A hazugság prostitúciója - avagy a túlélés művészete végtelen történet

2014. január 30., csütörtök



Napos oldal után érkezik a Sötét valóság. A történet térde reszket, a karakterek szárnyalnak. A hetvenes évek amerikai tortájának egy szirupos szelete kínálkozik a vásznon az Amerikai Botrányban. Jellemrajzok igazi orgiája, csak a fejlődés nulla. Kritika.

Melyik az az univerzum, ahol a férfiak többet törődnek a dauerolás, fésülködés és a köldökig kivágott V nyakú ing kiválasztásával, mint a nők? És egyáltalán ki gondolná, hogy a maffia igenis figyel arra, hogy rendkívül divatos - falikárpitmintás bársonyöltöny legyen rajta, mielőtt gyilkossággal fenyeget valakit? A megjelenés, a gesztusok és a mozdulatok bizony nagyon fontosak, ha el akarja magát adni az ember. Ha túl akar élni. Ez az Amerikai botrány, igazi "szörvájvör" film, amiben a karakterek egytől egyig az élet eredendően romlott óceánjában próbálnak felszínen maradni. Mert hát ugyan hogy érhetne el valami fontosat és eszményit az ember, ha közben nem ver át valakit, vagy nem fogad el egy kis kenőpénzt? 

Irving, (Christian Bale) a történet főszereplője nehezen tudja elképzelni az életet kisstílű bűnözés nélkül. Egy relatíve hosszan tartó uzsorás akciója közben, szeretőjével lebuknak az FBI előtt, ahol rögtön alkut is kötnek velük: nem kell a dutyiba menni, ha segítenek elkapni pár nagy kutyát. Az őket "alkalmazó" FBI-ügynökről (Bradley Cooper) viszont kiderül, hogy egy megszállott tesztoszteron bomba, és minél közelebb érzi magát a tűzhöz, annál elszántabban küzd azért, hogy megégesse magát vele. Az embernek már-már az az érzése, hogy órák óta próbálnak táskákba, gallérokba és giccses szobanövények mögé rejtett poloskákkal elcsípni  pár információt, amivel lebuktathatnának korrupt képviselőket, néhány veszélyes maffiatagot. De már a film felénél kiderül, hogy ez abszolút nem a történetről szól. Még csak nem is az eredményről, a katarzisról amit a végén - jó esetben tűkön ülve - kéne várni. Sikerül lebuktatni a rossz fiúkat, és nyernek a jók? Körbenézek a moziteremben és valójában senkit sem érdekel. A megformált karakterek jelleme, a hozzájuk tartozó élet-dráma sokkal inkább húsba vág. Persze nincs történtet jellemrajzok nélkül, na de David O. Russell rendező a Napos oldal után nem okozott meglepetést azzal, hogy inkább lélektani drámát csinál egy történelmi akcióból. Cooper középszerű, teátrális játéka iránt viszont láthatóan - fura mód oda van.  Pedig hát egy Maffia-FBI kombinációból sokféle csihi-puhit ki lehet hozni. Ha valaki tart a vér, lövöldözés és az erőszak látványától, annak most igencsak ritkán kell eltakarnia film közben a szemét. 

