jó munkát szeretnék, nem rongy keresettel. Mint kiderült - ismét - itthon ezt nem annyira könnyű megszerezni. Türelmes vagyok, csak néha kicsit gané, hogy már nem tanulok, nem dolgozok és alapvetően lusta is vagyok így nem sok minden van belőlem.
Még csak július közepe van, de sokszor érzem, hogy lenyom és hátráltat az időjárás. Olyan front szerűséget érez az egész család, és ettől mindenki kicsit ingerlékenyebb. Mint mindig.
Elmúltam huszonhárom, és évek óta ez volt a legjobb buli. Minden vakfoltjával együtt, pedig hát nem is kell mondani nagyon tartottam tőle. Kalandos volt, sok nevetéssel meg élménnyel. És egy éjszaka alatt majdnem leforgott a másnaposok negyedik forgatása, ami sokkal jobb lett volna mint az elődjei. :) Mivel mostanában nem járok el, valahogy feltöltötte a social skilleket és örültem, hogy mindenki gondolt rám egy kicsit, akinek fontos volt. Remélem még lesz ilyen a nyáron, mert az egy hétre jutó események száma többnyire egyelő a nullával. Olyan remekül működik a let it flow elv, hogy ami történt és felkavart, arról sem akarok írni. Már nem fontos. El is engedtem, és átadom a helyét valami megnyugtató chill zenének.


Szétmázolom a tust

2013. július 2., kedd


Régen volt ilyen, de most hosszan bámultam ezt a digitális, vibráló papírlapot. Arra gondolok közben, hogy csak akkor nem tudok írni, ha nagy a baj. Káosz meg igazi sivatagi porvihar a gondolataim között. Nem rég csak úgy poénból a Hegyalján kitöltöttünk barátnőmmel egy önismereti tesztet, ami azt mutatta egészséges önképpel és megfelelő önbizalommal rendelkezem. De azért némileg szkeptikusan bámultam a csajt - aki feltehetőleg szórakozásból értékeli ki ezeket az öt(!) kérdéses teszteket halálra unott fejjel, aztán a búzadarás keksz után megkínál minket egy színes zacskós kotonnal. Az értékelő füzet viszonylag vaskos, és amolyan sokszor nyomtatott fajta volt, amire sajnálták a tintát, úgyhogy bogarászni kellett, ha itt-ott már nem fogtak a betűk. Kerestem a sorok között magam, és elégedett voltam, hogy én kérem egészséges vagyok. Egy ideje így is érzem. A sok zavar és a még több zavartság között azért valahogy sejtem hol a helyem a világban, és nem próbálok már küzdeni, hogy vérverítékes melóval egy nap majd más legyek mint amilyennek a többiek látnak. A frusztrációk persze nem múlnak, a lényeg csupán az hogyan kezeli őket az ember. És hát itt a visszatérő mumus, meg a megpecsételt sok babona. Mint amikor a takarítólány körbeseper a munkahelyen és megemlíti: "Ezt tudod mások nem hagyják, mert állítólag nem lesz majd férjed!" Én meg visszakérdezek, hogy akkor f*szér' csináltad bazzeg?! Aztán azt mondom, kösz semmi baj, tisztaság van és nem vagyok babonás. Valóban annyira nem. Más dolgokban hiszek, amik előszeretettel tönkre vágják a sorsot, a be nem vésett vágyakat amik halva született ötletként vergődik végig magukat gondolataim szülőcsatornáján. Ugyan már kit akarunk becsapni? Mindenki fél, hogy egyszer a végén egyedül marad...Amikor már csak homályosan rémlik egy emlék, amit abban a pillanatban ökölbe szorult kezekkel ígértünk, hogy na majd most! Ezt soha nem felejtem el. Később pedig kiderül, hogy semmi sem annyira fontos, mert tíz perc, vagy tízezer év és elfedi a homok. Még a nagy ikonok és legendák is csak ferdén és amorf mód egy szállóigeként, hatalmasra duzzasztott nevekként élnek bennünk, és fogalmunk sincs sokszor mi rejtőzik mögötte. Tehát kérem az már halott. Olyan nagyon mozdulatlanul, hogy lehet már a föld alatti giliszták is kikerülik a fura és undorító perisztaltikus táncukkal.

Egy nap háromszor kaparom le ugyanazt a sebet. Tulajdonképp minden évben felszaggatom a varratot. És már lehet tényleg mazochista vagyok, mert bár saját bevallásom szerint ritkán sírok, de az év ezen szakaszán kicsit mindig sikerül csöndes ernyedtségbe itatni az egereket. A végére nem tudom miért. Azt reméltem ha felnövök, majd lesz valahol egy horizont, csak oda kell sétálnom. Ott majd vége lesz ennek az örökmozgó képkeresésnek, ami fakeret között leginkább csak egy tükör. Ha sikerül odáig eljutni, csak bele kell majd néznem és megvizsgálhatom amit kell. Hát nincs tükör. De még horizont se. Egy sötét ablaktalan szoba van amiben tükröződő felület híján tapogatom az arcom, és próbálom elképzelni milyen lehet. Ha lehet hinni az önismereti tesztnek, akkor én egy hétköznapi ember vagyok. Megszállott gyűjtögető. Emlékgyűjtögető. Próbálok betegesen belezsúfolni minden olyat amitől jobb embernek érzem magam. Valóban nem hiszek a babonákban, nagyon mélyre ásva egyetlen vallásban sem. Az Energiában hiszek, ami nem vész el csak átalakul. Amit ha megfeszített tagokkal adok - és ebben még örömöm is lelem, akkor majd csak visszajön az más oldalról. Azt kell talán megtanulnom, hogy a másokba fektetett energia nem feltétlenül kell, hogy ugyanattól a személytől köszönjön vissza. És minden nap hálát adni azért amit kaptam. Ettől ma nagyon rosszul érzem magam, mert a nagy hálaérzetben is azért sírok ami nincs. Vannak még démonok amiket meg kell kergetni bőven. Ilyen július hatodika is.