Kétszáznyolcvankettedik bejegyzés

A félelem alantas, alattomos, alaktalan és ablakos. Kinyílik egy, te bezárod, és máris tárják rád a következőt. Én sokáig azt hittem tudom mitől félek. Ha megkérdeznék mitől félek úgy igazán... akkor azonnal tudnám rá a választ. Ma egyszerű és már rutinszerű hazatartó sétám alatt egyszerre fény gyúlt egy olyan titokra, amiről nem is tudtam, hogy homály fedi. Mielőtt még elmesélném a történetet, azt illik tudni, hogy szeretek empátiával viseltetni minden iránt. Főleg, ha még nem fárasztott le valamilyen oknál fogva az első és az ezredik pillanatban. Vannak lelkek amelyekkel hamarabb és vannak, amikkel csak sokkal de sokkal később. Ma elsétáltam egy mellett, mintha ott sem lett volna. Máskor is láttam már. Talán autista, vagy kényszerbeteg, vagy mind a kettő. Azt is tudom, hogy ez mások számára rémisztő és taszító lehet, de én soha nem aggódtam efelől egy percig sem. Vagyok én, én, én a megbonthatatlan. Van a Világ, a Világ, a Világ a szörnyen változó. És amíg szembe széllel hadakozom, engem Ő formál. 

Már tíz lépéssel korábban tudtam, hogy oda fog szólni a fiú. Elterveztem, hogy sietek. 

Öt lépés.

Három lépés...

Két lépés...

"Mi van a kezedben? 

Mi van a kezedben? 

Mi van a kezedben?"

Fel-alá dülöngél, egyik keze vadul a levegőbe lendül rángatózik rajta a kisujj, a szeme tikkel, haladok tovább.

"Szatyor van a kezedben? 

Szatyor van a kezedben? 

Szatyor van a kezedben?"

Tizenöt lépéssel távolabb is hallom, ahogy kántál. Nekem meg felszalad a pulzus, alig kapok levegőt, megszorongatja valami a torkomat, szó szerint menekülök. Lúdbőrzik mindenem, émelygek és szédülök. És közben szégyenkezem rendesen. Nincs ebbe semmi, hiszen csak beteg. Ráadásul kint áll ez minden nap...nem bántja a kutyát se. 

Még két perc és hazaérek, addigra már mindenem reszket. Elhajítom a szatyrokat és a tíz emelet legalján leülök pityeregni, tenyerembe szorítom az arcomat és imádkozom:

"Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…

Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…

Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…" Daniel Keyes (282. oldal - nov 16. bejegyzés)

És féltem én már a sötétben, féltem a magánytól, az emberektől, a magasban, attól, hogy felszólítanak órán, meg beégek a fiúk előtt. Begyullad a fülem a klóros víztől, lebukok hogy csaltam. Még magamtól is... de soha, soha nem féltem még ilyen iszonytató módon attól, hogy elveszítem a tudatom. Bár régóta tudom, hogy az igazi rettegés a gondolataim bizonytalanságában bujkál, de ott délután a lépcsőfordulóban kuporogva ráeszméltem micsoda halálfélelemmel jár elveszíteni. És mivel deviáns érzelmeim áramfonalán sokszor táncol az őrület, abban a pillanatban attól féltem, talán egy darabkát éppen most veszítettem el belőle. De már azt is tudom, hogy a félelem alantas, alattomos, de legfőképpen hazug. És valahogy szembe kell menni vele.