Fekszem a betonon

Hová leszel páfrány ízű lehellet,

Ha elhal a gazdatest?

Betonágyra ereszkedve

Nézd már! Egy Pestiest…

Rajta nyomdafesték karcolat

Cipőtalpak gumilabirintusán

Rátapostak a sietők, a patyolat-

tömegek rugózó ritmusán.

Lapjait a remény cibálja, de

belül már hullámos semmiség.

Hortyogó taknyos utcakölyköknek

lehetnének benne estimesék.

Piros a lámpa, de szalad a maradás,

valahol várnak.

Szusszanó korhadt ág a bűntudat,

Oda csak sajnálatok szállnak.

Tudod mit? Szarom le!

Azért kérni bocsánatot,

Hogy te add le

Lelked papírnehezékéből

Azt a két deci fáradt olajat

Ami aztán nekem csinál majd savat?

Szívjál gázt,

Meg szarjál sünt.

Többet ebből én se ismerek…

Az elfordulásban végül egyedül leszek.

Csattan a fogam, sózom a szám

Szélütésben is tartja a hám.

Így szívom a jeges szótlanságot be

Odafagyva két lap közé a Pestiestbe.

Elbaltázott genetika

Széthasadt öntudatom peremén heverek
Aggódom: miattam várnak az emberek
Kioltja fény-életét a villanykörte írisze,
Képzeletben beleharapok
Hogy csillapodjon a remeg-
És.
Még mindig nem múlik semmi el
Hányadék köpet a semmivel
Nincs már mit takarítani a kagylóról
Mész-színű mosdatlan gondolatokból.

Valami bagatell zavar el messzire
Van ott egy ocsmány pánikgomb.
Rajta vadorzó lepke szárny hever
Figyeli mikor elmosolyodom.

Aztán megint a hirtelen zuhanás
Savas kétség telíti a gyomrom
Két kotta között csak üres hang vagyok
Míg a karmester leinti az altom.

Fogdmárbe!Fogdmárbe!Fogdmárbe!
Kösd a hajad csuriba!
Szaladj a budiba
Ott sírjál.
Nem zavar, hogy itt más enne?
Életképes ganajtúró módjára lenne?
Minek ez a hiszti? Hiszi a piszi
Hogy neked valami mindig fáj...

Vizenyőssé válik minden sejtem
És sejtem, hogy nem rejtem
Túl jól nagykabát alá
Fogadkozom, hogy legközelebb
Úgy leszek ügyesebb
Hogy nem zavar majd senkit, aggódom

Megint miattam várnak az emberek.
Dühösen lepisszegnek a karmesterek,
Csak várom, hogy múljon a remeg-
És
nem múlik semmi se.

Én értem, ő érti, mi értjük. Mindenki érti.

A homokozóban vagyunk. Körülöttünk homokbuckák, formátlan alakzatok. Csupa uncsi ember. Szóval örülök, mikor kitaláljuk, hogy felépítünk közösen valamit. A szabály úgy szól: ne áruld el a következő lépésed, mert ha a kiszámíthatatlan meglepetés a másik kedvére való, az olyan mintha gondolatot olvasnál. Gondolatfejtés közben pedig a véletlen nem dolgozik, csak arról tesz bizonyságot, hogy ti ketten jók vagytok egymás fejtegetésében. Valami olyanra képes a másik, amire a többiek a homokozóban nem. Érti amit gondolsz, és lehet ki sem kell mondanod. Szóval a buckára rakok még két lapáttal, és te ennyinek is örülsz. Aztán te fúrsz a közepébe egy lyukat és ezt rendkívül izgalmasnak találom. Végül olyan részletgazdaggá válik a homokkastély, hogy szinte látjuk az ablakokat, meg a vizesárkot, és torony tetejébe tűzött címeres zászlót mikro-valóságában lebegni. Aztán csatlakozik még valaki, építünk egy másikat. És egy másikat, aztán megint egy másikat. Én mindegyiket szeretem. Nem csak ez, de ez igencsak összeköt. 

