Let me talk about my generation

Az Arrogáns Z generáció

Egyre nehezebb megmagyarázni, hogy bizonyos dolgok és felnövekvő generációk miért lesznek olyanok, amilyenek. Könyveket kell(ene) bújni hozzá, vagyis bocsánat a wikipédiát,  és szociológiai tanulmányokba merülni ahhoz, hogy átlássuk, mitől olyan elutasítóak a fiatalok, mitől lettek ennyire zárkózottak, kegyetlenek vagy kényesek. Sokat foglalkoztat ez a téma, és bárhol olvasgatok a könyvtárba neten erről, tulajdonképpen mindenhol fals vagy rész információkat kapok. Hogy majd az a rektes média! A sok erőszakos játék! Ki van nyalva a seggük, oszt azér'! Sose vótak katonák, pedig rájuk férne!

Milyen egyszerű pedig. Ma akkor kattant be a nagy reveláció, mikor épp nem gondoltam semmi tudományosra. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy gyerekként mennyit sírtam azért, mert nem fogadtak el a többiek. De legalábbis,mert nem szerettek. Vagy azért mert akkor is kövér voltam, vagy mert nem értettem semmihez, vagy mert olyan dolgok érdekeltek, amik őket nem. Vagy ez így mind együtt... és akkor Édesapa mindig leült velem szembe és azt mondta: "Te vagy a legjobb! Te vagy a királynő! Higgy nekem, hogy nincs nálad jobb ezen a világon. Szarunk a világra!" Szarunk hát, ezzel nincs is semmi baj. De vajon miért ez volt a motivációs beszéd? Lehetett volna az, hogy menj fuss két kört, hátha leadsz pár kilót. Vagy keress valami értelmes hobbit, ami miatt nem röhög körbe az osztály. A szerencse az, hogy a szüleim azt akarták, hogy az legyek, aminek születtem. Így ma azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek és amihez némi elhanyagolható eséllyel értek is. 

Talán azért biztatott arra, hogy higgyem el magamról: én vagyok a legjobb, mert neki is így kellett fentebb és fentebb jutni az életében? Lehet. De már egészen biztos nem olyan minőségben, ahogy a születésem után. 1990, rendszerváltás. Így hát én lettem a kapitalizmus gyermeke. Meg még egész pontosan 125 678 másik pirospozsgás arcú, magyar kislurkó. Amit apáink és nagyapáink még félő kíváncsisággal fogadtak be, azt mi már két pofára zabáltuk, és olyan természetes volt a korlátlan szabadság, az új elvek, mintha soha nem lett volna máshogy. 

Még nem tudhattam, de a motivációs beszéd tulajdonképpen arról szólt, hogy ideje küzdeni. Neked kell a legjobbnak lenned. Nincs más opció. És ezt a relatíve nem létező mértékegység csúcsára biggyesztett titulust csak úgy lehet elérni, ha addig mondod, amíg el nem hiszed. Ezennel pedig hivatalosan is megkezdődik az Illúziók kora. Ebben az új rendszerváltás utáni dzsungelben csak úgy lehet életben maradni, ha pontosan érted a kifejezést: az erősebb kutya baszik! Ha elveszik a széked, a tollad, a radírod, meg a hajlíthatós menő plasztik vonalzód, akkor nem lesz senki, aki kiálljon érted. Már nincs egység, ha egyáltalán volt valamikor... A társadalom farkastörvényeket diktál. Az iskolában presztízs a vagyon, egy márkás iskolatáska, vagy ha délutánonként a menza helyett futja a hamburgeresre. A kapitalizmus gyermeke nem hasonlítgatja ezeket az állapotokat és idült múltbéli álomhoz, amitől azt reméli, egyszer felébred és minden a régi lesz. Neki ez a nyers valóság, és vagy beletanul, vagy kipusztul, mint a dinók. 

Hirtelen minden sürgőssé válik. Még többet, még jobbat, még keményebb tananyagot kell megtanulni az iskolában. Kiderül, hogy egy idegennyelv már nem elég. Az oroszt meg felejtsétek el, úgyis kurva messze vannak. Amerika a lehetőségek országa! Az angol mellé válogassanak a kis köcsögök. Csak nem akarnak hülyén meghalni? Meg aztán most lehet ingázni, mint a barom. Az ektivitizés kurva ciki.

