Mortem III.

Mivel vezetni tanulok épp, néha azzal álmodok, hogy autóban ülök. Nem kell sokáig nyomni a gázt, mert általában oldalról elkap egy idegen. Óriás szörnyetegként préseli semmivé a mini járgányomat. Olyan a csapódás, mint ráharapni a fémre. Szilánkosra törik minden - mindenem. Felvágja az arcom, kicsavarja a lábam, és átvágja mellkasom a biztonsági öv. Érzem a forró vért végig szánkázni a szemkörnyéki hajlatokban, végtelen sípolás szól láthatatlan hangszórókból csupán néhány centire a fülemtől. Egy nanoszekundumig nem érzek semmit, és mikor magamhoz térek először a fájdalom hasít csak a tagjaimba. A fejem hasogat, a karom ég és lüktet. Nem tudom megmozdítani a lábam. Fekszem kiterítve a betonon, elterelt kocsik kerülgetnek - sietnek haza, a boltba, a családhoz...akárhova, csak lenne már vége a fennakadásnak. Váratlan nejlonzacskó vagyok az úszó korallok között. Elviselhetetlen a fájdalom. Szédülök tőle, mintha forogna alattam az egész világmindenség. Amennyire bírom, oldalra fordítom a fejem és hányok. Valaki fölöttem segítség nélkül várja, hogy végezzek. 

Erőtlen sorolásba kezdek. A nevem, hogy hol lakom. A szüleim neve, hogy ők hol laknak. Édesapa telefonszáma - csak ezt tudom fejből. Édesapa telefonszáma. Újra és újra és újra elmondom. Mintha senki nem akarná felírni. "Kérem, hívják fel!" Zsinnyegnek körülöttem, de senki nem hajol le. Én meg csak fekszem mozdulatlanul, agyrázkódás okozta hányásomban és meglátom az eget. A fél szemem le kell hunyni, mert belefolyt a vér. Úgy tűnik gyorsított felvételen szárad bőrömre a maradék. Juharfák sárguló leveli hullanak alá. Tulajdonképp szép is lehetne... És csak sorolom egymásutánban a számokat. Nullahathúsz... Gyengén, összefüggéstelenül, hangtalanul. 

Most ha akarnám, se tudnám elmagyarázni ezt senkinek, de akkor és ott nagyon féltem valamitől. Ébredés után rágódtam rajta kicsit. Mindig ugyanaz. Megmondom hogyan segíthetnének, és senki nem tesz semmit. Az elmúlás megcáfolhatatlan bekövetkeztével alapvetően talán jobban ki vagyok békülve, mint veszélytől olyan izgágán menekülő kishalak. A betonon fekve is úgy érzem az én hibám. Legfőképp az anyagi kár. Hogy vajon az hogyan oldódik majd meg. Nem akarom, hogy aggódjanak értem. Nem akarok szégyent hozni senkire. Aki elmúlik, már nem tud megmenteni senkit. A túlvilágról nem nyújthatom át a kezem, ebben a világban pedig látszólag senki nem nyújtja sajátját felém. 

Te nem érted, én nem tudom elmagyarázni. 

Szeretném a következő éjjel újraálmodni az egészet úgy, hogy mikor magamhoz térek, nincs ott senki. Mert ha nincs senki, akkor nincs kit hibáztatni. Akkor csak én maradok, és egy kósza hátradobott nejlonzacskó senkit nem zavar a puszta közepén. Igaz?

Mortem II.

Hiába készültem fel, hogy az örökkévalóságig maradnom kell valahol, ahonnan tíz perc után szeretnék szabadulni. Leültem a kanapéra, és minden porcikám sikoltott az ajtó irányába. Folyton fáradt vagyok, de most különösen levertnek éreztem magam. Két órahosszát beszélgettünk. Először kérdezett, érdeklődött ahogy szokta. De valójában nem volt kíváncsi a válaszokra. Alig várta, hogy beszámolhasson hogylétéről. Így hát gyorsan megadtam amire vágyik, hátha hamarabb szabadulok. Rögtön rá is kezdte, hogy éjjelente rosszul alszik. Tegnap is azt hitte infarktusa van. Erre én érdeklődést színlelve előrehajoltam: "Na? Hogy hogy?" Elmesélte, hogy fáj a háta, átsugárzik a mellkasára. Felriadt és beszedett valamit, de nem használt. Gondolta majd egy kád jó forró víz majd segít. De ott meg rátört a pánik, hogy mi van, ha ott lesz rosszul? Ha ezek az utolsó órái? Meztelenül fogják kihúzni a mentősök a nagy testét? Ráadásul az ajtó zárva, majd be kell törni. Utána a párjának azt meg kell csináltatnia. És a lába? Le sincs reszelve a sarka, tiszta bőrkeményedés. 