A minap úgy alakult, - rendje módja szerint - hogy ledőlt az első homokvár. Ez már lakhatatlan - mutatsz rá és elfordulsz a többi felé. Én meg leragadok, hogy ezt az aprólékos, miniatűr műalkotást most elfújta a szél? Vagy belerúgtunk mind a ketten? Baleset volt vagy szándékosság? És egyáltalán, sehogy se tudom összekanalazni, pedig nekem ez kell. Semmire nem használom, és ha évekig nem nézek felé, akkor sem zaklat fel. De most, hogy nincs, iszonyatosan rosszul érint. Ez a mi kettőnk munkája. Pityergek kicsit, és te azt mondod: "Sajnálom...hogy így." Sajnálod - gondolom. Csak nem úgy ahogy én. Ettől aztán magányosság tör rám. Érted, de mégsem érted. Ő is érti, Te is érted, Én is értem. És mégis egyedül vagyok. 

Sebaj, megpróbálhatok a többin ügyködni veletek. Közben nem tudom, miért vagyok szomorú? Ez csak homok... semmit nem jelent. Miközben lapogatjuk az egyik buckát úgy érzem, itt is vagyok, meg nem is. Számít is, hogy vagyok, meg nem is. Erősödik, ami homokvárunk bedőlése előtt is gyanús volt. De nyilván hallucinálok. 

Mégis rosszul érzem magam, és próbálom kitalálni miért? Szeretném elmondani, és azt mondod: "Értem...megértem, értem, sajnálom." A képzeletemben hűvös vagy és racionális. Flegma - viccelődnék valahogy így. Másnap szörnyen elhatalmasodik rajtam a pánik. Beszorul a levegő, és sírnom kell, de nem jön semmi, csak ez a pokoli mellkasszorítás. 

A doki azt kérné - próbálj meg visszamenni az időben, amikor hasonlóan éreztél és mondd el mi történt. Ha azt megértem, megértem ezt is. Úgyhogy visszamentem gondolatban az egyetlen olyan pontra, ahol hajszálpontosan ugyanezt éreztem. Végre egyedül eljöhettél vonattal hozzám. Semminek nem örültem jobban, mint annak, hogy önállóan jössz. Jóformán minden alkalommal jelentkeztél, ha felszálltál, ha átszálltál, ha leszálltál, aztán nem győztelek dicsérni, milyen ügyesen eljöttél idáig. Kimentem eléd az állomásra, és olyan vigyorra siettél felém, mint aki élete legjobb vakációjára jön. Aztán három nappal később elbúcsúztunk a peronon. Hazafelé a buszon ülve pörgettem, hogy köszöntem el tőled "örökre". Miért volt olyan gyászos kijutni a vonatállóig? Alig szóltunk egymáshoz. Aznap este nehezen aludtam el, pedig írtad hogy hazaértél. Rendben volt minden? Rendben volt. Miért vagyok ennyire szarul?! Csak két napig bírtam tartani magam - lehet ez a limit. Még égett az ON AIR lámpa mikor kivágtattam a hangszigetelt szobából, becsaptam magam mögött a budiajtót és úgy éreztem megfulladok. Fájt a gyomrom, szorított a szívem. Szégyelltem bevallani bárkinek, hogy ennyire összetör, amiért megváltozik minden. Különben szégyelltem neked is bevallani, mert a gondoskodást még csak-csak kimutatom valahogy, de azt hogy én ragaszkodom? Azt inkább hagyjuk. 

Szóval kiültem a homokozó szélére gondolkodni, visszamenni és egyszer csak megtaláltam a párhuzamot. Megértettem, ahogy a doki tanította. Egy kicsit a fantasztikusan felépített homokkastélyról is szól, hogy rosszul vagyok. Sőt, abban az én kezem munkája legalább annyira benne van, mint a tiéd. Ebből a perspektívából is szomorúvá tesz, hogy én tovább gyászolom. 

