"Sertés!"
Jaj Istenem...nem hallom...nem figyelek. Nem, nem, nem, nem, nem. Nem vagyok csúnya, és nem vagyok kövér... nem vagyok semmi, amivel megsértenek. Próbálom blokkolni a gondolataimat, és minden szóáradat, ami ezután az egy után rám zúdul, már csak áttetsző massza a semmiben. Csak hömpölyög körülöttem, mint egy porvihar, amiben nem kapok levegőt. Jót nevetnek rajta, hiszen ez csak vicc. Miért nem röhögök, hangosan, hisztérikusan? Már csak haza akarok menni, kényszeredett mosolygás. Bebújni a takaró alá, elbújni a fénytelenségbe és átadni magam a nemlétezés utáni vágyakozásnak. De csak nagy levegőt veszek, és az idő megy tovább. Nem történik semmi. Ez is elmúlik. Csak ki kell várni. Tudják vajon Ők, akik nyilván nem gondolnak semmire, hogy ezektől a dolgoktól nem sikerül álomba zuhanni? Hogy végül emiatt a férfiak fáradtak és nyűgösek lesznek körülöttem, mert az egész szorongásom fárasztó és nyűgös. Tökre megértem.
Rendbe fogom ezt hozni. Két naponta megígérem magamnak. Apa ül mellettem az autóban, rám adja a nagykabátját és jól esik eltűnni benne. Olyan, mint amikor még apró voltam és védtelen. Már nem emlékszem... De az illatok, a színek még felderengenek. Könnyes szemét törölgeti és nem érti. Miért vagyok beteg? Minek a közelgő vizsgálatok sorozata? Miről maradt le a hosszú évek alatt, és miért nem szólalok meg? Tudni akarja, de nekem görcsbe rándul mindenem, mikor beszélni kell. Csöndesen duruzsol a rádió, már bánom, hogy csepegtettem az információból. Mert most aggódik és nem érti. "Ne mondd el senkinek!" - kérem. És ő megígéri, hogy nem mondja. Én meg magamnak, hogy jövőre elmegyek egy szakemberhez, aki majd segít.
Addig volt jó, amíg azt hittem, minden a testem körül forog. Azért nem választanak a tornasorba és kerülnek az emberek. De most beérett az idő, mikor tudom, hogy ez a kisebb gond. Most már az is frusztrál aki vagyok. És minél közelebb kerülök valakihez, annál nagyobb hullámba kapnak el a pánikrohamok, hogy hamarosan szélsebességgel elhagy. Már nem búcsúzkodom. És minden elköszönés végleges. Így nem baj, ha véletlenül tényleg az az utolsó, mert fel vagyok rá készülve.
Az évvégi konklúzióban pedig köszönöm azoknak, akik kedvesek voltak mégis csak. A munkatársaknak, hogy mindennap elmondják: csinos vagy! A barátoknak, hogy sokszor emlegetik: fontos vagyok. Meg azoknak, akik sosem erősítik meg bennem a tévképzeteket.
A Kapitány meglátogatott. Köszi az öleléseket. A legjobbkor érkezett. Tudom, erős az ellen-kampányom és sokszor elmondtam, milyen rossz deal vagyok. Kitartás! Nem sokára helyre hozom az elcseszett gondolataim, és akkor egyszer normális barát leszek.