Feltehetőleg, ha az utóbbit választja az alkotó, fele ennyi jelölést és elismerést nem kapott volna ez a film. Christian Bale például Christian Bale. A pocakos, brutálisan szerencsétlenül kopaszodó Batman-nel nem lehet mellé lőni. Meg aztán a A gépész után meg se lepődik az ember, hogy a teste mint egy agyagforma átalakul, ahogy aláírja a következő produkció szerepére a szerződést. 
Már a történet első tizenöt percében megtanítja a férfiaknak, hogy teljesen mindegy, hogy igénytelen bűnöző, vagy egy helyes zsaru vagy. A betonkemény magabiztosság meg a vibráló aura akkor is elcsábítja a film összes női szereplőjét, ha szennyesből kitúrt alsóban vakargatod a köldököd. Amy Adams - aki Irving szeretőjét játssza - egyébként egy igazi erotikus mágnesesteret produkál maga köré, amivel ha akad felbukkanó férfiegyed, aki véletlenül Jennifer Laurence-re bukott volna, azt egy gyilkos pillantással megsemmisíti. Nem fér bele ugyanis a koncepcióba, hogy a rangidős, igen sokszor csak drámaian pillogó női karakter mellett többször felvillantsanak egy zseniális mellékszereplőt Rosalynt - Miss Laurence-t, vagyis Irving feleségét. (A rosszindulatú pletykákkal ellentétben nem Adams alakítása alatt elhullajtott könnyek szolgáltatják Aranovsky új filmjében a végtelen mennyiségű csapadékot.Noé) Rosalyn az egyetlen karakter, aki minden várakozást felülmúlt. Érdekes, kiszámíthatatlan, naiv, mókás és szerethetően butácska. Az összes emberi és gyermeki vonást sikerült nőként megformálnia, ami egy családalapításra és önállóságra éretlen lány-anyától elvárható. Amy Adams hisztériás kiborulásai mellett a csupán 23 éves színésznő egyetlen egyszer sírja el magát a film alatt, és - hála az égnek - akkor is sikerül olyan reakciót kiváltania a nézőtéren kólát szürcsölőkből, hogy félrenyeljenek a mozizók meglepetésükben. Az nem is kérdés, hogy a butaság bájával fontos helye van a filmben. Nem csak a kellemesen könnyed szórakoztatás szempontjából, (a tökéletesen belőtt frizura mellé dukál a whiskys pohár és egy többszörösen kigyulladt konyha) Rosalyn az a személy a történetben, aki hajlandó gond nélkül áthágni minden társadalmi és konvencionális határt. Ám sajnos a többiekhez hasonlóan az ő jelleme sem fejlődik. Christian Bale marad a középszerű állampolgár, árnyékba megbújt zseni, Amy Adams is szívesen eladja magát bármi áron a boldogságért, ha kell több személyazonossággal - de leginkább a csábító vadmacska megy. Bradley Cooper pedig legkevésbé sem okoz meglepetést, egyértelmű hogy aki sokat markol, az keveset visz. Teljesen nyilvánvaló, hogy az az ember nem nyerhet egy ilyen történetben, aki nem mutat önmérsékletet. Egysíkú, változatlan az élet igazságtalanságán kesergő és reménytelenül jobb sorsot hajszoló emberek maradnak, akik vagy megbékélnek azzal ami van, vagy megtörnek benne. A színészi játékokba viszont igazán nem lehet belekötni. Így az előbbi inkább a forgatókönyvírók hibája. 

Összességében a film minden jelölésre rászolgált. A két órás bűnüldözést izgalmas vágásokkal, ízléses és kellemes filmzenével és igazi hetvenes évekbeli hangulattal tompították. A szereplők szinte kellemetlen, zsigerig mászó boncolgatása kisegíti a gyenge lábakon álló sztorit. Olyannyira, hogy megkérdőjeleződik a jó és a rossz ember fogalma. Már ha egyáltalán beszélhetünk ezekről a fogalmakról egy olyan univerzumban, ahol a csalók több empátiát mutatnak egymás iránt, mint az elméletileg törvényt és az emberek biztonságát szolgáló hatósági emberek. Egy biztos: A túlélés művészete egy végtelen történet. A végén még az is kiderülhet, hogy nem kell mindig hazudnunk és eladnunk magunkat ahhoz, hogy az óceán felszínén maradjunk.

Anya az...

2014. január 28., kedd



Anya az, aki akkor is mosolyog rád, amikor mindene fáj.
Anya az, aki elcsitítja a férges gondolatokat a fejedben.
Anya az, aki karjába vesz, mikor lázasnak érzed magad.
Anya az, aki jobban vigyáz a te életedre, mint a sajátjára.
Anya az, aki bölcs dolgokat tanít, és nem bánja ha még nem vagy bölcs.
Anya az, aki akkor is hisz benned, mikor mindenki más lefitymál.
Anya az, aki előbb rácsókol - aztán kineveti a sírást.