De valójában mégis csak arról szól, hogy újra és újra azt látom, ahogy eltávolodsz azzal a vagonnal. Ez ellen nem tehetek semmit. Nem számít valóban ez történik-e, mert a paranoia nem válogat a képzelet és a valóság között. Kilépek a homokozóból, hogy valaki olyannal beszéljek erről, akit nem érint a dolog. Eleinte megnyugtat, hogy nem vagyok elborult őrült. Amit érzek, így normális. 

- Te miért nem jössz, soha be hozzánk?

- Miattad - feleli.

Elhallgatok, mert most már ezt is értem. Gondatlan vagyok, és mesélek neki a frusztráltságomról, hogy kicsit kívülállónak érzem magam. A fölösleges harmadik, akár bent vagyunk, akár kint.

- Nézd, talán teher vagy, nem bántani akarlak. Nekem is van ilyenem.

- Milyened?

- Hát akit folyton hívok homokozni, de ő aztán ha jön akkor sincs ott teljesen. Azt mondja, dede ott van, de valójában másfelé vágyik. 

- Értem.

Elfacsarodik a szívem, és nem harcolok ellene. Talán igaza is van, hinnem kellene neki. Még bepillantok a homokozóba, hátha találok valami kibúvót. És akkor azt súgod a melletted lévőnek, rám mutatva: "Hagyjad, most pihen."

A bölcs tanácsadóm megunja a beszélgetést és elindul gyurmázni. Nem hív, meg amúgy se mennék. Ülök a két világ között és sírok. Dehát miért? Ezt csak képzelem...

Befelézuhanás

Megpróbáltam gecijófej lenni. És mit ad a Jóisten? Türelmet azt nem, bazmeg. Egyszer csak feldobod, hogy eszedbe jut az a kínos este, ahol mint egy megmérgezett kísérleti állat rohangálok a ketrecem egyik sarkából a másikba, de látom, hogy innen már nincs menekvés. Elfordítod a tekinteted. És mikor visszaemlékezünk arra amit már jó kurva mélyre el kellett volna ásni, akkor azt mondod...ezt tulajdonképpen én is akartam...?! 

Veszek egy nagy levegőt. Sóhajtás. Nyugalom. 

Nah. Akkor akarod tudni, mi történt, miután felszálltál a vonatra?

Három szál cigi maradt nálam. Kiültem a meki mellé a parkba. Negyed órán belül háromszor váltottam pozíciót. Figyeltem az embereket, akik mind ráérősen beszélgettek, zenét hallgattak, vagy olvastak a füvön. Hozták a szaros műanyag mekis kaját, és mellettem burkoltak. Be akartam osztani a cigit, de végül egymás után szívtam el őket. Anyám rám telefonált, hogy késni fognak, így összesen másfél órát vártam rájuk. 

Bámultam magam elé, és kikerestem a neved a messengerben. Arra gondoltam, ha lesz valaki akit most azonnal hívsz a vonaton ülve, az nem én leszek. És mégis...azt reméltem nem sokára legalább egy kibaszott bocsánatkérés vár majd a digitális postaládámban. Arra gondoltam ez egy elkúrt rémálom, amit végig kellett kísérnem egész éjjel, és sehogy se akar véget érni. Már rég elmúlt a reggel, és még most sem tudok felébredni belőle. Fojtogatta a torkom a sírás, de én ugye összeszedett vagyok, én olyat nem csinálok, hogy mások előtt elengedem magam. 

Beszálltam a kocsiba, ahol illedelmes társalgásba kellett volna kezdeni a rég látott rokonokkal, és bunkón elfordultam az ablak felé. 

