Megpróbáltam gecijófej lenni. És mit ad a Jóisten? Türelmet azt nem, bazmeg. Egyszer csak feldobod, hogy eszedbe jut az a kínos este, ahol mint egy megmérgezett kísérleti állat rohangálok a ketrecem egyik sarkából a másikba, de látom, hogy innen már nincs menekvés. Elfordítod a tekinteted. És mikor visszaemlékezünk arra amit már jó kurva mélyre el kellett volna ásni, akkor azt mondod...ezt tulajdonképpen én is akartam...?!
Veszek egy nagy levegőt. Sóhajtás. Nyugalom.
Nah. Akkor akarod tudni, mi történt, miután felszálltál a vonatra?
Három szál cigi maradt nálam. Kiültem a meki mellé a parkba. Negyed órán belül háromszor váltottam pozíciót. Figyeltem az embereket, akik mind ráérősen beszélgettek, zenét hallgattak, vagy olvastak a füvön. Hozták a szaros műanyag mekis kaját, és mellettem burkoltak. Be akartam osztani a cigit, de végül egymás után szívtam el őket. Anyám rám telefonált, hogy késni fognak, így összesen másfél órát vártam rájuk.
Bámultam magam elé, és kikerestem a neved a messengerben. Arra gondoltam, ha lesz valaki akit most azonnal hívsz a vonaton ülve, az nem én leszek. És mégis...azt reméltem nem sokára legalább egy kibaszott bocsánatkérés vár majd a digitális postaládámban. Arra gondoltam ez egy elkúrt rémálom, amit végig kellett kísérnem egész éjjel, és sehogy se akar véget érni. Már rég elmúlt a reggel, és még most sem tudok felébredni belőle. Fojtogatta a torkom a sírás, de én ugye összeszedett vagyok, én olyat nem csinálok, hogy mások előtt elengedem magam.
Beszálltam a kocsiba, ahol illedelmes társalgásba kellett volna kezdeni a rég látott rokonokkal, és bunkón elfordultam az ablak felé.
Tudod miért? Hogy az elcseszett tegnap estét vegyem újra és újra, lépésről lépésre. Meg mindent ami előtte történt, hogy vajon hol rontottam el?! Becsuktam a szemem és azt játszottam, hogy szerepeket cserélek az emberekkel. A haveroddal, aki tolakodó megjegyzéseket tett a szerintem már csontig hatoló egyértelműségben. A lánnyal, aki végig sírta mellettem az estét, és azt mondta nekem, hogy megszakad a szíve, mert azt hitte Te vagy neki az igazi. És azzal a lánnyal is, aki képes volt egy helyzetből kicsikarni, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan nevetnék rajtad. Jófej... engem viszont már nem érdekelnek ezek a hatalmi harcok. Sosem játszottam őket, és nem taktikázom, oké? Én csak úgy voltam, őszintén és félénken valamiben, amiben magamon is meglepődve nagyon lassan, magától értetődően megnyíltam. Így mégis csak könnyebb volt, hogy játékba csomagoltuk,nem? Létezik olyan, hogy valakinek a legmélyebb félelmeidről mesélsz, és sosem kezdesz kötődni hozzá?
Meséltem neked a pasikról, akik érzelmileg zsaroltak, vagy épp a falhoz löktek. A néma elfordulásokról, amikor nem tettem azt amit ők akartak. És ezek után még azt mondod a haverodnak, hogy magad sem érted miért nem feküdtünk le?!?! Ne haragudj, ennyire senki nem lassú!
Eltelt három nap. Nem jelentkeztél, és én minden nap kaptam néhány mikroinfarktust, ha valaki írt vagy hívott. Én hülye...még ezek után is azt reméltem, hogy érdekesebb vagyok az összes többinél, és ez majd elég lesz ahhoz, hogy végre valaki tisztességes, vagy csak simán őszinte legyen velem.
Három-négy nap telhetett el tényleg...amikor egyszer csak egy váratlan, előre megjósolhatatlan, tök irreleváns szituációban átkattant bennem valami. Mint amikor valaki egy palack vizet borít a működésben lévő szerverekre. Odabenn elkezdett minden recsegni, ropogni, szikrázni, füstölni. Aztán egyszer csak kisült. Rájöttem, hogy nem jössz. Mármint, hogy senki nem jön. Hogy annyira azért se érdekes, se jónő, se vicces nem tudok lenni, hogy valaki meg akarja menteni azt, ami abból az estéből megmaradt. És az azért valljuk be nem sok... Az újrahasznosíthatatlan fémlemezdarabkák a gépezetből.
És akkor elkezdtem sírni, szigorúan mikor senki nem látta. Mert be kellett vallanom magamnak, hogy én is hibáztam. Ezt legalább annyira gyűlölöm, mint bárki más. Be kellett vallanom, hogy igenis megszerettelek. És hogy semmivel sem vagyok bátrabb Nálad, így hogy nem mertem ezt bevallani őszintén soha. Te pedig nem mertél elutasítani, mikor a leginkább kellett volna. De hé! Figyu, ez a fajta cserbenhagyásos gázolás nem is érvényes igazából. Mert mikor átgázoltál rajtam, kicsit méltatlankodtam, de azt hazudtam, hogy nem fáj semmim. Lehet csak a duzzogás látszott, de igenis összetört ez a karambol. Úgyhogy már csak azt szeretném, ha legalább ebből tanulnánk mind a ketten.
Én megpróbálom nem gyűlölni magam, hogy aztán a végén el se merjem hinni, hogy valaki szerethet annyira, amennyire én szeretem őt.
Te pedig... tanuld meg elengedni, akit nem szeretsz viszont.
