66

Melegem van és izzadok.
Túlfűtöttek a díszpadok
Amikre éjjel fagyott medrekbe
Elfeküdtem szundikálni.

Másnak a nyugvó állapot,
Csak egy hamvas, zengő állagot
Visz magával az álomba
Ha elfeküdtek petyhüdten.

Csüggedt zajos zászlóraj,
Pisszeg, susog, megzavar
Amikor legjobban kéne
A számvetésbe egy konklúzió.

Csúcsidőben lezavar
Pihesemmi felkavar,
És már könnyes is a szemed
Töröld le a szívedet.

Ismételgesd a tényeket,
Amíg elhiszik a képeket,
Hogy:

Neked nem fáj.
Nem fáj.
Semmise.

Emergency call in bedrooms

 - Halló?
- Háló tessék? 
- Van ott valaki?
- Igen, Petra vagyok. Miben segíthetek?
- Nem... nem tudom hol vagyok. 
- Nem tudod hol vagy? ...nyugodj meg. Mit látsz magad körül?
- Embereket. Sok embert. Nagy a tömeg. Zavar. Félek.
- Miért zavar?
- Mert közel jönnek. Élesen látom a pórusokat, a hegeket, a ráncokat. Érzem a mozdulatok lendületét, a leheletet, a mosdatlan bőr illatát, a zsíros hajcsomókat. A ruha alatt látom a petyhüdt szőrös testeket, és ezek mind idemozognak, ide hozzám. 
- Mit látsz még?
- Buszt, épületeket... most semmit. Be kell csukjam a szemem, reszketek.
- Mi történt?
- Nem kapok levegőt. Beszorul és nem enged...
- Megijedtél valamitől?
- Igen. Megláttam az emberek közt Őket.
- Kik azok az "Ők"?
- Akik követnek egész nap. Tessék mondani, önként be lehet vonulni a pszichiátriára?
- Ne sírj kisdrága, megoldjuk. Be szabad feküdni a pszichiátriára, de csak ha úgy érzed veszélyes vagy önmagadra. Ne menj oda, úgyis csak leszedálnak.
- Nekem a rokonom is leszedálták. Most folyton ugyanazt mondogatja. Az egész család pánikbeteg csak én nem vagyok az.
- Az egész család? Ők is szoktak fulladni? 
- Szoktak... néha. 
- Láttál már ilyet?
- Láttam már... néha.
- Nem érzed úgy, hogy elkaphattad?
- Ezt nem lehet elkapni. Én nem tudom, mert más vagyok. Az ő belsejük egészséges piros és rózsaszín, csak azt hiszik elromlott. Az enyémet rágják a kukacok. Hallani lehet, ahogy rágnak. 
- Mikor hallod ezt?
- Mindig. Mindig hallom. Ha megütögetem a fülem, akkor is hallom.
- És hogy hogy akkor ők a pánikbetegek és nem te?
- Mert ők szeretnek róla beszélni, én meg csak csöndben elsorvadok.
- Tudod már, hogy hol vagy?
- Igen, köszönöm szépen. Innen indultam.

Until my last breath

http://cargocollective.com/hannaantonsson

Megállt az idő

...elfogytak a puzzle-ok. De a képet nem sikerült kirakni. Nem rég meghalt valaki itt a szomszédban. Nem szó szerint ebben a tömbben lakott. Igazándiból nem tudom hol lakott. Nem is találkoztunk soha. De én tudom, hogy már nincs itt. Őt nem próbáltam volna lebeszélni, mert tudta amit más nem... és nem bírta el a szárnya. Pedig állítólag messze vitte. Csak nem jutott vele sehova. És a "sehova" alatt nem azt értem, hogy valahova itt a konvencionális, látható világon belül. Ahol rangra emelték és mindenféle titulusokat adtak neki, ahogy az a kiváló emberekkel, és a mély mocsárban fetrengőkkel történik. A "sehova" alatt azt az állomást értem, ami egy ismeretlen síkon, levegőben lebeg és megfulladsz tőle. Elhiteti veled, hogy sehonnan indultál, és sehová tartasz. De leginkább azt, hogy jelenleg sehol sem jársz ahhoz képest, ahol a többi ember van. És amit eddig tettél, csupán a bűnös könnyed létezés, megfeszített akarások nélkül. Ez borzasztó kevesen értik. A pillanatban mikor ettől szabadulni nem lehet, nem kértem volna őt, hogy maradjon e világon. Hiszen ez rosszabb mint meghalni. 

