Félelem

És éppen mikor már azt hiszi az ember, hogy megismerte a világot. Éppen mikor befordul a trolival egy ismeretlen utcába. Éppen amikor egy fehér köpenyes orvos sétál át a zebrán, és éppen akkor amikor öreg úr foglal helyet mellette a padon. Szivarszagot lehel és törődve simít végig az unoka arcán. Éppen amikor anyuka kiabál a gyerekre, és kerekesszékben elgurul mellette egy lábatlan férfi. Akkor szétesik a világ.

Autóban találom magam egy sötét parkolóban, és olyan nagyon feszít a hiány. Beszélni kéne néha. Nem lesz semmi baj. Most itt az alkalom. Évek óta várok, keresek és nem is nagyon találok. Ha azt hiszem, akkor is inkább illúzió. Ilyen lehet nincs még egy, csak én magam. Reszketek, pedig nincs hideg. Ez a szégyen jele. Hányás előtt készül a test valami iszonytató traumára. Rágom még, pedig itt van a torkomban. De végül nem én szólalok meg először.

- Te félsz?

Kérdőn oldalra sandítok a vezető ülésre. 

-Én? Én ugyan nem félek semmitől.

Aztán alattomos lassan bekúsznak az emlékkockák, zúgva-recsegve. Onnantól, ahol még mindentől félek. Az égzengéstől, kétkerekű biciklitől, sötétben a szörnyetegektől, hogy betegek leszünk és meghalunk, meg egyedül hagynak egy utcasarkon a szüleim. Kiraknak és elhajtanak. Kinek kell ez? 

*

Nyikorog alattam a hinta, kapaszkodom a láncokba, és pipaszár lábam kikandikál a kinőtt halásznadrág alól. Pelyhes kislány tollakat vizslatom rajta, hogy ez rendben van-e így. Mi ezzel a baj? Maradhat, olyan szőke... Igazán nem is látszik, csak ha közel hajol az ember. Szőke loknis kislány csapódik mellém a szélső hintába és vadul nyüvi a rágót. Arany fürtjeit két csutiba kötötte az anyja, mint a spániel fülek, úgy borulnak az arcába. Jön ma, jön holnap, de még azután is. Az ölembe ül, hintáztatom. Közben átölel és elalszik. Máskor végig futja a parkot, én meg figyelem, hogy el ne essen. 

- Leszel a nővérem?

Van már neki. Ott laknak a szembeutcába. Lenőtt melír, fűrészkarmok, mosdatlan és csúnyán beszél. Leszek. El is határozom, hogy majd én leszek a nagytesója. Csakazértse olyan mint amilyen az enyém. Ugyanis ő engem nem szeret. Neki én csak teher vagyok, nem játszik és nem beszélget velem. Úgyhogy mától én leszek a nagytesó, és megtanítom mindenfélére. Például arra, hogy nem szabad megfogni a lepke szárnyát, mert lepereg róla a por, és többet nem tud majd repülni. Meg arra, hogy csúnyán beszélni sem szabad, mert az a lányoknak nem szép dolog. Mindent azokkal a szavakkal, ahogy a szüleim mondták. Ő meg kerek szemmel hallgat, és rám se hederít. Elkapja a lepkét, és tovább bazdmegoz. 

Suli után ledobom a dinós táskát a hinta mellé, és mellém csapódik a nővére is. Elmeséli, hogy balhé van otthon. Óriási perpatvar. Apu gyilkolássza anyut, iszik, meg sorba szívja a cigarettát. 

- Te ezt még nem értheted, milyen félelmetes. Fiatal vagy ehhez.

Figyelem a húgát, el ne essen. Úgyse vigasztalja senki, csak "bazdmeg megint nem vigyáztál!"

- A félelem végülis jó. Apukám szerint a félelem megvéd... én elbújnék.

Másnap az udvaron rám talál, és érdes ujjaival a földre lök, amiért pesztráltam a húgát. Megijedek, mert nem értem mit csináltam rosszul. A kislány messziről figyel, aranyloknikkal. Ő sem érti. De csak egyre üvöltik rám a szavakat: Hagyjam békén! Kopjak le! Sírva felcaplatok az elsőre, ott az én nővéremet ez nem érdekli. Most tanul, készül, gyakorol. Valami életre, ami eljön valamikor. Ezt megint nem értem, mert az élet az most is van. Éppen zajlik. Vacsoránál megint sírok, mert nem értem. És nagyon fáj, mert így többé nem lehetek nagytesó. Már nem is akarom, játszásiból se. Anya megkérdezi mi baj, és még jobban rázendítek. Elmagyarázza, hogy talán féltették tőlem, nehogy jobban szeresse az idegen törődést, mint a születést valahová. Meg is nyugtat, hogy semmit sem csináltam rosszul. Hiszen még csak gyerek vagyok. 