- Fáj még a pocid?
- Ha már nem fáj, akkor elmész?
- Nem sokára mindenképpen elmegyek. 
- Akkor nagyon fáj. 
- ...maradok még egy kicsit.

Halk zúgás a propellerem mögül

2014. január 27., hétfő



13 óra munka, két óra mozgás, négy óra alvás és szórakozás helyett vécé-csésze ölelgetés. De a zen az azért kurvára megy. Kell még egy kis idő, amíg hozzászokok a mindenséghez, amivel mesterségesen lefoglalom magam. Hogyan lehetek ennyire buta? Mindig ugyanabba a hibába, és sosem tanulok. Egy nagy kivetítővásznon nézem az életem, és az határoz meg csupán ami voltam és nem az ami vagyok. Hiszen minden ami a múltban történt, záros és hiteles. Már volt. Ez pedig ami van, kétes és a levegőben lóg. Gyűlölöm a változást. De hányok az állandóságtól. Az a legállandóbb az egészben, hogy semmi sem marad egyhelyben, és folyton csak mozog. Azért szeretek ide írni csak, mert nem olvassa senki. (Na persze leszámítva Téged, akinek a legkevésbé kellene olvasni a sorokat) És legalább amikor a hétköznapokban tanulom a balanszt, nem szól meg senki, hogy ez milyen hülyeség, mert hát mire hazaérek összezuhanok. De egyedül megtalálnak ezek a gondolatok. Gyorsan le kell ülnöm elolvasni egy pár fejezetet, vagy megnézni valami szar művészfilmet. Bekúsznak az álmaimba a sorok. Persze néha még így is kirugdalják őket olyan képek, amiket szeretnék elűzni. A legnagyobb tanulság abban a tanácsban van, amit másoknak adok. 

Holnap kedd. Már várnak a Reménysugarak. A legkisebb még nem is tudja, hogy egész délután én vigyázok rájuk. De legalább időm nem lesz gondolkodni. Ám készülnöm kellene valahogy. Legutóbb megkérdezték van-e nálam pénz. Arra gondoltam mondok egy szójátékot, és rájöttem hogy egyet sem tudok...

2014. január 26., vasárnap



Fojtogatja a torkom. Ma kifejezetten nehéz volt. Megfulladok tőle.

Ne add oda

2014. január 25., szombat




Elnyelhetnéd a szavak végét,
Megrághatnád halkan.
Szemfényvesztésnek a békét
És a szénkirálylányos harcban.

Szürke színben izom tapad
A porfelhős aszfaltra..
Ne nyisd a szádat, szakad
A szív egy érdes hangra.

Elvághatnád a nyak vonalát
Úgyse látja senki.
Nyers étellel kész vacsorát
Rothadás körbelengi. 

Megtarthatnád magadnak 
Az összes gondolatot.
Védtelenül szétszaladnak
Keresik a hangod.

Ne add oda senkinek!
Ne add oda senkinek!

Ezen meg most egy anekdota sem segít.






Második találkozásom a Reménysugarakkal

2014. január 23., csütörtök



Már alig várom, hogy emlékeket gyűjtsek be. Nem is kell érte sokáig utazni, csak egy keveset várakoztat a pillanat. És majdnem elsétál mellettem a sansz, én meg utána futok, lassan kimérten és magabiztosan. Nem,nem! Én ezt kértem, önként magamtól belelépdeltem és most már ha ígértem és ígérték és ígérik akkor tessék engedni nekem. Ahogy meglát a pelyhes kacsacsoport, hápogva felém szalad, mind megölel. Pedig még csak egyszer láttak. Nyújtják a kis kezüket, hogy fogjam meg, ma én megyek velük haza. Még jó, hogy időben jöttem. Nem szabad belelépni a tócsába, mert vizesek leszünk. Ez is a mai nap tanulsága. Meg az, hogy azért nincs nálam esernyő, mert tudtam - mire ideérek eláll majd. Tehát máris mindentudó vagyok. 