Tudod miért? Hogy az elcseszett tegnap estét vegyem újra és újra, lépésről lépésre. Meg mindent ami előtte történt, hogy vajon hol rontottam el?! Becsuktam a szemem és azt játszottam, hogy szerepeket cserélek az emberekkel. A haveroddal, aki tolakodó megjegyzéseket tett a szerintem már csontig hatoló egyértelműségben. A lánnyal, aki végig sírta mellettem az estét, és azt mondta nekem, hogy megszakad a szíve, mert azt hitte Te vagy neki az igazi. És azzal a lánnyal is, aki képes volt egy helyzetből kicsikarni, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan nevetnék rajtad. Jófej... engem viszont már nem érdekelnek ezek a hatalmi harcok. Sosem játszottam őket, és nem taktikázom, oké? Én csak úgy voltam, őszintén és félénken valamiben, amiben magamon is meglepődve nagyon lassan, magától értetődően megnyíltam. Így mégis csak könnyebb volt, hogy játékba csomagoltuk,nem? Létezik olyan, hogy valakinek a legmélyebb félelmeidről mesélsz, és sosem kezdesz kötődni hozzá? 

Meséltem neked a pasikról, akik érzelmileg zsaroltak, vagy épp a falhoz löktek. A néma elfordulásokról, amikor nem tettem azt amit ők akartak. És ezek után még azt mondod a haverodnak, hogy magad sem érted miért nem feküdtünk le?!?! Ne haragudj, ennyire senki nem lassú! 

Eltelt három nap. Nem jelentkeztél, és én minden nap kaptam néhány mikroinfarktust, ha valaki írt vagy hívott. Én hülye...még ezek után is azt reméltem, hogy érdekesebb vagyok az összes többinél, és ez majd elég lesz ahhoz, hogy végre valaki tisztességes, vagy csak simán őszinte legyen velem. 

Három-négy nap telhetett el tényleg...amikor egyszer csak egy váratlan, előre megjósolhatatlan, tök irreleváns szituációban átkattant bennem valami. Mint amikor valaki egy palack vizet borít a működésben lévő szerverekre. Odabenn elkezdett minden recsegni, ropogni, szikrázni, füstölni. Aztán egyszer csak kisült. Rájöttem, hogy nem jössz. Mármint, hogy senki nem jön. Hogy annyira azért se érdekes, se jónő, se vicces nem tudok lenni, hogy valaki meg akarja menteni azt, ami abból az estéből megmaradt. És az azért valljuk be nem sok... Az újrahasznosíthatatlan fémlemezdarabkák a gépezetből. 

És akkor elkezdtem sírni, szigorúan mikor senki nem látta. Mert be kellett vallanom magamnak, hogy én is hibáztam. Ezt legalább annyira gyűlölöm, mint bárki más. Be kellett vallanom, hogy igenis megszerettelek. És hogy semmivel sem vagyok bátrabb Nálad, így hogy nem mertem ezt bevallani őszintén soha. Te pedig nem mertél elutasítani, mikor a leginkább kellett volna. De hé! Figyu, ez a fajta cserbenhagyásos gázolás nem is érvényes igazából. Mert mikor átgázoltál rajtam, kicsit méltatlankodtam, de azt hazudtam, hogy nem fáj semmim. Lehet csak a duzzogás látszott, de igenis összetört ez a karambol. Úgyhogy már csak azt szeretném, ha legalább ebből tanulnánk mind a ketten. 

Én megpróbálom nem gyűlölni magam, hogy aztán a végén el se merjem hinni, hogy valaki szerethet annyira, amennyire én szeretem őt. 

Te pedig... tanuld meg elengedni, akit nem szeretsz viszont.

Tudtad?

Beteszik egy színtelen, natúr teknőbe. 

800 fokon öngyullad. 

Egy óra...ha nem volt beteg. 

Leszűrik a fémet, a fogtömést, a protézist.

A csont hamuvá porlad.

S a Szív... a Szív bírja a legtovább egyben.

Szia Papa!