Hirtelen minden olyan sürgős... amit régebben egy év alatt elég volt teljesíteni, azt most fél év alatt kell. A tanár nem éri utol magát, a diák nem érti, ha ilyen gyorsan haladunk és folyton elkalandozik óra közben. Csak-csak túl éli ezt az egészet. Ki könnyebben, ki nehezebben, de a kapitalizmus gyermeke megtanul fennmaradni a vízen egymaga is. Hiszen ez az egyetlen, amit megtanított neki ez a világ. 

Aztán bumm! Jön az internet. Minden amire szükségem van, felkerül egy szürke tévé méretű dobozba. Megtanulom hülyeségekre használni. A fiúk pucinős képeket töltenek le floppykra, a lányok meg a gyaloglón csetelnek. Nem sokára tevét nevelünk rajta, html kódokkal próbálgatjuk az első béna weblapunkat, amit az anyánkon kívül senki nem fog megnyitni...hülye játékokat játszunk, amit régen joystickkel kellett nyomni, aztán jön a youtube, az online cikkek, a házidoktor melanóma gyanúra, tippek hogyan távolítsunk el házilag egy szexbaleset közben végbélbe csúszott fogkefét... Én még emlékszek azokra a pillanatokra, amikor Apa bevitt a suliba és az infóteremben kineteztem magam, ültem a gép előtt és unatkoztam. Végig böngésztem az összes oldalt amit ismertem. Már nem tudtam mit keresek a neten, mert megnéztem mindent. Ráuntam a csetelésre, kikerestem pár fotót a kedvenc énekesnőmről, megnéztem Johnny Depp új filmjének a vetítési időpontjait és ennyi. Számomra akkor nem volt már más az interneten. Mert nem tudtam mire lehet még használni. Aztán pár év múlva rám szakadt, szó szerint elsodort az információ áradat. Hazavittem a szobámba az ingyen beszélgetéseket az msn-nel. Özönlöttek a megosztások egymás között, ki mit talált a neten. 

Itt kezdődik a kapitalizmus gyermekeinek második fázisa. A Mindentudás kora. Már nem kell a legjobbnak lenned. Csak ki kell túrnod a legjobb választ. A válaszok leghatékonyabb és leggyorsabb kikeresésére akkoriban talán még külön szakág is épült. Ma nem tudom ezzel mi foglalkozik, a CIA biztos...Az internet olyanná vált, mint a könyvtár. Eleinte csak a dizni kazik miatt mész a gyerek részlegbe. Aztán találsz véletlenül egy-két jó regényt is. Szeretnél körbenézni, de fogalmad sincs mit keresel, és azt hogyan találhatnád meg. A könyvtárosnak odaböfögöd, hogy nagyjából mi lehet a könyv címe, és azonnal tudja, pedig végtelen polcok sora van megtömve kötegekbe kötött lapokkal. Kódokat keres és számsorokat, betűket...és hopp! Kis kutatás után meg is van. Szerencsére, mint kiderült, az internet is olyan, mint a könyvtár. A benne rejlő látszólagos káoszban igen nagy a rendezettség. Széles skálán megtalálható a deviáns, beteges, rejtegetni való tartalom, és eldugva akad értékelhető, tanórákra való nagyobb dolgok is. Még nagyobb mák, hogy a keresési szisztémát mind a két esetben remekül ki lehet tanulni. És míg a fiatal generáció úgy gondolja a könyvtárazásra sosem lesz szüksége, pedig az idősebbnek ez teljesen magától értetődő - hiszen szüksége volt rá, addig az idősebb generáció - éppen ezen okból, egyre nehezebben tanulja a modern keresést, mint a kapitalizmus gyermeke, akinek az enter az új ajtókilincs. 

Megírjuk a házidogát, képeket nyomtatunk és átrajzoljuk az átlátszó lapokat. Úgyhogy most már tudósok és művészek is lehetünk, elnézhető csalással. Hiszen ez csak játék...nem? Aztán néhány évvel később ez a tudás elfér a zsebünkben. A kapitalizmus gyermeke az öregek arcába röhög, könnyedén kijátssza őket és azt mondja: "Nincs szükségem a tudásra. Nem kell emlékeznem semmire, mert újra és újra rákereshetek. Ha pedig a digitális biztonság lenyomata még a legmélyebb álmaimat is megvédi, mitől kellene tartanom?" Rövid idő alatt el is érkeztünk a harmadik fázishoz. Ahol a kapitalizmus gyermekének már nem kell elhinnie magáról, hogy ő a legjobb. Még csak nem is kell úgy tennie. Most már Ő az, és kész. Ez az Arrogánsak kora. Folyt.köv...

Szépség

Egy nagyon okos pasas egyszer azt írta: "Életünk látszólag nem egyéb, mint két örökös sötétség közt felvillanó fényszikra."

