echo

2021. november 23., kedd

 Fél évvel minden után is úgy ébredek, hogy arra gondolok: majd amikor felébredsz a mély-altatásból, elmondok mindent, ami történt. Hogy mennyire hülyék az emberek, hogy bosszant az infláció, hogy a barátnőim mennyire viccesek. Hogy hol jártam és mit csináltam, miről álmodok, milyen lett az új frizurám, itt milyen kedvesek a taxisok, vagy csak szimplán, azt amikor rendesek velem az emberek. Elképzelem, hogy azt mondod: persze, hiszen kedves vagy és különleges. Aztán te is elmondasz mindent és nevetünk, mert partner in crime van. 

Eltelik pár perc és rájövök, nem kelsz fel. Mert halott vagy. Mert elhagytál, mert már nem kellek. És akkor ha már a könnyeim elfogytak, csak az erő száll ki a testemből, pedig valahogy tovább kéne menni.


war

2021. október 6., szerda

Sokáig figyelem a távolt, 
S olyankor megdermed egy porszem.
Kábulat lehetett, hipnózis csupán
Ismeretlen csillagtérkép a tenyeredben.

Ha az arcomhoz húzom lassan,
Aztán végül úgyis belecsókolok
Felvillannak utunk fénypontjai
Amikre éjjelente végnélkül gondolok.

Kattan a zár,
Hagyod, hadd menjek.
Kiégett porhüvelye leszek
El nem hangzott ígéreteidnek.

Hogy lehet, hogy álmodban így...?
Ilyen sokat harcolsz háborúban
S ha az élet robbant fegyvert
Bénultan vársz egy lő-árokban?

De nincs ostrom Kedves,
Nem ropog a puska.
Én vagyok csak, fekszem.
Mellettem a ketyegő bomba.


hope

2021. szeptember 12., vasárnap

 Azt hittem minden alkalomra emlékszem, mikor azt mondtad,


"Szeretlek"


Mert később azt is mondtad, csak akkor szeretnéd kimondani, amikor úgy is érzed. (én meg csak annyit kérdeztem kétségbeesve: "hát nem érzed mindig?) Szóval szeretek visszagondolni ezekre a pillanatokra, mert így biztos lehetek benne, hogy akkor, abban a pillanatban viszontszerettél. 

De most alig találok, pedig biztos vagyok benne, hogy többször is mondtad. Máris elkoptak volna? 

Amikor karácsonykor odaadtam az ajándékod, és az volt benne, amit csak félmondattal említettél, hogy szeretnél magadnak. Igen... ez biztos megtörtént. Ezt nem kell újrahuzaloznom. Megtörtént. Átöleltél és mondtad, hogy szeretsz. Tényleg mondtad, még az illatokra is emlékszem. Most beérem ezzel az eggyel is, amíg könnyebb lesz a szívem.


farewell

2021. szeptember 9., csütörtök

 Nem hittem, hogy így megszakadhat a szív. Pedig néhányszor összetörött már, és olyankor mindig olyan volt, mintha felhasították volna egy éles szerszámmal, forgatták volna jobbra-balra néhányszor. De aztán lassan, kitartó munkával, olimpiai súlyemelők nyerni akarásával verejtékesen nekiindultam újra, és úgy éreztem apránként ingatag kockacukor várat építek magamból. A szél még éppen nem fújja el. És minél több idő telt el, minél többet olvastam, minél többet tudtam meg magamról és azokról akik bántottak...tudtam, hogy egy nap még betonvár is lehet belőle, amin a repesz sem hatol át. 

Szóval nem tudom, hogy azért, mert most történik és nyakig benne vagyok, vagy mert tényleg így van...de úgy érzem ez mindegyiknél rosszabb volt. Pokoli, tűzforró vízsugár a kockacukrok sejtjeimre. Úgy érzem szétmállott bennem minden, nem maradt semmi. Feloldódott a méregben, és eggyé vált vele. Lehetetlen szétválasztani. 

Meg kellene tanulnunk óvni azokat is, akiket már nem szeretünk többé, tudod? Akiket nem tudtunk tovább szeretni úgy, ahogy kellene. 