*

Ilyenkor még fáj az alvás. Sokszor ébredek rettegve. Fáradt petyhüdt szemráncokkal fekszek el az ágyon, és pötyög az éterbe, valami igazán semmiséget. Ez a csend nem megtörhetetlen. Mert szükség van rám, én meg ahogy meghallom, zúgni kezd a fülem. Elmosódik a kép. Hullámzik a futószőnyeg, de mire leérek a teraszra már minden tű éles. A vér, a szagok, a csontig hatoló hideg. Tárcsa hang és mentős ügyelet zaja szűrődik át a vételen. Még alkudoznak, nagyon kár... Beülök a kocsiba mellé, és hirtelen nem emlékszem semmire, csak a hangokra, a sok kérdőjelre ami repked a levegőben. De egy pillanatig sem félek. Mint mikor az útra ugrottam, hogy felkapjam azt a gyereket, az anyja meg csak megkövülten állt a homokozó mellett. 

- Ne hajolj ide...

Miért? Attól félt kínos lesz, nyílt sebekből szivárog a vér. De nekem egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez kínos. A folyosón magamra maradtam, csöngött a telefon. Jöttek a rendőrök és beszélni kellett. Jöttek a barátok, és újra beszélni kellett. A helyszínen vércsíkokat kellett nézni, végig néztem. Síró emberek vállát kellett lapogatni, hát megöleltem őket. És az utolsó percekben, mikor már senkinek nem szorongattam a kezét, nem válaszolgattam kérdésekre, csak visszaültem abba a csendbe, egyedül a szobába... akkor belesikoltottam a párnába, és engedtem hogy folyjanak a könnyek. Nem értettem miért most félek, mikor már elmúlt a veszély.

*

Többször elsétáltam az épület mellett, amíg végül összeszedtem a bátorságom, hogy bemenjek. Félholtként fogadtak, megjátszott reményekkel. Időpontot kértem a kötszer szagú pasastól, és közben elfelejtettem mosolyogni kínomban. Nem is lett volna odaillő. Elhatároztam, hogy ha becsukom a szemem Istenre gondolok majd mindig. Arra amit adott nekem, és amivel meghálálhatom majd ezt amíg itt vagyok. Sok féle gondolat átfutott a fejemen, igyekeztem egyikkel sem törődni. De mivel a kötelező napi rutin nem vonta el a figyelmem, nem mozdultam ki a házból, sárga voltam és fakó. Gondráncaim megjelentek a két szemöldököm között, a szám pedig szárazon tapadt össze mintha összetapasztaná a kimondhatatlanság. Vért vettek, és együtt imádkoztak közben. Én meg nagyon féltem. Képeket láttam a falon beteg emberekről, elhantolt sorsokkal és gyermektelen nőkkel. Ők meg csak imádkoztak amíg csordogált a kis kémcsőbe a vérem. Az utolsó darabok belőlem. Ezt le is fagyaszthatják ha akarják. Biztos elteszik. Kísérleteznek az ellenszeren. 

Még pár nap, és még mindig nem szólok senkinek. Megoldom. Ezt is megoldom. De az utolsó napokon már görcsösen szorít mindenem. Hol rontom el mindig? És érkezik a telefon: nincs baj. Vihetem a papírt, csak siessek a jó hírrel. Sírnék de itt már nem tudok. Elapad, és nem is igen jön többé. Nincs mit gyógyítson, mert nincs ami felszakad. Várom a megkönnyebbülést, de valahogy az is elmarad. Hogy kerültem ide?!

*

- Te félsz.

És sírnék kicsit neki is, de már nem lehet. Elmondanám, mennyire átlátja még mindig ezeket a takarásra alkalmas lepleket. Hiába rég nem találkoztunk, ő megfejt valahogy úgy ahogy senki más. Ettől reszketek. Kínos lebukás, kérődzöm az igazságot.

- Azt hiszem... elkerülném a megaláztatást. 

- Tehát félsz tőlük. 

- Nem. Nem félek tőlük. Attól félek, hogy... megaláznak.

- Amelyik ilyet tesz, az egy farok. 

Nem tudom elmondani, hogy köszönöm. Mert már nem igen tudok kifejezni egy normális érzést se. Belül a kesztyűtartóra borulva zokogok ezen is... valójában nem történik semmi. Hülyén hangoznak az érzések. És valahogy még ez is nehéz szülés volt. De ha becsukom a szemem, egészen olyan mintha már jártam volna itt. Mintha semmi sem változott volna.

I was left to my own devices

Many days fell away with nothing to show

And the walls kept tumbling down

In the city that we love

Great clouds roll over the hills

Bringing darkness from above

But if you close your eyes,

Does it almost feel like

Nothing changed at all?

And if you close your eyes,

Does it almost feel like

You've been here before?

How am I gonna be an optimist about this?

How am I gonna be an optimist about this?

We were caught up and lost in all of our vices

In your pose as the dust settles around us

And the walls kept tumbling down

In the city that we love

Rain clouds roll over the hills

Bringing darkness from above

But if you close your eyes,

Does it almost feel like

Nothing changed at all?

And if you close your eyes,

Does it almost feel like

You've been here before?

How am I gonna be an optimist about this?

How am I gonna be an optimist about this?

Oh where do we begin?

The rubble or our sins?

Oh where do we begin?

The rubble or our sins?

And the walls kept tumbling down

In the city that we love

Rain clouds roll over the hills

Bringing darkness from above

But if you close your eyes,

Does it almost feel like

Nothing changed at all?

And if you close your eyes,

Does it almost feel like

You've been here before?

How am I gonna be an optimist about this?

How am I gonna be an optimist about this?

But if you close your eyes,

Does it almost feel like

Nothing changed at all?