Ha az emberek elunják az elmebajt, egyszerűen kikerülnek, vagy nem szólnak hozzám. Nem keresik a miérteket. Vagyis egyértelműen van egy válasz a fejükben arra, mi miért történik. De egy másodperc villanása után már elvonja figyelmüket az élet. Ez pedig semmiképp sem olyan érdekes, ami lekötné és foglalkoztatná őket. Ez a tapasztalatom. A pillanatokban létezés pedig döntések sorozata. Arról dönteni, hogy tovább kapcsol-e az agyam, vagy még foglalkozom-e kicsit ugyan azzal a dologgal, mint ami éppen hang formájában gilisztaformájú receptoraimat nyaldossa. Nem. Inkább megyek tovább. Most egy másik emberre, másik dologra figyelek. Így akad meg a levegőben a hangom mindahányszor amikor félig fejezek be egy mondatot. Egy ideje ugyanis nem hallja senki. Aki hallja nem érti. Aki értené... nos meghalt. Nem rég. Pár napja. És nem ismertük egymást, de bárcsak visszajönne még beszélgetni. Elnyomta őt is a Világ, ami nem hallgat, csak beszél és beszél folyton. Várja - mert ez így természetes - hogy meghallgassuk, figyeljünk rá. Fáradtan sóhajt, amikor véletlenül te is bátorságot veszel magadon. Behemót, csörtető, igénytelen trampli módjára tapos el a zsúfolt nagyvárosi utakon. Beléd köt, meglök a mozgólépcsőn, kiabál a kassza mögött, eléd furakodik a buszon, csúfolódik az utcán, úgy hazudik, hogy közben minden kiül az arcára. Azt mondja például, hogy szép vagy. Vagy nem mondd semmit, hogy ne kelljen hazudnia. És az még rosszabb, mert ha kegyesen nem őszinte, az legalább egy emberi dolog. 

Vers az elmúláshoz

Feltételhez kötöm, hogy mindjárt vége
Ferdén van a függöny az ablakra téve.
Feltérképezem, hogy mennyi van még végre
Amíg behunyt szemmel állok a szembe szélbe.

Nem szeretem a verset, az őszintesége
Húsba vág és fáj, mikor nagyon nem kéne.
Úgyhogy nem írok rendes rímeket most már.
Fölösleges bújtatnom mögötte a;

Áh hagyjuk...

Nem rég választott x a pipa helyett

„A félelemről kéne még beszélnem. A reggelekről,

amikor izzadságban ébredtem. Emlék nélküli álmok

után. És nem akartam semmit. Eltűnni csak, csendet,

némaságot. Akkor még nem tudtam, mi ez. Aztán

néha eszembe jutott, mi volna, ha? Mi volna, ha

nem lenne többé semmi. Nem kellene mindazt,

amit most csinálok, megtenni. Azokat a dolgokat,

melyeket nem tudok megtenni. Egyszerre véget

érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Legyen vége.”

(…) József Attila belelátott abba a mély sebbe, amelyet saját árvaságának történeteként mondott el: egy csecsemőről beszélt, az éhségről beszélt, a szexusról beszélt. És a szeretetről, amely nem emberi érzés. Ebben a mélységben és töménységben már csak a költészet szólal meg, nem az irodalom. De ez már több is, mint költészet. Ezért válhattak versei vallásos áhítatot keltő médiummá. A mosónő fiának történetét mondta el. Az apátlan árváét. A fiúét, akit fel fognak áldozni. És annak az alázatáról beszélt, aki végül belenyugvással mond igent minderre. Ismerős elbeszélés ez, nagyon ismerős. A szolidaritás nagy története, amely az emberiség mély sebéről szól. De ma nem aktuális.” Borbély Szilárd

Komfortérzet egy kockás terítőbe csomagolva

 Nincs szükséged semmire, csak hogy nyugodt legyen a lelkiismeret. Szabadon, láncolatlanul szárnyaljon a tudomány meg a fantázia. Erre is én vagyok. 

 Valaki másnak kelljen helyetted megágyaznia, magyaráznia, bőrig áznia és elnyelje a hegyi friss levegő az összes rossz gondolatot. Erre is én vagyok.

 Csak arra van szükség, hogy megnyugodj, és megnyugtassanak. Az őrlő gondok között  két karban elringassanak. Erre még inkább én vagyok. 

Olyan nincs, hogy nem érdes-keserű a törődés, ha annak törölköznie kell habosra áztatott végtagokban. Ezer alkalommal sétálok a kipocsázott csempén, nagy az esély hogy egyszer a nyakamat töröm. Ebben nincs hiba és nincs hibás. Áthúzott néhány számítás, amit akkor szőttem mikor azt hittem az árral sodródom. Titokban, gyengéden, tükör előtt állva egyre csúnyább vagyok. Foltos az arcom, szélesebb a csípőm, elhasználódik mindenem. Elperegnek hamu és pernyeként a percek meg az évek, és nem maradok örökké. Egyszer elmúlok, ahogy elmúlnak a mindenségek. Azt hiszem nem emlékszik majd sokáig senki. Azt hiszem nem is akarom, hogy sokáig emlékezzenek. Rosszul érezném magam - ha egyáltalán éreznék még azután - amiért elfoglalom az ülő helyeket az elsősorban egy olyan teremben, ahol az állót sem érdemlem. 

 - Olyan öreg vagyok, Anya... olyan öreg vagyok itt belül, hogy hófehér ősz kötegbe kötött lelkem fonala. És minél többet tudok, annál zavarosabb a Világ.