Sokáig azt hittem velem van a baj. Mindenféle szörnyű jelzőt aggattam magamra, mert nem értettem mi történik, hogyan lehetek ennek én az okozója? Képzeld amúgy volt aki mondta is, hogy elrontottam. Mert olyan vagyok, amilyen. Beszédes, meg pörgős és túl lelkizem a dolgokat. Olyankor is sírtam. Hiszen nagy nehezen eljutottam odáig, hogy már elhittem, talán ez is lehet szerethető valakinek. Hogy rajongással figyeli majd, milyen mélyen élem meg az érzéseket, és áldásnak látja talán, nem átoknak. Aztán szépen lassan minden nap bekúszott a tudatomba, hogy egy selejt vagyok. Minden démon, amivel hosszú évekig viaskodtam, ott volt megint a szoba valamelyik sarkában és ugrásra készen állt, hogy duruzsoljon a fülembe egész nap. Néhány éve még könnyedén tudomást sem vettem róluk. Néha elhessegettem őket, mint a bosszantó nyári legyeket a dinnyekaréj körül. Tudtam, hogy ott vannak, elfogadtam amit mondtak és így már nem volt dolog velük. Szomorú sötét leplet vontak körém és éjjeltől kora reggelig, napfelkeltétől alkonyatig basztattak és rezignált érzelmi roncsot csináltak belőlem. Alkalmanként pityeregtem, de akkoriban már nem sokat. Csak álmomban - tudod te is vigasztaltál, ha zokogva ébredtem. 

Szóval egy ideje szerencsére nem találkoztam velük és igencsak sokkoló élmény volt, mikor újra felbukkantak. Amolyan testen kívüli élmény. A kocsiban ott ül a másik ülésen. Helyet csinál magának a postán sorban állás közben, és pofátlanul lóbálja a lábát a szennyeskosár tetejéről amíg a budin ülsz. Addig mondja, amíg meg nem adom magam. Amíg végleg fel nem adom és megint eljutok odáig, hogy csak legyen vége ennek az egészen, csak legyen csönd! Kuss legyen már! Hagyjátok abba...ne bántsatok. 

Elhallgatnak. 

De amikor a mikro lejár és sípol egy nagyot megint rákezdik és kánonban sutyorognak, szitkozódnak, öntik a mocskot és a szennyet. Összeszorítom a fogam és a szemem. Sóhajtok egy nagyot és beletörődök, hogy nem tudom őket elkergetni.

Szörnyen fáradt vagyok. Bedagad a szemem. Hogy ne halljam őket csak beszélek és beszélek a barátaimnak, a családomnak, akárkinek aki meghallgat. Amikor beszélek, nem hallom őket. Ezek az emberek türelmesen figyelnek és bólogatnak rám. Képzeld el olyan, mintha jó meleg napsugárral vonnának körbe - te mondtad így, emlékszel? Milyen ügyesen megnyugtattál aznap... Érzem a langyos jótékony D vitamint, ahogy átkarolnak a szavaikkal és szeretetükkel. Úgy próbálnak rám vigyázni, mintha legalábbis gyémántból volnék. 

De leforráztad a cukorváram és nem tudnak tenni semmit, amíg ki nem ürül az ereimből a méreg. Szomorúak és féltenek. Úgyhogy nem csak magam miatt, miattuk is muszáj leszek megpörgetni a gyógyulást. 

Tiszteletben tartottam a döntésedet, igazán nem mondhatod, hogy bántottalak volna valaha. Akkor miért bántasz még mindig? Már nem teszek fel ehhez hasonló kérdéseket, mert attól tartok úgysem hiszem el a választ. Szeretnék rád emlékezni úgy, akkortól és addig, amikor még csak ketten voltunk. Csak sajnos nem tudom volt-e ilyen. Lehet, hogy volt. Nekem biztos volt. 

Elfogadtam, hogy nem mindenki működhet úgy, mint én. Szentimentális vagyok. Találkozásunkat valami földöntúli jelnek értelmeztem, a deja vu-ket a múltból érkező igazolásoknak. Észre kellett volna vennem, hogy nem így érzel, hiszen sosem mondtad. Kínosan ügyeltél, hogy semmi olyan ne hangozzon el, aminek következményei vannak. Egy nagy barkóba volt ez az egész, és az százszázalékban az én hibám, hogy megbuktam ebben a játékban.