Különös miféle érintetlen csöndet hagynak maguk után az emberek, miután eltávoznak erről a világról. Megszűnnek az atmoszféra zajok, marad az az utolsó sóhaj, ami úgy összesorvasztja a tüdőt, mint ahogy az aszalt gyümölcs szokott kinézni... hogy ne maradjon semmi.

Megint eszembe jut: milyen különös, hogy a tárgyak, amik egy-két nappal - talán órával - ezelőtt még hasznos mindennapi kellékei voltak a létezésnek valaki számára, most elhagyatott kacatok. 

Hátrahagyott, hűtőből kinn felejtett, rothadó húson a károgó varjúk. Kár! Kár! Kár, hogy minden úgy történt, ahogy. S ha tennem kellett volna ellene az elmúlt húsz évben, hát inkább elfordítottam a fejem. 

Nem úgy Édesapa. Gyászban nem kérkedik az ember. Ha igazán emlékezik, már nem is szól panaszt semmire. Kiveszi belőle a legjobbat. Azt meséled, nem volt Ő mindig ilyen. Meg hogy bánt, hogy nem mutatta felénk egyenlően a szeretetét. Hogy nekem engedte, hogy tegezzem. Aztán meg azt, hogy kitartó volt, szívós, indulatos, igazán temperamentumos ember. Olyan, aki ragaszkodik a saját hülyeségeihez, és nem föltétlenül cselekszik ám mindig higgadtan. És én akkor megpróbálok rá emlékezni, de távolinak tűnik, mert távolra sodródott. 

Minden nap gondolok Rá.

És minden nap gondolok a Halálra. 

Nem félek tőle most sem, hogy megint itt járt. Ahogy körbe álltuk a ravatalt, és egytestként küszködtünk összekulcsolt kezekkel... elsétált mellettem nehéz fekete árnyként. Megállt épp előttem, hatalmasra feszítette hamu szagú száját, és megpróbált megrémíteni. De én csak hallgattam. Hűvös lett a levegő, és elgyengült a lábam.

- Akarod-e, hogy Apád tovább éljen Nála? - súgta a fülembe, jeges fuvallattal. Egyszerre dermedt meg bennem minden, és csapott fel a pokoli láng.

És mégis. Nem félek tőle. Csupán - mintha végtelen lenne belőle - hagyok időt a gondolatokra.

- Dehát...mindenki megy, ha lejárt az ideje - válaszolok végül, és egyenesen a sötétségbe nézek. Mereven tartom a nyakam, könnyek csurognak az arcomon. Szeretném elengedni magam, és megsiratni Aput, mert ennyire fáj neki. Hátha átvállalhatok egy kicsit, amit majd Én cipelek őhelyette.

Aztán eltűnik minden, mi is hazaérünk. És egy pillanatra elfog a rettegés, hogy nem jó választ adtam. De úgy megy az érzés, ahogy jött. Valójában nem változtat semmit, hogy én mit akarok. És ezt tulajdonképpen épp Édesapa tanította.

Úgyhogy baszódj meg Halál!

Tavaszi Vízió

Tele a kezem, mint mindig. Költöttem egy rakás pénzt. De most tényleg.

Erre, na figyelj! Nem vicc. Varró Dani meg a neje, meg egy gyerek közöttük, olyan öt éves forma, ott sétál baz'meg a Hollólászlón. És akkor látom, hogy a Varró Dani úgy eszi a sparos zacskóból a kiflit, mintha csak nyáron a bazilikánál vattacukrot zabálna. Nézelődnek, érted mint a turisták, itt a semmi közepén. Ahol csak egy patika van, meg az a roggyant emlékmúzeum. Jó'van végülis a macskakő nem rossz. Egész szeretek ott hazasétálni rajta, na de a bámészkodás mégiscsak túlzás! Kirándulni, még az idő is szar.