Mire megérkezünk aludni kell, úgyhogy mesélek néhány mesét. Megesznek reggelire, mert nálam nincs vasszigor. Engem kenyérre lehet kenni. Ki is használják bőven, hogy esetlen vagyok és mosolygós. Megígérem, hogy itt leszek még, amikor felébrednek. Mindenkit betakargatok, szép álmokat kívánok és jön a délutáni felnőttébrenlét. Hát ez történik, mikor ők alszanak. Igazán semmi. Még több munka és dolog amit el kell végezni. Papírokat aláírni, vezetni a felnőttes táblázatokba mindenféle rubrikákat kitölteni...számokat írni bele...
Egyikőjük felsír. Állítólag sokszor, csak azt nem tudja megmondani mi a baj. Úgyhogy nem sokára hozzá megyek be először, az ölembe veszem, mosolygok rá, és önkéntelenül fonja apró karjait a nyakam köré. A siker annál a pontnál kezdődik, mikor mindegyik nevet. És őket aztán még igazán nem nehéz boldoggá tenni. Neki például az is elég, ha örökké az ölembe ülhet, én pedig azt mondom egy gyötrő rémálom után, hogy nincsen semmi baj. Pedig hát van...

A Holnap nem létezik

2014. január 22., szerda




"If you stand on the Earth, it seems to you that the Moon is moving. But if you stand on the Moon..."






Szmogkirálylány

2014. január 21., kedd



Ma éppen 21 napja dohányzástól mentesen. 21 évesen gyújtottam rá először.

Kösz szépen

2014. január 19., vasárnap



Köszönöm a létnek a halvány diktatúrát. 
A fallosz alakzatú falikárpit mintát.
Hogy halkan hüppögve megérzékenyülten, 
Felejtjük el reggel a cseppeket sós ízben. 

Hogy belefolyik a festék, marja. 
Mint az azbeszt tüdőre tapadva. 
Felköhögve és (meg-meg)fuldokolva,
Szárítókötéllel nyakban hadakozva. 

Köszönöm a lénynek, amelyik rám kiabált,
Hogy hajamnál fogva hátra ráncigált.
Meg azt is, hogy rothadó, borgőzös bűzzel,
Rám hajol, megcsókol, az arcomba lehel. 

Köszönöm a fénynek, hogy megvakítja szemem,
És azt, hogy sose leszünk már hasonló szinten.
Kösz, hogy elfogynak a fokok meg a lépcső,
Hogy a reggeli kávém egy mérgezett kémcső.

Számolni kell, mikor kevesek az ujjak,
Elfogadóbb lenni, ha megjönnek az újak.
Többet nevetni, ha sírni volna kedved,
Kerepelni, hogy a buta ember szenved.


Köszönöm a hangot, amit sohase használok
Azt, hogy késő lesz, mire magamra találok.
Kérlek, vedd el tőlem amit kaptam.
A létezésnek szűk ruhákat szabtam.

És ettől mindig kényelmetlen...
Mindjárt vége lesz.
Máris vége van.


Először találkoztam a Reménysugarakkal

2014. január 16., csütörtök



Pindurka kezek elvesznek a tenyeremben, és mindegyik huncut mosollyal, kistányér szemmel figyel. Kinek van szíve elhagyni egy ilyen tündérapróságot? Egyiküknek megsimogatom ébredés után a haját, és attól kezdve úgy figyeli minden lépésem, mintha lenne nálam valami a számára. 

Kedden találkozunk majd jó? Eljövök megint.

És még hosszan integetnek utánam a Reménysugarak.

Bob Marley knows it all

2014. január 15., szerda



 “You say you love rain, but you use an umbrella to walk under it. You say you love sun, but you seek shelter when it is shining. You say you love wind, but when it comes you close your windows. So that's why I'm scared when you say you love me.”

(Bob Marley)

Első felvonás

2014. január 14., kedd



Te vagy önmagad legnagyobb ellensége. Pedig hát igazából mindenki szeret, nem igaz? Felírom egy cetlire, hogy ma rám mosolygott egy idegen, összehajtogatom és bedobom egy dobozba. Ezt javasolta a pszichiáter. Én ezt javasoltam a tesómnak. Ő ezt javasolta később nekem. És sosem csináltam, de most muszáj mert fojtogat valami és elérkezett a körforgó utolsó menete. Én vagyok a soros. 

