Tizennégy lehettem. Az iskola padlásán ültünk, tökéletes körbe pakolva azokat a kényelmetlen fal-lapos alumínium székeket. Piros-fekete csíkos térdzokni volt rajtam. Halásznadrág, meg egy fekete spagettipántos felső. Bőrszíjak a csuklómon, rövid fekete fagyöngyös nyaklánc, és ritkuló szőke melír. Erősen kihúzva alul a szemem. Rajtam kívül mindenki izgatottan csacsogott valakivel. Pállott, padlásporos, bent rekedt levegőt szuszogtam, szorosan átfontam a karom a mellem alatt és elhatároztam, hogy én most dühös vagyok a világra. És minthogy a világra csak dühvel lehetett aznap pillantani, így a kellemes izgalom ami a többieket átjárta, nálam ki volt zárva.
Most senki sem érti. Ha elmondanám se értenék, mennyire rossz a helyzet. Csúnya vagyok és kövér, ez már mondjuk szabad szemmel is látszik. A vízszintes csíkok előnytelenül kihangsúlyozzák széles vádlimat, nekem bizony már most kell hordani a melltartót, és valahogy egyikben sem hálivúdi almaforma a dekoltázs. A széles csípőmről folyton lecsúszik a halásznadrág, sehogy sem áll rajta. Nem érthetik. Ez egy borzalmas megaláztatás! Mivel külsőségekkel nem jeleskedhetem, a belsőket pedig egy az egyben dobhatnám a kukába... meg kell tanulnom eljátszani valaki mást. Ez már csak így megy. Tudom, mert láttam a tévében is, meg a dalszövegek is erről szólnak. Legyél kúl és akkor mindenki imád.
A lázadás első szakasza viszont az, hogy leszarok mindenkit. Szóval nem is baj ha nem szeretnek. Ezt ők egyszerűen nem érthetik! Az csak egy dolog, hogy csúnya vagy és kövér. Ennek iskolapéldája van súlyosabb is a suliban. A céből például az az Andi vagy kicsoda, sose mossa meg a haját meg a fogát. Bűzlik mint egy patkánylyuk aztán mégis van pasija. Ja igen, az nekem nem is lesz. Sose. Még az kéne, hogy letaperoljon, aztán vágja ott a fejeket! Milyen fejeket vághat az Andi barátja, amíg rápuszil a zsíros bőrére? Talán elviszi magával a strandra a gyógyfürdőre. Ott áztatják magukról az öregnénik is a lehámlott bőrt.
Igazából teljesen mindegy, hogy van nálam rosszabb, a helyzet ettől függetlenül ugyanaz. Ezt ők nem érthetik, ilyen formán tehát ma gyűlölöm a világot. Túllendülve a külsőségeken, azt már mindenki tudja, hogy hülye is vagyok. Például a múlt órán a matek tanár hangosan is mondta. "Ennyire hülye vagy? Ezek szerint igen." Az egész hátsó sor ezen röhögött fojtott hangon, úgyhogy ez akkor sem lehetne titok, ha megpróbálnám leplezni. A fiúk közül kettő is igen gyakorta csúfolódik az osztályban. Ha nem a tanulmányi átlagon, akkor azon hogy rikácsolós a hangom. Meg hogy butaságokat beszélek, és nem értek semmihez. Elküldenek, és amikor megfordulok rajtam nevet a fele bagázs, de már nem hallom miért. Ez a harmadik iskolám, ez a harmadik padlás, amin különfoglalkozásra várok, és egy tucat velem üvöltő tanáron, még vagy három tucat lökdösődő és gúnyolódó diákon túl vagyok már. Hiába a sok iskola váltás, arra kell jutnom, ezt ők nem érthetik. Elmenekülni meg ezek szerint nem lehet, mert mindenhol ugyanaz. Tehát nincs más hátra mint előre, gyűlölni kell a világot.
Mielőtt benyit egy férfi a padlás ajtaján, és mielőtt az a kevéske csokor diák izgatottságtól zsizsegne körülöttem, arra gondolok amikor az első osztálykiránduláson a lányok hálójába szaladt a szobatársam, hogy elújságolja mit hallgatott ki a fiúktól. Ők már bizony kitárgyalták, hogy a csoportból kit döntenének meg. (Na persze kizárólag akkor ha már ivarérettek lennének...) És a listában külön kiemelték, hogy M.-et és engem nem. M.-el egy listán szerepelni olyan volt, mintha félúton a sztrádán zuhogó esőben kipakoltak volna az útszélére strichelni. Nem éreztem különösebben kelendő árunak magam. De minthogy külső adottságaimmal tisztában voltam, a belsőkről pedig őszinte véleményüknek adtak hangot akár napjában többször is... nem volt más hátra mint előre, gyűlölni kellett a világot.