Tényleg beléd szerettem. És nem hazudtam, mikor azt mondtam soha senkit nem szerettem így. Tudom, azt mondtad csak felülértékellek, mert rosszak a tapasztalataim, de nem... azonnal tudtam, hogy hozzád tartozom. Tulajdonképpen bármit tehettél, soha nem hagytalak volna el. Ha bántottál is vigasztaltalak. Hát ettől más ez, mint a többi. 

Persze nem vagyok őrült és elvakult. Összeszedtem a cókmókom és ropotpilótába kapcsoltam. Sejtettem, hogy van itt valaki más, és nem akartam belehalni az érzésbe, hogy nem engem választasz, hogy versengenem kell valami ismeretlen erővel. Csakhogy enélkül is belehaltam többször is, és ha vallásos lennék - úgy nagyon mélyen igazán - most megkérném Istent, hogy először is téged tegyen rendbe. Gyógyítsa meg a szívedet, töröljön ki belőle engem. Mutassa meg melyik a jó út, amivel boldog lehetsz.

Aztán ne felejtsen el engem sem. Mert nagyon elfáradtam erősnek maradni.


Bele akartam kezdeni

2021. július 10., szombat

 Bele akartam kezdeni ebbe a bejegyzésbe már egy hete. De mire ideültem hozzá, már azt sem tudom milyen dühös mondatok cikáztak a fejemben. Valahogy beégett a retinámba az arcod, ahogy azt mondod, nem voltak csöndes percek, mert ha lettek volna is...én azonnal kitöltöttem az űrt. És ez inkább volt hirtelen gúnyos megjegyzés, mint hálás bók, amiért könnyű velem beszélgetni. Hát ez vagyok én. Az idegtépő végeláthatatlan beszéd. Aztán pár perccel később látom, hogy könnyes a szemed és zavarodottan, megindultan vallani kezdesz, hogy hiányzom a nap minden percében. Összezavarodom én is. Egyszerre nehéz lesz a mellkasom. 

Megcsókolsz, azt mondod: szeretsz. Hamisnak hangzik, mint egy betanult színpadi dialógus. De már egymást öleljük, és megint sírok. Egy belső piros lámpácska figyelmeztet, hogy ne higgyem el egyetlen szavadat sem. Tényleg? - kérdezem. És végtelen elveszettséggel a szemembe nézel és bólogatsz. Na tessék. Ez most nem hazugság. Olyan nagylelkű sosem voltál, hogy szerelmet hazudj nekem. Szóval kénytelen vagyok elhinni, hogy ma délután megint szeretsz engem. Közben őrületbe kergetlek, manipulállak, megvezetlek és telebeszélem a fejedet. De amúgy nem is erről van szó... egyszerűen káosz bilincseli a gondolataidat, ezek pedig csak akkor tiszták, ha nincs ott senki. Végülis séta közben megfogtad a kezem és arról meséltél mi hiányzik veszettül, mióta nem vagyok ott. Elégedettnek kellene lennem, ugye? Nem sikerült kiradíroznod. 

Megszelídítettelek, hogy aztán rám támadj.

Én is szeretlek. Csak ugye ez nem újdonság. Attól tartok van, ami erősebb ennél az érzésnél, és ez lassan engem is megbénít. Ez az, amit látni vélek rajtad alkalmanként, alattomosan kettőnk között feszül és várja, hogy elpattanhasson, mint egy gyenge gumiszalag. Ha középen szakad el, majd jól pofán csap mind a kettőnket a: félelem. 


Téged is?

2021. július 3., szombat

 Téged is kínoz, hogy nem tükröződik 

Arcom éle emlékeink peremén?

Neked is visszhangot ver 

Lüktető pulzusom, vagy ez csak az elmém

Játéka.

Ugye forgolódsz éjjelente

Míg rólam álmodod együtt írt életünk?

Vagy csak engem éget cserbenhagyásod 

Parazsa.

Elkopik majd hamar, ne légy szomorú.

Egy nap úgy ébredünk... külön ágyban

Más karjában, 

Hogy nem emlékszünk egymásra.