Mostanában reggelente olyan érzés hullámzik a mellkasomban, mint amikor egy leégetett iskolában már jóval a katasztrófa után meg-megszólal néha a szünetet jelző csengő. Feldereng, hogy itt egykor valami rendszer működött, amiben a diákok, tanárok és karbantartók a mindennapjaikat élték. De igazából már csak kísérteties utóhangja annak a pillanatnak, amit a purgatórium előtt a pokolba kívántunk. Miért kell megtenni folyton ugyanazokat a dolgokat? Felkelni hajnalban, hogy időben iskolába érj. Aztán végig hallgatni azt a sok szart, hogy valaki kikérdezze tőled.
Itt, egész pontosan a kettő között - ahová ismét kerültem - nincs semmi. Üresség van, párnába ordibálás. Kötelező, érdektelen egymásutániságok. Enerváltság és elromlott könnycsapok. Egyik délután, ahogy hazafelé vettem az irányt, úgy döntöttem nem várom meg a buszt. Most ahol tudok, inkább sétálok. Szóval ott álltam a megállóban és láttam, hogy jön a buszom. Lassított felvételben persze. A sofőr komótosan befordult a szigetre, én meg a másodperc töredéke alatt leléptem és elképzeltem milyen lenne ha most elcsapna. Mennyire fájna? Emlékeznék rá? Maga alá gyűrne ez a nagy paneltenger, és felhorzsolná az arcom a beton? Eléggé fájna, hogy kitöltse az űrt?
Ezek a kérdések nem mozgatták a sofőrt. Vagy a buszon utazókat. Vagy anyát, apát és a testvéremet. A kevés barátom, akik maradtak, jó ideig nem érdeklődtek utánam. Csak napokkal az eset után csörrent meg a telefonom, mikor nem a munka és kötelezettségeim kapcsán kerestek. Utána már futótűzként terjedt a hír. Hirtelen nagyon fontos lettem. A bűntudat gennyes pestis módjára burjánzott el néhány emberen, akik az amúgy tőlük teljesen független eseményeket a maguk számlájára írták. "Hogy hogy nem vettük észre?!"
"Borzasztó tragédia, ilyen fiatalon..."
De azért akadtak olyanok is, akik gyanúsítgatásba kezdtek, hogy ez mégis csak baleset, és kellene tanácsolni a buszsofőrt gondatlanság miatt. Meg persze ott voltak azok, akik önzőnek és mérhetetlenül idiótának tartottak, amiért ezt teszem a külvilággal. Ugyan mi lehet akkora probléma amit nem lehet megoldani? Egy lecseszés a munkahelyen? Vita a pároddal? Egyes a suliban? Azért ezek nem eget-verő gondok.
Nem haltam meg.
A pillanatba belefagyva éreztem, hogy a cselekedet súlya rám nehezedik. Olyan volt, mintha lepergett volna ezer és több millió év a szemem előtt. Aprócska porszemcse volt minden élet, amiben az összes érzés, intuíció csupán néhány szemvillanásig tart. A nagy egészhez képest az én esetem nem tartott tovább egy fájdalmas oldalba-bökés érzeténél.
Jött és ment. Volt akinek pár nap szenzáció, másnak több hónapos depresszió. Az élet átértékelése.
De én nem haltam meg.
A pillanatba hibernálva láttam, hogy milyen picik vagyunk. Ebben a percben is millió csúnya, ráncos újszülött töri ki útját a fény felé, és megállíthatatlanul elindul számára az élet kereke, amivel nem lehet megállni, csupán (szerencsés esetben) nyolcvanegynéhány évszakok váltakozása múltán. És ahogy előtte, utána sincs semmi.
A busz elé lépés után tovább próbálkoztam a purgatóriumban. Eleinte keserű-mókásnak találtam, hogy a velem ugyanazon szituációban vergődők megpróbálnak kijáratokat keresni. Visszamászni az időbe, hogy végül ne fulladjanak vízbe, ne zuhanjanak le épületről, vagy ne adagolják túl magukat. Az tett engem mássá tőlük, hogy én tudtam: itt nincs EXIT. Ők pedig azt mondták puhány vagyok és gyáva. Nem igazi harcos. Nekem erről más volt az elképzelésem. Az aprócska porszemek vergődtek körülöttem, és évezredes tapasztalattal rendelkező szikláknak kiáltozták egymást.
Még nem haltam meg.
De már picit olyan. Mert fájó az üresség. És most, hogy nem keresem a kijáratot, én vagyok az egyetlen aki megtalálja. Felülök a hullámzó forró betonon, és hagyom, hogy a felszínen lebegjek egy darabig a hisztériázó, bűnbánók között. El fog sodorni másfelé. Na nem ki, csak el. Ha meglátom a Szigetet... addig még van időm kitalálni, hogyan evickéljek ki.