Finoman oldalra döntöm a fejem és együttérzőn összeszorítom az ajkaim. Nem hiszem, hogy érdekli őket a pedikűr - fogalmazom meg óvatosan. Tudja. Úgyhogy nem is lamentálunk ezen sokat, mert már az anyukájánál járunk, hogy ezt valószínűleg tőle hozza. Csak akkor megy kórházba az ember, ha már készen áll rá, nem pedig akkor, mikor szükséges. 

Nincs mit tenni. Elképzelem, ahogy minden testi hibájával együtt, mozdulatlanul húzzák-vonják testét egy beteghordó ágyra. Eszembe jut, hogy ő már képtelen változtatni az alapbeállításokon. Gyötri, de nem éli meg pokoli kínzásként. Neurózisa tüneteit szemlézni mindennél jobb elfoglaltság. Amíg beszél róla, nem aggódik miatta. Épp ellenkezőleg, kimondva mindegyik éle csorbul a fenyegetés pengéjén. Panaszkodik, hogy évente egyszer hányféle kivizsgálásra kellene járni. Na meg az maszekba több tízezer forint. Mit tíz?! Száz! Hát erre rá kell szánni, ez van. Mire, ha nem az egészségre költsön az ember? Egyetértőn bólogatok. Fogalmam sincs mikor volt utoljára vérvételem... 

Megfogsz halni - ezt szeretném neki mondani. Mert ez az igazság. És minél jobban retteg tőle, annál több időt rabol el a jelenből, tehát csak közelebb rugdalja magát a véghez. Csak nem tudom pontosan mi mindennek vet véget, ha utána éppenhogy semmi sem áll meg egy pillanatra sem. Úgy bőgnek fel a motorok, mintha senkinek nem lenne szüksége alvásra. Reggel megint mindenkinek menni kell dolgozni. Kinyitnak a boltok, elindulnak a vonatok, megnyitják a csapokat. Nem fagy mozdulatlanságba a Föld.

És akkor ma egy szaros bulvár lapból tudom meg, hogy te is elmúltál. Nem tudom mi történt és nem tudom hogyan kell ilyenkor érezni. Csak azt tudom, hogy jó volna, ha ilyenkor pár másodpercre megdermedne a világ. 

Mortem

Nem tudom, hogy volt erőm fellépcsőzni hajnalban a tetőtéri kiskonyhába. A negyedik húzós túlórázós napom volt a tegnapi. És előző nap nem ettem semmit. Megpróbáltam figyelni rá, hogy ne száradjak ki nagyon, de az ivásra sosem tudtam annyira odafigyelni, mint az evésre. Úgyhogy a cigaretta füstjétől keserűnek és száraznak éreztem a nyelvem. Minden lépcsőfoknál a szájpadlásomra tapadt. Előző este fura álmom volt - már nem kísért ébredés után különös gyötrelem, mint amikor még a valótlanságot áthurcoltam a valóságomba és hosszú órákig rengett az iszonyat és nyugtalanság a testemben. Ott ahol a lelket sejtik az emberek, a mellkas környékén. Még az álomban is emlékeztettem magam, hogy minden és mindenki én vagyok. Én és a tudatom. Az EGO, aki várakozik egy penészes, nyirkos elhagyatott tanyasi ház hálószobájában. Keze helyén konyhakés, rozsdás pengével. Fenyegetőn a magasba emeli. Azért vagyok itt, hogy végezzek vele. De fegyvertelen vagyok, neki pedig könyöktől felfelé szuronyos nyúlvány a karja. Sikerül elkapnom és dulakodni kezdünk. Maga felé fordítva, többször belemélyesztem a kést. Szükségtelen, hisz már nem mozdul - mégis végig húzom medencéjétől a mellkasáig, akár egy precíz hentes. Ahogy elhajolok tőle, észreveszem hogy minden csupa vér. Rozsda és vasreszelék szaga van, de nem émelygek tőle. Kérdőn kipillantok az ablakon, éjfekete sötétség válaszol. 

Csak néhány pillanatot hagyok zihálni - ott, ahol a lelkemet sejtem. Aztán szövet szatyrokba tömködöm a cuccaim. Ő ernyedten fekszik az ágyon, engedi az értékes folyadékot, ami eddig benzinként működtette motorját. Nem mozdul. Már nem fog felkelni, lehetetlen...nem kell félnem. Akkor mitől reszketek? Én vagyok az...én fekszem az ágyon is, és én pakolom a holmikat ebben az elhagyatott parasztházban. Talán apa vár odakint, egy béna biciklit intéz. Biztat, hogy ne törődjek semmivel, csak induljak el. 