Mire eszembejut, hogy tulajdonképp csak a Szívdesszertet olvastam tőle, és néhány olcsó posztot a fészbukon, észreveszem, hogy a gyerek nem is gyerek. Csak egy kiflikkel teli nejlonzacskó, amit egymás között lóbálnak...ezek a valakik. Mert Dani nem is Dani. Csak egy szemüvegek és kiegészítők ízlésességének kérdésében igencsak járatlan, hosszú zsíros hajú, hátul csuris csávó. 

Aki a látottak alapján, feltehetőleg bamba. 

Mert tényleg bamba.

Ha más nem is,

Ez kiderült.

new year relevations

A buszmegállóban álltam és zuhogott rám az eső. "Esik!" Sikkantottál a telefon túloldaláról. "Tudod ugye ez mint jelent?" 

Hogy meg fogunk ázni? 

"Jön a változás!"

Sosem mondta még ezt nekem senki ilyen őszinte örömmel. Most mit ujjongunk? Két szingli csaj...mit csaj? Nő! Akiknek már rég gyerkőcöket kellett volna potyogtatni a világra. Előtte persze összeházasodni a tökéletes férfivel. Naphosszat takarítani a házat, nevelni a kicsiket, önmegvalósítani, karriert egyengetni (persze csak játszásiból), mert valójában csak lopva el-el szívnánk egy cigit a pohár vörös divinós borunk mellett, ahol soha nem a szakmát beszélnénk ki, hanem a förtelmes kolléganőket, meg a förtelmes barátaikat és a förtelmes főnökünket. S akkor egy nap arra ébredünk, hogy szörnyen fáradtak vagyunk, és tulajdonképpen így is lemaradtunk valamiről, pedig minden szabályt betartottunk, amit ez a nyamvadt élet diktál. 

Amíg reménykedve ácsorogtunk - naivan az esőben, láttam megint aggódsz kicsit, hogy ráncos vagy. Én nem látlak ráncosnak. Öregnek sem látlak. Bárfolyton emiatt szorongsz. És annyit szorongsz miatta, hogy egy nap tükörbe nézel, és tényleg öreg leszel, és akkor majd rájössz, hogy előre szorongtál azért, amit lehetetlen elkerülni. Akkor pedig bánom, hogy nem mondtam a következőket időben neked:

Alan Watts, a kedvenc filozófusom és tanárom egy előadásában azt mondta, azért vagyunk boldogtalanok, mert folyton hajtjuk a látszólagos eredményt. Ha majd elvégeztem a sulit, jön az a "boldogság". Ha lediplomáztam...ha házam lesz és családom. Közben azt csinálom majd amit szeretek. Azokkal leszek akiket szeretek. És azok lesznek velem, akik szeretnek. De most is épp haladok ezen a látszólagos "majd ha..." úton, és nem igen vagyok közben boldog. Örülök az esőnek, hátha elmossa ezt az érzést. Noha a tegnap már történelem, csupán emlék. A holnap pedig fantázia, csupán remény és képzelet. Így tehát csak és kizárólag az számít, ami éppen most történik. 

Ha megkérdezték gyerekként, mit szeretnék csinálni, hajlamos voltam azt felelni, hogy színésznő. (milyen mulatságos) Bárhogyan is, már akkor láttam, hogy ennek bizonyára lesznek korlátai. Az leszek HA lefogyok. Az leszek, HA megveszem az edzőbérletet és az egészséges ételeket. Az leszek, HA jó helyen tanulhatok. Az leszek, HA összegyűjtöm a tandíjra a pénzt. Az leszek HA jó állásom lesz, és lesz miből gyűjtenem. Természetesnek tűnt, hogy így másszam a lépcsőfokokat, amiből végül egyhelyben toporgás lett.

És lesz a mai napig. Mert hosszú-hosszú ideig csinálunk dolgokat, amelyek nem tesznek boldoggá, hogy aztán egy nap azt tehessük, ami végül boldoggá tesz minket. De mivel hosszú-hosszú ideig güriztünk érte, ezért már csak egy áramütésnyi ideig élvezhetjük azt, amit szerettünk volna gyermekkorunk óta, HA elég szerencsések vagyunk.

