Ülök abban a székben, és egyszer csak bevillan, hogy ez az egész figyelemelterelés. Arra tanít, hogyan vegyem észre a hétköznapokban, amikor próbálom elkerülni a rossz érzéseket. Hogy a végén ne támadjanak le fojtogató mód a démonjaim és ne gyűrjenek maguk alá.
Például igeneket mondok nemek helyett. Odamegyek, hallgatok, figyelek, átszervezek és magamtól veszek el, hogy másnak adjam. Bohócorral grimaszolok és mímelek, szóvicceket találok ki, hangosan sztorizok, kiabálok, harsányan szitkozódom. Habot nyomok az arcomba, akár egy páratlan burleszk filmben, és felbukok a saját cipőmben. A közönség nevet. Azt mondják: "Még, még, még!" De már nem jut eszembe semmi. Gyorsan témát váltok, és ők nem veszik észre a turpisságot. Róluk kérdezek, velük foglalkozunk. Ennek a csábításnak senki nem tud ellenállni.
Hogy önmagáról beszéljen.
Úgy kérdezek, hogy belesűrítsem az összes névmást. Te, Veled, Érted, Miattad, Neked... és egyszer csak - hamarabb, mint a másik gondolná - mindenkiből megindul valami hurrikán szerű tomboló szakadás. Vége. Megfejtettük, elül a vihar. Én pedig ott voltam a közepében. Sőt...azt hiszem én voltam a tornádó szeme. Hulladék szelete lettem csak a tetőkről leszakadt hullámos összevisszaságnak.
Amikor egészen pici voltam még - és a betűket sem ismertem - a Tudás Fája sorozatot vásárolgatták a szüleim. Minden alkalommal be kellett illeszteni a megfelelő fejezetet egy csatos mappába. Újra és újra a forgószélhez lapoztam. Irtó kíváncsivá tett a tölcsérforma. Miért éppen ilyen? Vajon ez összeköti az eget a földdel? Hová lesz, ha elmúlik? Honnan tudjuk mikor és hol tér majd vissza?
Mi van a közepén?
Huszonpárév múlva rájövök. Én vagyok a közepén. Mindig én vagyok ott. Én okozom a tornádót, és van hogy sosem áll le. Csak pusztít, vakon és dühösen. Mindent haszontalanná tesz ami a közelébe ér. Szörnyetegre duzzadnak tölcsércsápjai, a létem pedig embrióra zsugorodik benne, ott fekszik az alján, és várja hogy csillapodjon a dörgedelmes zaj, a jeges szélzúgás, a levegőbe csapódó bútorok, tárgyak, emberek...
- ...nem hiszem...nem csak arról van szó, hogy ügyesen kilogikázod. Hogy jobban átlátod mi történik velük, mint ők maguk.
Felszusszanok, mert most tűnik fel, hogy még mindig itt ülök a székben.
- Mire gondolsz? - kérdezek vissza, bár tudom a választ.
- Valami mást is adsz nekik.
- Aha, törődést. Őszinteséget.
Bólogat, lágyan elmosolyodik. Úgy érzem, ez már egyszer megtörtént. Hogy ismételjük önmagunkat. Valaki más hangján újra elmondja, hogy szerencsések akik a közelemben vannak. Hogy nem azért, mert szárazon megfejtem és csillapítom a hurrikánjaikat. Azok csillapodnak, mert figyelemmel teszem azt.
Ettől rezignált leszek. Mert folyton arról beszélünk, hogyan nyugtassam meg magam. És aztán nő a düh. Csalódottság...megint érzéketlen tűszúrás. Eltűnnek a villámok a száguldó felhőkben. Marad a szemétdomb, zokogó evakuáltak. Meg kell tanulnom, hogyan nyugtassam meg magam. Végül mindenkinek ez az utolsó ecsetvonás élete festményén. És mégis...mégis azt üvölti valami odabenn, hogy ez igazságtalan. Útközben amitől a többiek "olyan szerencsések", az valamiért nekem nem jár ezek szerint.
Megkavarom a kávé tetején a tejhabot. Kis tölcsért faragok belőle. Ha elég sokáig szuggerálom, látni vélem ahogy testem embrióvá zsugorodik, beszippantja a közepe, elalszik a káoszban, és nem kell többé felkelnie semmire.
- Jövőhét?
- Nem jó - csak megrázom a fejem, és olyan az ábrázatom, mint aki nagyon elégedett a mai progress-szel. Nevetgélek kicsit, és beírunk egy másik időpontot. Minek járok ide? A tanulás, hallgatás, a feladat is csupán elterelés. Elkerülés. Addig se kell a szélforgó közepében lennem.