Mind nagyon szépek

Szépnek érzem magam, 
mikor így nézel rám.
Megtapad a bőrömön,
És az arcom vonalán

A pillantás meg egy ritmus
Amit kihagyott a lépés.
Dobbanásra lüktet,
Torpan a keringés. 

Szépnek érzem a mosolyom
Mikor megállsz, és látod:
Iszapos, forró lassúsággal,
Az érzést a tudatom mélyére ásod.

Bűnös, mézes, ragadós
Vintázs színű fények.
Szakadt, érdes, torok-zajok
Mind olyan szépek

Amilyen én vagyok,
ha így nézel rám...

Most szívesen megállna az idő, ha tehetné

Csepereg az eső, ott állok a művészbejárónál, kicsit meg is áztam, meg tele van a kezem. Toporgok a sötétben és dohányzó jegykezelők szünetükön bámulják tétlenségem.

- Rád néztem és tudtam, hogy szét vagy esve. Semmi sincs a helyén. Azt gondoltam: "valami nagy baj van vele."

Erre igazán nem tudtam mondani semmit három órával később sem. Szerettem volna idézni valahonnan, de csupa bagatell szöveg jutott eszembe. Egyszer még a Taigetoszról is... ami miatt nagyon megijedtem. Hogy én akkor most megint bántok, és gyorsan letöröltem az egész gondolatot a Föld színéről. De persze, nálam minden két nagy péntekig tart. Vagy örökké... Ez a két lehetőség van.

- Kétségbe vagy esve. Felülsz már megint ezeknek a dolgoknak. 
- Mert kétségbeejtőek ezek a dolgok. Nem tudok kiigazodni a saját gondolataimon. Borzalmasan frusztráló.
- Egyszer el kell tudnod engedni ezt a görcsöt. Nagyon rövid az élet. És elmész az emberek mellett, míg egyetlenre szánod az összes energiát, addig a többiek elsétálnak melletted. 

Órákon át beszélgettünk a cikkről, amit nagy műgonddal írtam. Azt mondtam neki, hogy nagyon félek attól, amit majd holnap mondani fog róla. Ő pedig megpróbált megnyugtatni, hogy nem kell félnem, nem lesz semmi baj. 
A rendszerről beszélgettünk, és nem sokára megértettem miért lett öngyilkos az a sok-sok író, aki nem tudta elviselni maga körül a világot. Mert látta, pontosan látta és érezte milyenek az emberek. És képtelen volt elviselni a tudatot, hogy egy ő is a sok romlott közül. 

- Mi hiányzik?
- A közösség. Már hetekkel ezelőtt elveszítettem azt az embert, aki egy ideje pótolta a közösséget. És most azt hiszi én tűnök el, pedig valójában ő már sokkal hamarabb felszívódott. 
- Gyere el néha hozzánk.
- Már nem lehet... egyszerűen az a lényeg, értsd meg... most először nem tudom, hogyan fogom megoldani. Pedig azt hittem, én mindig megoldom. 

Azt kértem gyorsan, csak végig rohanva egy folyosón, hogy ha lehet, egyszer beszéljünk úgy mint az emberek. Civilben, és ne szakmáról. Ha majd egyszer mindenkinek lesz annyi ideje. Tehát soha.

Defekt az óceán peremén, sós és nekem nem ízlik

Defekt az óceán peremén, a folyama kellett
Hogy fojtogasson hordalékában és mellett.
Lenyomja a szóval, vagy annak valóval
Amiről mi ketten sosem tárgyalunk.

Kell ez, hogy így fájjon? Kell hogy maga alá,
Gombnyomásra, éjjel a párnámra hányjon?
Nem tudom mi kell, mert vibrál a kép.
Zárlatosan dübörögve árammal ráz a gép.

S már el sem kapod a kezedet.

Csak hányja, rázza, magyarázza:
Kedvesem! Elég legyen a fuldoklásból...
Hagyjuk meg a mártíroknak, akik játszásiból
Halomra siratják önmagukat.

De nem megy. Hidd el, már egyre kettőre 
Háromra számolom a múlást.
Hasamra fordulok és gyakorolom a szúrást,
Amit majd pipacsvirág szívekbe döfök.

Persze előtte kétszer is megkérdem majd,
Szabad lesz?
Mert ha igen, én mindjárt jövök.
Csak leugrom még a közértbe tejért. 
Azt iszom meg előtte.
A 2,5%-ost, hátha a zsír elakad a vérembe. 

Nem igen szoktam sírni, de most végre jól esne. 
Csak hogy úgy érezzem túl vagyok a nehezén.
Vagy legalább azt lássam nem én ülök a fenekén,
Az óceán sós, hűvös végtelen peremén. 

És innen, ilyen nagyon messziről még úszni sem tudok.

Semmi sem tart örökké, most már én is tudom. A lehető legfájdalmasabb úton tanultam meg. És erről többet már képtelen vagyok beszélni.