Ahelyett, hogy rövidebb ideig élnénk meg azt, ami boldoggá tesz, inkább készülünk erre a valamire, mintha ki lehetne érdemelni, és rengeteg pénz kellene hozzá. De tulajdonképpen akkor mi tesz minket boldoggá? 

Azt hiszem én már tudom.

Éppen annak ellenkezője, ami naphosszat frusztrál. A kontroll az életünk, a döntéseink és más ember fölött. Az elkövetkezendő irányításának hatalma. Hiszen szeretnénk ha az elem sosem merülne le, ha a nap mindig sütne. Szeretnénk csokit zabálni anélkül, hogy kövérek lennénk tőle. Bölcsebbek lenni ráncok nélkül. Tűzbe nyúlni fájó hólyagok nélkül. Víz alámerülni fuldoklás nélkül. Szakadékba ugrani földet érés nélkül. 

És aztán tudod mi van? Semmi. Minden nap ugyanaz. A kiszámíthatóság. Újra és újra és újra. Már tudom mi jön majd, hiszen én kértem a kontrollt. Ha totális bizonyossággal állíthatom, hogy hatalmába kerítettem a jövőt, és pontosan látom magam előtt az utat, amit be kell járnom a sikerig, akkor semmi sem történik közben. 

Így hát valójában a meglepetésre vágyom majd. Mikor elunom a kiszámítható boldogságom boldogtalanságát. Zsinnyegve évődöm a váratlan után. Olyannyira, hogy már az sem érdekel, hogy egy döglött macskát, vagy egy élőt találok-e abban a bizonyos dobozban. Csak csapjon arcul, jöjjön bármi! És mikor majd ez is bekövetkezik, kilépek az ajtón, beszívom az ismeretlen elkövetkezendőt, és ott állok majd az álmaim és vágyakozásaim után, ahol...éppen most állunk. Az esőben. Ahol nem tudhatom, mi következik majd. És végtelenül boldoggá tesz, hogy nem tudathattam: épp esni fog. 

Lilith

Amikor már egymás mellett ülünk, igyekszem újra és újra visszapörgetni az időt. Felkelek, telefonálok, megmosom az arcom, kitöltök egy pohár bort. Bedugom a hajvasalót, megvizsgálom felpüffedt arcom a tükörben. Szusszanok egyet, beleiszom a pohár tartalmába. Kötelesség-szerűen mázolom szét a szemem alatt a bőrszínű folyékony masszát. Műgonddal húzom a tusvonalat. Újabb szippantás a pohár borba. Félidőben írok egy üzenetet, hogy késni fogok. Majd kihangosítom a telefont, és hosszan beszélek anyával. Már hiányolta a hangom. Már csak a hajam kell belőni, és indulhatok. Sosem tudom melyikkel kell kezdeni. A smink, vagy a frizura? Kiszaladok pisilni, és közben kicsit bánom, hogy nem loptam a budin öt percet magamnak, amikor megleshettem volna, mi van a fészbukon, meg a hírportálokon. Majd rögtön zavar a röpke digitális addikció, és inkább szaladok vissza befejezni a készülődést, mert rendesen megcsúsztam. Megint taxit kell hívjak. Ezért is megrovom magam. De most már komótosabb vagyok, mert tulajdonképpen ha visznek, akkor nem mindegy? Ezt lekésni már nem lehet. A sofőr megnéz, lesüti a szemét, mikor visszanézek. Óh! Na, hagyjuk már. Remélem nagyobb bűnt is követett már el ennél.