Unottan ücsörgök a kényelmetlen székben. Megkér, hogy csusszanjak közelebb, nem kell hogy kilométer távolság legyen köztünk. Én pedig nem akarom. Leginkább azt akarom, hogy amíg beszélek senkire ne kelljen néznem. A hajam takarásában eltűnnek a reakciók, amik az arcomba furakodnak. 

- Van itt egy doboz zsebkendő...

Felém tolja, én meg megrázom a fejem.

- Nem lesz rá szükség. Én nem sírok.

Jaj dehogynem... csak inkább a halál, minthogy bevalljam. Egyébként is, minden alkalommal amikor sikerül, megfogadom hogy soha többé nem sírok semmiért. Már a szótól is kiráz a hideg: Sírás. Mintha valami halállal kapcsolatos túlvilági gyötrelem volna. Hogy a szinonimákról már ne is beszéljünk. Zokogás, bőgés, pityergés. 

- Beszélgetünk akkor, vagy inkább a terápiát választod?

Inkább a terápia. Van mit mondanom, de nem akarok róla beszélni. Vagyis akarok, de lezár a tüdőm, mintha a torkomban egy fémlemezke úgy záródna le, akár a bunkerekben a csapóajtó. És mozdítanám a nyelvem, de csak ütemes szuszogás jön. Azt hiszem szégyellem. Lehet, hogy szégyellem? Nyilván... különben már rég mondanám.
Akkor essünk neki, nincs időm átgondolni, hogy meddig szeretnék vacillálni valamin, amiről sosem hozok döntést. Amíg beteszi a lemezt a gépbe, eszembe jut, hogy gyerekként írtam egy regényt, ami hasonlóan kezdődött. Egy fiú ült ilyen székben. Zavarba ejtően sok volt a barna bőrképkeret a könyvespolcokon körbe, és idegen arcok mosolyogtak rám amitől főleg kirázott a hideg. Ettől kevésbé otthonosan, de még inkább idegennek éreztem magam a szobában. Döntse el, hogy ez most egy iroda, terápiás szoba, vagy az olvasó kuckója! Erre gondoltam, de már nem volt időm elmerengeni ismét a másik világban...a fiam nem tért volna magához akkor sem, ha többször szólítják meg kettőnél. Ő a képzeletemben olyan fantáziával bírt, amiből nem lehet csak úgy kiszakadni. 

- Feküdj le kérlek az ágyra.

- Ma inkább ülnék.

- De különben nem tudsz relaxálni.

- Ma én inkább ülnék.

A fekvés a terápiás ágyon, olyan kiszolgáltatottá tett, amitől az elmémben újra és újra azok a képek villantak fel, amiben otthon merev tagokkal a plafont bámulom, hulla fáradt vagyok és nem megy a pihenés. Az, hogy ezt valaki végig is nézi, lúdbőrösen megalázónak tűnt. Nem fogok lefeküdni arra az ágyra ismét. Úgyhogy végülis belemegy, hogy a székben ülve, innen hallgassam az anyagot. Így viszont látom a képet, amit eddig nem. Egy rendkívül csinos barna lány ácsorog a képernyő közepén,kedves mosolyog és nem sokára megszólal a hárfahangján. Meg is szédülök. Muszáj megkapaszkodnom a szék karfájába. Arról beszél, hogy okos vagyok és értékes. Milyen szép és csinos. Hogy rajtam kívül álló dolgok milyen gyengék hozzám képest. Meg hogy milyen jó lelkű és fantasztikus barát, remek szerető, megbízható társ. Kiváló munkaerő! Sikeres felnőtt és elégedett kiegyensúlyozott nő. 
A közepe felé már szorítom a szemem, mintha a gyomorszájamba vágtak volna egy hatalmas kalapácsot. Kiver a víz, alig kapok levegőt. Keresem a szót, ami megfelelően jellemezné mi történik velem. "Szorongás"  mondja a doktornő, pedig meg sem szólaltam. Megint jegyzetel valamit diszkréten, amíg figyeli a reakciómat. Közben a háttérben recseg ez a tiszta hang: Elbűvölő egyéniség! Elsöprő erejű hatás másokra, határozott kiállás és karakteres megjelenés!
Hányingerem van. Ki akarok szállni. Most már kelletlenül gyorsan pörög alattam a forgókerék, felkavarodik az ebéd... talán nem kellett volna rántott halat ennem. Meg is halhatok a szálkától. Meghalhatok. Régen anya is attól félt, hogy meghalok. Hogy meghal. Megrágta nekem a halat, hogy ne találjak benne szálkát...