A belépő fickó nagydarab volt és meglehetősen széles. Sűrű, gyenge, fekete szőr borította az arcát. Fejbúbtól az állcsúcsig. Olyasmi amit ollóval vágnak mint inkább a borotvával. Csatos bőrtáska volt nála. Megállapítottam, hogy ez férfias. Az elődje, masszív szkepticizmus tesztemen sajnos nem ment át, és ezek alapján előítéleteimet kegyetlenül rá is vetítettem. Feltolta a szemüvegét, üdvözölt minket és leült az egyik székre, ahonnan feltehetőleg mindenkit látott. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy látványosan kiszúrta a zárkózott testtartásomat. Akkor még nem tudtam, hogy nem sokára ennek az embernek minden szavát az elmémbe zárom, és hagyom hogy végig kísérjenek életem útján. Akkor még azt sem tudtam, hogy ő ezt a napot hosszan és többször meséli majd másoknak nevetve, mennyire lázadtam a boldogság ellen. Az első napon megpróbált jellemrajzolni kicsit mindenki füle hallatára. "Téged bánt valami." Na ne mondd, zsenikém! Alig hiszem el... minél mélyebbre ásott, annál kellemetlenebbül éreztem magam. A rejtőzködés, amit éppen igyekeztem professzionálisra fejleszteni, oszladozni látszott a szavai által. Egy pillanat alatt átlátott a kamaszreakciókon. Bennem pedig felidézte a környezet, a kémia, biosz, MATEK, töri, filó és az összes óraközi megaláztatást, amit a csoport előtt kellett átélnem. Mert hogy a tanár nyíltan az osztály előtt kiröhögjön, már arra is volt példa. Úgyhogy kerek-perec felhúztam a falat, és megmondtam neki: ne turkáljon az intim-szférámban. (Ez is szállóige lett.) Nem igen fogadta meg a tanácsot, noha akkor nem turkált az atmoszférában... később, kínosan lassú fejlődéssel megtört a jégpáncél. Sok sok hallgatás, feszültség, rengeteg sírás és kiabálás után. Egy töri óra előtt becsengetés után csak egy pillanattal arra lettem figyelmes, hogy üvöltök a fiúra aki ezelőtt gúnyt űzött a frizurámból. Olyasmiket vágok hozzá, hogy neki az is mindegy lenne, ha lángvörösre festetném, mert akkor is piszkálódna. Úgyhogy vagy elfogadja ilyennek és befogja a száját, vagy tovább piszkál vele, de akkor számítson rá, hogy rázúdítom a lavinát. Azt hiszem nem is ettől rémült meg. Egyszerűen csak attól, hogy már nem tűrtem sírós hangon tovább a szemétkedést. Elakadt a szava a kiállástól, meg az erélyességtől, és már nem számított mit mondok. A hátam mögött ott állt a tanár, és szétoszlatta a csapatot.
Attól a naptól kezdve másként néztem az emberekre. Már nem voltak olyan félelmetesek. A hadakozásnak az élettel más címet adtam. Verset írtam róla, hogy nem az élettel gyűlölködöm, hanem saját magammal, aztán ezt később felolvastam a padláscsoport előtt. Tíz ember megfeszülve figyelte, ahogy lekerül rólam minden csomagolás. Remegett a hangom, melegem volt, reszkettem. Úgy éreztem közben, hogy a mellkasomat szikével vagdossák, nem akartam mindezt vállalni és közben mégis. A vers végére megfeszült az állkapcsom, felpillantottam és egy kisebb terem tele emberekkel nézett vissza rám. Külföldiek, magyarok. Egy reflektor az arcomba hasított, kicsit megkönnyeztem, hogy évekkel később sokadjára előadom ezt a félelmet ami én vagyok. És vállalom, hogy baj van. Ott térdelek a közönség előtt, olyan nagyon sajátom az előadás mint még soha. Ez rólam szól és én vagyok. Megkomponálva. Mielőtt tovább lépne a darab, az első sorban látom, hogy két ember sírdogál de nem értem miért. Elsöpör a gondolat és a látvány, hogy bár a nyelvet sokan nem értik, de az előadás a hangok és a szavak... valahogy mégis érzik mit jelent ez: Embernek lenni.
Mert olyan nagyon sok leplezni való hiba van. És olyan rengeteg energiát emészt fel elrejteni őket. De ebbe lesz beteg a tömeg, és én ebből szerettem volna kigyógyulni, mielőtt még elnyel egy ilyen sötét verem. Fel kellett készülni rá, hogy ezekre a hibákra életem végéig ujjal mutogatnak majd. Fel kellett készülni rá, hogy a folyamatos arculcsapás, és hullámok közt vergődés alatt is ismerjem magam és tudjam hogy értékes vagyok. Nem utolsó sorban amit valaki csúnyának tart, az a másiknak szép. És bár sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy férfi csinosnak vagy szépnek lásson, aztán mind a kettőből kijutott. Sokáig nem hittem, hogy valaki okosnak tart majd és felnéz rám, meghallgat, végül ebből is kaptam. Négy évvel később egy reggel felkeltem és eldöntöttem, hogy többé nem leszek dühös a világra. Amikor megszóltak valamiért, csak azt feleltem: "Ezt dobta a gép!"
0 megjegyzés:
Leave a Reply