Megöltem.

Válaszolom neki színtelen hangon. Ő megrázza a fejét, és a biciklit tukmálja. Hagyjam itt a testet, majd ő elintézi, csak menjek már. Menekülni kell. Már nem attól félek, hogy felkel és újra megtámad. Attól félek, hogy valaki rájön, mit tettem. Visszanézek a szoba ajtajára, ahol az előbb visszavonhatatlanul és kegyetlen brutalitással végeztem tudatom egy morzsájával. De nincs nyoma gyilkosságnak, pedig várom, hogy a küszöb fölött átszivárogjon a vér. Felébredek.

Próbálok nem gondolni erre, amíg felkaptatok kávéért. Kidobjam azt a három nagy joghurtot? - nem ijeszt meg a hangja, ő már bent van négy harminc óta. Megvonom a vállam és valami olyasmit motyogok a hűtő előtt tej után kutatva, hogy azt se tudom kié. Mielőtt elárulná fölösleges köröket futunk, hogy milyen régóta vannak ott a joghurtok. Aztán kihámozom a hasztalan fecsegésből, hogy a portásunké, akivel napközben még többet szoktak ők ketten fecserészni, hasonló hasztalanságokról. Így lehet csak elviselni a jelentéktelenséget. Dünnyögök kicsit - milyen fura, hogy ez a nő ennyi joghurtot eszik, aztán tessék: mégsem eszik... 

Egy pár perc múlva szalad utánam, hogy elmondja nem is szereti a joghurtot. Nem magának vette és különben is, az anyósa kedvence volt, de az meg már nem él. 

Tessék?

Zavartan megtámasztja az ajtófélfát és szabadkozik. Nem akar pletykálni, tudom ugye, hogy nem az a fajta. Ha esetleg lenn járok... ugye nem mondom meg neki, hogy már tudom?

Vett három családi kiszereléses joghurtot a halott anyósának?

Nem nem... hevesen gesztikulál. Az anyós a múlt héten halt meg, értem? A joghurtok itt vannak már vagy három hete. Visszafordulok a monitorhoz és elképzelem a halottakat meg amit maguk után hagynak. Itt kerülgetjük ezeket a műanyag dobozokat, tele olcsó joghurttal, amit valakinek szántak, aki már nem fogja megenni.

Dobd ki kérlek. 

Még mentegetőzik kicsit, hogy ő nem pletykás és amúgy is... Már nem hallom. 

Délután cigizés közben valaki más távoli együttérzéssel meséli saját történetét. Arról, hogy pénteken elkéredzkedett, mert temetésre megy. Részvétem - mondom neki, ahogy illik. Megköszöni, aztán rögtön arról beszélünk, hogy reméli nem kell sokáig maradni a toron. De aztán mégis lehet maradna. Végül nem tudjuk eldönteni, én mondjuk főleg hallgatok. Elképzelem a halottat, ahogy összehozza a távoli rokonokat a temetéssel. Meg hogy talán ha egy héttel ezelőtt mégis csak felhívják egymást és összehoznak egy találkozót, talán nem két évente egy gyors telefont...Talán nem is volt annyira fontos. Már mindegy.

Fáj a szemem. Besötétedett. Nem sokára újra menekülni és küzdeni fogok. Készítem az inakat, az elmém kétségbeesett zugait lebetonozom. Butaság, mert így annál könnyebben nyílik meg az út, ahogy a REM fázis mélyére érek. A liftbe szállva mellém sorol egy fiatal férfi. Kopasz, széldzsekis. Homlokán két szabálytalan mély ránc húzódik. Udvariasan köszön és benyomja az ötöst. Aztán rögtön a hatost. Felpillantok rá gyanakvón, de nem szólok egy szót sem. Szeretnék rámosolyogni mikor kilépek, csak úgy kedvességből... de nem megy. Megköszönöm és gyorsan elbúcsúzunk. A bejárati ajtó zárjában megállítja a kezem a kulcsot. Lefagyok egy pillanatra. Sosem találkoztam vele, honnan tudta, hol fogok kiszállni? Talán csak nem emlékszem rá. Nem...nem tudom. Talán látta, melyik postaládából veszem ki a leveleket. Ott állt mellettem épp, ő is a sajátjait szortírozta. Azon gondolkodom, miért nem tettem fel a kérdést, mikor ez a liftben is megfogalmazódott bennem? 

Lényegtelen. Nem sokára valamelyikünknek már mindegy lesz.