Két örökös sötétség között...amiről most semmit nem tudunk, később pedig nem emlékszünk rá. A fényszikra meg olyan, mint egy villanás csupán. Hullócsillag, gyorsan tűnő kondenzcsík az égen. És mi mégis azt hisszük, hogy ez az örökkévalóság.

Hogy minden, ami most történik, a pillanat tört része a legjelentőségteljesebb ebben a világegyetemben, miközben ez alatt az annyira természetes illúzió alatt sejtjük, hogy csupán apró hasított atomok vagyunk saját univerzumunkban. 

Muszáj ezt hinnünk. Azt hiszem erről is írt ez a nagyon okos pasas. Mert ha felismernénk kegyetlen múlandóságunk fájdalmát, megrettennénk az időtől. És hogy mennyire kevés van belőle. A fontos emlékekre kiporciózott pillanatok már akkor elmúltak, mikor azt hittük még csak most jön majd a java. Visszafelé nem lehet menni. Halálra rémülnénk a jelentéktelenség tudatától. Talán nem is akarnánk már ezt az egészet. Annak tudatában lenni, hogy egyszer minden elmúlik... és ahogy leütöm ezt a billentyűt a gépen, máris belevésődik a két perccel előttem járó képzeletem a múlt pixel lapjaiba....Nem...nem, nem szabad tudniuk az embereknek, hogy kalitkában vagyunk. Hosszú folyosón, csak egy pislantás a séta. Visszafelé nem lehet menni. Két Örökös sötétség közt kutyagolni kell. De legalább az út csodálatos. Ne rontsd el másoknak ha átlátsz a falakon.

Beleőrülnék...!

Ma komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kiveszek egy egyszobás garzont valahol. Igaz, az áruk jelenleg a csillagos ég, és nem vagyok benne biztos, hogy a kiadók tisztában vannak a normál keresetekkel. Na meg, hogy nem mindenki külföldi diák. Dehát kit érdekel? Még lehet találok a végén valami jót, közel a melóhelyhez. 

Szóval komótosan megnyitom az internetokat és málló falakat, undorító futószőnyegeket, és ezer éves, használt sütőlapokat látok abban az árkategóriában amit meg tudod fizetni. Hát ennyire csóró lennék? Jesszum pepi, pedig azt hittem jó dógom van. Végülis az van. Baráti áron bérlek egy erkélyes szobát. Felújított lakásban természetesen.

Elmeséljem hogy bukott ki bennem ez a dolog? Évek óta járom az albérleteket, 18 éves korom óta. Mindig volt valami gebasz. Senkivel nem volt olyan, mintha egy álomba csöppentem volna, de mindennek meg volt a maga szépsége. Tulajdonképpen ha jól belegondolok mindenkire panaszkodtam, akivel együtt kellett élni. De az utóbbi lakótársam - aki közben itt hagyott egy csávó miatt!!! - őt legalább megszoktam. Most tudom, hogy a két új kibeszél a hátam mögött, hogy rumlis vagyok, pedig tulajdonképpen alig vagyok itthon. Nem főzök, és igazán nem hagyok magam után piszkot.  Tudom, hogy szívesen gyűlölködnek és gonoszkodnak rólam a hátam mögött, hogy mennyit alszom, vagy mennyit bulizom, vagy mennyit nem dolgozom a pénzemért. Nem tudom megmondani miért zavar. De most nagyon zavar. Kellene egy kulcs erre a kibaszott szobára...

Ma a kolléganőm azt mondta: én megőrülnék ha egyedül kéne laknom! Megpróbáltam átgondolni, hogy nekem baj lenne-e. De tulajdonképpen most is olyan, mintha egyedül lennék.

Jelen konlúzió

Ma együtt utaztam egy csapat középiskolással a buszon. Hosszabbnak tűnt az út, mint lenni szokott hazafelé. Fáradt voltam és nyúzott, ezek meg hangosan viháncoltak, rángatták a tetőablakot, dobálták egymást. Azt latolgatták ki fog jobban bebaszni este, fiúk lesték cinkosan a lányokat, ők meg félve rebegtették a pilláikat. Becsuktam a szemem és visszazuhantam az évekbe.

Amikor tizenhat éves voltam, épp tíz évvel ezelőtt, azt hittem a huszonhat éves jövőbeli énem magas, sudár, elragadó teremtés lesz. Azt hittem egy lepkegubóban vergődő szelvényes testű undorító kis hernyó vagyok, de ez jó hír! Hiszen azokból egyszer gyönyörű pillangó lesz, és minden hajtja majd, be akarja fogni. Azt hittem sikeres lepke leszek, mi több! Már anyuka...És ha egyszer kibújok a burokból, és szeretem látni magam a pocsolyában is, akkor nem takargatom magam többé a lepkefiúk elől.