Sípoló tüdőhangon nyüszítek mint a kivert kutyák. Kiszenvedem a könnyeket és rimánkodok, hogy kapcsolja ki. Már csak a megalázó üvöltés marad, amit higgadt pillantás kísér végig. Az elme bomlást igyekszik megfejteni, mint egy szövegkönyvet. Mindenem feszül, annyira fáj! Hát nem látja, hogy ettől én szenvedek? Ez nem segít. Ez iszonyú. Kedvem lenne addig taposni a gép képernyőjén a gyönyörű barna lányt, amíg a hangja gépzajjá nem torzul és áramrezgés kisülésekkel meg nem szünteti a digitális létezést. 
Akkor veszem észre, hogy az aprócska térben egy kevés mozgolódás után megint a székben kuporgok és hüppögök. Na tetszik látni? Ez is van olyan szörnyű mint a sírás. Ha nem rosszabb. Mert még arra se képes, hogy kieressze a könnyeket. Így csak egy nagy gombóc a torokban, amit nem sikerül felöklendezni.

- Mi a baj? Miért lettél ideges?
- Nem szeretem, mikor direktbe... így egyfolytában mondanak nekem... az arcomba ilyeneket.
- Milyeneket?
- Ilyen hazugságokat.
- Hazugság, hogy okos vagy?
- Az.
- De ha te így is gondolod, más még gondolhatja ezt rólad, nem?
- Felőlem gondolhatja. De ha folyton ide mondja nekem... akkor elhallgatok... akkor úgy érzem elhallgatok valamit. Hazudok, hazudik, hazudunk.

Aprócska csönd ékelődik a mondatok közé, amíg serceg a papíron a tolla.

- Hát jobb volna, ha azt mondanák: Buta vagy?
- Nem volna jobb. Ne mondjon senki semmit. Maradjunk csöndben, és ne bámuljuk már egymást! Ne tessék így rám nézni.
- Hogy?
- Így, ahogy most is! Mintha elrontottam volna a válaszokat.


Én, Pán Petra

2014. január 9., csütörtök




"- Jó dolgokra kell gondolni, azok a magasba emelnek.

- Én csak szörnyű dolgokra gondolok!


- Azok visszahúznak a földre!"

"Az anya, az igazi édesanya a legcsodálatosabb ember a világon. Ő a tündéri hang, aki jó éjt kíván, aki mesél neked egy vidám nap után."



Már olyan sokat felejtettem abból ami történt, hogy félek nehéz lesz levonni a következtetést amikor majd visszanézek. Nem ez a felnőtté válás?

2014. január 5., vasárnap



"- What happend? The cat eat your tounge?"
"- Just need to shut up, before my own thoughts shout out from the shadow."





Tükörszilánk

2014. január 4., szombat



Az elmúlt pár napban megfeszített erőkkel próbáltam betartani az újévi fogadalmakat. Legalábbis egy részüket. Nem sokára eszközök is lesznek hozzá, hogy mindet teljesíteni tudjam. Addig is marad a melankólia. Amikor a boltban sétálok, vagy a buszon ácsorgok, betérek a munkahelyre, kijövök onnan. Megnyomom a lift gombjait, megmosom a kezem, és amikor...emberekkel kommunikálok. Lezárult egy év, és ilyenkor januárban megérkezik az én éves átkom. Az emberek alig várják, hogy befejeződjön egy év és elkezdődjön egy friss új változásokkal teli. De én már gyűlölöm, hogy nincs állandóság. És szinte tudom, hogy szilveszter éjjel végig lépkedek a tükör és üvegszilánkokon, és nem fáj mert olyan messze járok. Ugyanazoktól az emberektől, akikkel tavaly is beszéltem. Ez lesz az utolsó. Azt kívánom, bárcsak tovább tartana.

