Amikor kisgimis voltam, sokszor álmodtam azt, hogy nem tudok megszólalni. A klasszikus sikítós álom volt, amiben egy hang sem jön ki az ember torkán. az én esetemben gyakran a tanár szólított fel, vagy a társaim gúnyolódtak és nem tudtam megvédeni magam. Aztán ahogy növögettem átalakult az álom. Többnyire bajban voltam és nem tudtam segítséget kérni. Vagy baleset ért és nem tudtam kiáltani. A terápián rendszerint feldolgoztuk ezeket és elkezdtem mindenféléről beszélni a családnak meg a barátaimnak. Otthon meg kellett harcolni, hogy értsék. A barátaim pedig szerettel és aggodalommal fordultak a szorongások felé, amiket igyekeztem előtte eltitkolni.
Most visszatértek a rémálmok, új köntösben, valahogy remake-elve. Egész nap zsinnyeg a háttérben a megfogalmazhatatlansága a történéseknek, az ismereteim hiányának és a tehetetlenségnek. Végre jó dolgok történnek és ez eltereli a figyelmemet néha arról, hogy közben máshol szörnyű dolgok történtek. Azon gondolkozom a 17-esen utazva, hogy vajon ez törvényszerű? Le kell válnom valakiről, amikor karrierem nagy fordulópontját élem?
Kísértetisen hasonló mondatok visszahangoztak akkor és most is. "Nem ígérhetek semmit." "Majd megbeszéljük." vagy a "Nem bírom tovább." Nyikorogva megáll alattam ez a síneken futó monstrum és arra gondolok: bárcsak ne lenne olyan érzés, mint amikor egy apa azt mondja a lányának, hogy leszaladok cigiért. Nagyon szeretlek. Majd jövök! Pedig dehogy jön. Hát azért szalad, mert nem bírja tovább. Nem bírja a sivalkodást, az örökös igényt, meg a rimánkodást. Talán aznap délután még gondolkodik rajta, hogy vissza kéne menni. De ha rágondol, milyen volt otthon, rögtön összeszorítja a mellkasát a kényelmetlenség. Ezért kér még egy napot magától és végül olyan sok nap telik el, hogy már nem akar szembesülni a megrovó pillantásokkal. Azzal, ahogy megvádolják az elhagyás szörnyű tényével.
A kislány nem hibás. Úgyhogy a példa nem igazán állja meg a helyét, de mégis. Ebben az esetben a kislány kiprovokálja, hogy ez újra és újra megtörténjen. Úgyhogy amint eljátszottuk, hogy megérkezett a Mikulás, csomagot bontottunk és mindenki elment a dolgára, belőlem feltör valami mélyen lefojtott veszteség. Mindig sírok, de most hangosabban, valahogy keservesebben távozik. Minden méltóságomat magam mögött hagyva, a levegőt kapkodva kérlelni kezdek a telefonba. Te ne hagyj el! Könyörgöm, hogy ne hagyj el. Akkor nem marad senki.
Megvárja, hogy csillapodjon kicsit és megnyugtat, hogy nem fog elhagyni. Hogy ő akkor is marad, ha senki nem marad. Akkor is, ha mindent elkövetek, hogy ne akarjon maradni. Néhány hét múlva karácsonyra kapok tőle egy könyvet, aminek első lapján ott van az idézet: "Ennyi év után is? Örökké." A gimi előtt ülök, amikor kinyitom és rásimítok a lapokra. Ő még nem fuldoklik.
Sokáig csak neki beszélek arról, ami történt. A nővérem megérez valamit a levegőben és még nagyobb erővel keresi a pszichológusom a fővárosban, de végül akárhány számot küldd el, egyet sem hívok fel. Még nincs rá pénzem. Meg egyébként is, mint a lakásban hagyott gyerek, bízom benne én is, hogy beteljesül az ígéret. De egy hónap csöndet csak az nem hall meg, aki süket. Nem vagyok túl jó a várakozásban. Nem vagyok túl jó egy csomó mindenben, de a várakozásban kifejezetten rossz vagyok. Ám ha megtöröm a csendet, tiszteletlen vagyok a kéréssel szemben. Ha megtöröm a csendet, csak az nem teljesül, amit én magam is kértem: hogy ne nekem kelljen mindent kezdeményezni. Ha megtöröm a csendet, nem értettük meg egymást. Nem értettem meg, hogy engem nem lehetett elviselni. Hogy célba értem, vagy hogy a látványom, a hangom, a puszta emlékem szorongást vált ki.
Karácsonykor - amikor még reméltem, hogy az ünnepek és a szilveszter nem telik el feloldatlanságban - vettem neked egy könyvet. Tisza Kata új könyvét a mérgező kapcsolatokról. Belelapoztam és mindenhol önmagamat véltem felfedezni a szereplőkben. Hol egyik oldalon, hol a másikon. Mivel nem tudom mi történik odaát, hát kitöltöm a csendet. Elképzelem, hogy megbocsáthatatlan haraggal gondolsz epizódjaimra, ami jelentőségteljes, csodálatos napokat tett tönkre. Amik miatt úgy érezted, felelős vagy az állapotomért. Elképzelem, hogy eltereled a gondolataid a gordiuszi csomóról, meg hogy vélt kudarcod élményét csak azzal lehet felperzselni, ha módszeresen felsorolod viselhetetlen tetteimet.
Furcsa visszagondolni, hogy volt idő, mikor felnéztél rám. Most néha az is eszembe jutott, hogy talán csak képzeltem az egészet. Mindig ez a roncs voltam, csak korábban kíméltem tőle egy kislányt. Azt hiszem annak a kislánynak is azt tanácsolnám, hogy fusson, amilyen gyorsan csak bír. A teste és a lelke jelzett, akkor indulás, ne nézzen hátra.
Máshogy telik nekünk az idő. A te órád lassabban jár, az enyém szélsebesen pörög. Nálad talán egy szempillantás telt el, nálam egy fél élet. És tudom, az lenne az igazán menő, ha a világ összes idejét meg tudnám adni a gondolkodásra. De most csak visszatérnek az álmok, ahol kinyitom a szám és némán lehelem ki a tehetetlenséget. Csak azt kívánom, bár ne kéne ezt is kibarchóbázni.
Végül nem mondom el senkinek, hogy az újév első napjain megfogalmazódik bennem a meggyőződés: nem kellene emberekkel kapcsolódnom. Se férfiakkal, se nőkkel. Elfogytak a megoldásaim. És megpróbálok ide többé nem írni, nem sok értelme volna így, hogy te voltál az egyetlen aki olvasta. Enélkül is: az ajtóm neked mindig nyitva áll, ha egy nap úgy alakulna, hogy szükséged lesz rám. Ha soha többé nem beszélünk, tudom hogy te elég ügyes leszel, hogy magad mögött hagyd, ami gyógyíthatatlan. Én pedig nem tudom megírni milyen feldolgozhatatlan veszteség lennél, úgyhogy nem is teszek rá kísérletet.