Szóval ülök a buszon, és próbálok visszaemlékezni szörnyű gubóban szűkölködő hurkás kamasz-testemre. Hőhullámos, izzadós tiniéveimre, ahogy épp egy távolságin ülök, és mögöttem a srác, akiről tiniszerelmesen tiniálmaim szólnak. Nem akarom, hogy lássa ahogy eszem. Úgyhogy egész úton mardos az éhség. Hazáig már nem lesz alkalom, hogy beszéljünk, úgyhogy inkább újra és újra felidézem, ahogy a plázában kettesben sétálunk a kiránduláson, kiszökünk a Duna-partra és teleholdnál beszélgetünk. Vajon látta, mikor azzal a másik fiúval találkoztam? Még csak azt sem tudom pontosan mit szeretek benne. Este filmet nézünk, egy takaró alatt, összeér a karunk. Kicsit közelebb bújik. Nem történik semmi, de ez éppen ettől jó. 

Kinyitom a szemem és megint a JövőÉn vagyok tíz évvel később. Hazugság az egész. A várakozás. Nincs gubó. Nincs pillangó, és nincs selyemszárny. Olyan dologra vártam évekig, ami csak egy illúzió. Ezeknek a gyerekeknek pedig nem mondja meg senki, hogy az életük hamis várakozás.  Főleg nem az iskola, a tanáraik és a szüleik, vagy a sorstárs barátok.

Kisgyerekként gügyögve biztatják őket:

Te már nagyfiú vagy! Kész hölgy! Jön az ovi. Most már aztán meg kell tanulni viselkedni. Utána csak nehezebb lesz. De ha elvégezted, jön a fődíj! Persze még jön a kiscsoport, ha az siker, akkor végre középsős lehetsz! Utána végre nagycsoportos! Ez igazán semmi már.  Ügyesen elvégezd, máris itt az első osztály. Ez aztán valami! Iskolás lettél, igazi komoly ember... Nincs vége, ne engedd el magad. Nem sokára jön a gimi. Bele kell húzni. Kész a házi? Ez már nem csak egy fekete pont. Jönnek a TZ-k, aztán a félév, a nyelvvizsga, az érettségi. Ez már majdnem siker, de még nem elég...fel kellene, hogy vegyenek egy egyetemre. Aztán le kéne tenni a diplomát. 

Ez már az? Most már meg van a siker? Még kéne egy jó munkahely. Ez oszt igen, most már gyakornok vagy!! Pozíciót kaptál, beosztott egy nagy cégnél. Jöhet a promóció, fizuemelés, előléptetés. Van nagy ház, kocsi, ájfón. Most már meg van? Elég jó vagyok? Nem. Kéne a házasélet. Tisztességes pár. És ha lehet hamar rá a gyerek, mert éves limit van. Egy idő után fura ha nincs, és mindenki kinéz. Anya, apa csak azért sír, mikor leszünk végre nagyszülők?! Na jó, akkor jön a gyerek, egy-kettő-három. Most már jó? Hol van a díj, amit ígértetek? Mindjárt mindjárt... dehát már enyhén benne vagy a korban. Tartod magad? Jársz edzeni? Kulturálódsz? Jó ezt nem kell igaziból, csak annyira, hogy legyen mit hazudni a barátoknak. Nem baj ha nem szereted őket tiszta szívvel, csak legyen kinek panaszkodni. Az szar, ha senki se hallgat meg. 

Jó, de hol a siker? Az eredmény? A díjazás? 

Hát majd jön...mindjárt...mindjárt itt van. Csak még két vizsga, csak még néhány teszt. 

Hogy elfelejtsd és soha többé ne akarj arra gondolni, hogy ki vagy Te. Remélhetőleg eszedbe se jut gondolkodni. És a végén unod, időpazarlás és ellustult a lelked. Hogyan is jutna energia ilyesmire, mikor a folyton pörgő feladatok között címkézed a listádat? Felesleges. Már úgysem érted, lemaradtál. Jó ez így, legalább arra koncentrálsz, ami fontos. Látod? Az élet hagyja, hogy vágyakozva tervezd a jövőd: mikor reped már meg az a selyemgubó? Nem sokára...mindjárt... ha ezt elvégeztem és ezen túl leszek. Vagy mikor többé már fel sem kelek. Akkor úgyis mindegy mindenkinek.