Elfeküdtünk az ágyon, és megkérdezte mi a baj. Nem mertem elmondani, hogy attól félek, ez az utolsó, hogy így egy ütemre lüktet minden, és hogy a sötétben megbújva nem kérdez senki semmi furát. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy rövid idő múlva mindez megváltozik. És ha most még aggódik is miatta, nem sokára nem fog számítani. Már nem érzi majd szükségét, hogy hozzám szóljon, egész addig amíg majd elfelejt megkeresni. Megkérdezte, honnan veszem ezt? És mivel nagyon szerettem, nem mondhattam el igazán mi a valóság. A tudatunk nyers játéka, amit vagy átlátsz, vagy nem. Az igazság az volt, hogy ő - és még olyan sok másik - tovább sétált a csoportból, miután helyére ugrott az utolsó darab fűszál. Felolvastam egy rövid részletet a naplómból, arról hogy miféle átkom van nekem. Van az másnak is, így nem volt ciki erről beszélni. Hiszen mindenkinek csak addig tart, amíg megengedi, hogy formálja a gyenge forgás. Mint az agyagedényt. És én nagyon megijedek, mikor lassulni kezd a tárcsa, mert tudom, hogy le fog szállni. Ő volt az első akinél sokkal hamarabb leugrottam, pedig már rég nem volt szükség rám. Olyan messzire futottam mint még soha. Még azt is magam mögött hagyva, ami állandó. Pedig hát abból kevés van. Dühös volt és mérges, meg akarta magyarázni, hogy nem lesz semmi baj. Hogy ez majd kivétel lesz, ami nem változik. De persze még elszédítette a lassan pörgő tárcsa. És mikor le kellett szállnia róla, már nem volt kérdés, miért olyan könnyű. 

A helyzet az, hogy bár nem szeretnék, minden januárban fel kell szállnom egy másikra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy eddig a kutya se bagózott felém, most meg hirtelen minden féle ismerős/ismeretlen megtalál. 

"Nem panaszkodni jöttem."
"Úgy rémlik, te mindig megértetted ezt..."
"Azt hittem te vagy az egyetlen aki segíteni tud."
"Ne haragudj kiborultam. Néha te is kiborulhatnál már."

És akkor azt válaszolom: Semmi baj. Én befelé borulok. Nekem változatlanul erről szól a lét. Azt hiszem most egy időre belefeledkezem az írásba és az olvasásba. Sok új novella ötletem támadt a napokban. Az újévi fogadalmaim között nem csak a cigi lerakása van, hanem hogy sokkal türelmesebb és kedvesebb leszek az emberekkel. Bármikor és bárhol legyen szükségük rám. 

last message



Error. Message isn't getting through.

Tisztelt Felhasználó!

Köszönjük egy éves hűségét és lojalitását. Végtelen hálánk jeléül prémium emlékeket fogunk injektálni a következő néhány hétben. Reméljük élvezettel fogja fogyasztani azokat. A háromszázhatvanöt nap alatt Ön teljesítette a szerződésben megfelelteket, ezáltal azt reméljük ha cégünk új mentőállomásra érte után is képes lesz reinkarnálódni, alkalmunk lesz Önt visszahelyezni a jövőben ügyfélkörünkbe. Amennyiben természetesen szükségét látja szolgáltatásainknak. 

Egyelőre e levelet is azért küldjük Önnek, hogy sajnálattal közöljük: energia és anyagi tartalékaink meglétének hiánya miatt, nem áll módunkban tovább üzemben tartani a gyárat, így a jövőben ígért produktumok nagy valószínűséggel nem fognak házhoz érkezni. 

Köszönettel:
Azt Utad Kft. és Részvénytársaság

Ui.: Szeretnénk ha tudná, Ön volt a legjobb ügyfelünk!

Melancholia

2014. január 2., csütörtök



Csak az üres fejet lehet magasan hordani.
A teli meghajol.