Nem vagyunk egyedül? Sőt... elég sokan vagyunk, mikor megérkezem a megbeszélt helyre. Te sem számítasz rá, hogy ott leszek. Vonzónak érzem magam. Talán mert most estem ki a smink tükör elől. Vagy mert érzem a figyelmet magam körül, ahogy minden tekintet rám tapad. Ahogy többi sorstárs elvérzik az önhitetlenségben, és saját bizonytalanságában. Úgy gázolok át az elesettségükön, hogy lehetetlen másfelé tekinteni. A szomszéd asztal is kíváncsian figyeli, ahogy lesegíted a kabátom, a tincseimet egyik vállamról a másikra rendezem. Szemben ül ez a lány, aki kétségbeesetten szeretne a barátom lenni. A szemem sarkából látom, ahogy hosszan vizsgálódik. Eszébe jut, hogy nem válaszolok az üzeneteire. Hogy biztosan többnek gondolom magam, mint Ő. Összetalálkozik a pillantásunk, mikor már perzseli a bőröm a tekintete. Rögtön elfordul, én pedig olyan kipihenten mosolyogok, mint aki eddig a nyugati parti öbölben művelte a semmit. Szürke - gondolom, ahogy most én is megvizsgálom közelebbről. Olyan kétségbeesetten szeretné, ha elfogadnák. Ettől csak még inkább emlékeztet egy partra vetett halra. Egy alternatív valóságban a párja nem hív el kedvesen a következő összejövetelre máris azután, hogy épp csak most érkeztem. Ebben az alternatív valóságban ő a harsány, és én vagyok félénk és visszafogott. A pohár borom fölé görnyedve én vagyok aki nem merek felnézni sokáig senkire, tartani a szemkontaktust. Én vagyok aki nem tudom jól választottam-e egymáshoz a kiegészítőket, és megfelelő-e a ruha, amiben vagyok.

Újra megszívom magam a kétségeivel, és jóllakom vele. Te és Én cinkos pillantást váltunk egymás között, mintha máris közös kis gunyoros vicceink lennének az emberekről, akik szerintünk (szerencsére!) csúnyábbak, kövérebbek, csontosabbak, defektesebbek, bénábbak, mint mi. Abban mártózunk, ami az ember erendendően legocsmányabb csökevényes végtagja. A vélt kárörömben. A vizionált, hamis verseny győzteseként a pillanat csonttörésében trónolunk a leigázott felett, és még teliszájjal, hangosan, tüdőből nevetünk is rajta.

Ismét visszaidézem, hogy jöttem ide. Mennyit készültem. Mint az alapos vadász, aki kipucolt puskával, az elképzelt áldozatra irányítva a célkeresztet indul el otthonról, hogy hazahurcolja a szarvasbika agancsát. Majd pár napra kitűzze a falra. És ezt Te is érzed. De még nem érted. Később azt mondod okos vagyok. Én pedig sokat sejtetően újra elmosolyodom úgy, mint amiben benne van a végtelen univerzum minden ismerete. Egyszerre találod ijesztőnek a tényt, hogy valami az uralmába keríthet, ami valóban túl tud járni az eszeden ha akar. Ugyanakkor mégis vonzó... éppen azért, mert tilos. 

Már mindegy tulajdonképpen mi történik, mert a végén úgyis érvényét vesztik a szabályok. 

- Ez olyan ősi erő, már-már Bibliai. Tudod? - kérdezed már az éjszaka biztonságos múlandóságának lepedője alatt. 

- Tudom - felelem magabiztosan, és egy szál cigiről fantáziálok, amit már nem szívhatok el. Pedig talán azzal lenne teljes a kép.

- Mint Ádám és Éva. Az az eredendő nő és férfi.

Itt leteszem a poharam és hagyom kissé kiülni a gondolataimat az arcomra. Megemlkedik a szemöldököm. 

- Nem - felelem megfontoltan tiltakozva. - Éva a nyugalmat, a biztonságos otthont keresi. Egészen pontosan azt, akiben ez mind megtestesül: Ádámot. Én? Én csak összepillantok Ádámmal, mikor Éva semmit sem sejt.