életteli Halott lelkek közt az Élő lelkek a holtak

Bulizni mentünk, csak így kettesben. Ő meg én. De lehet végülis, hogy a sors hozta úgy ahogy. És talán az elindulás fázisában még sokkal de sokkal többen ültünk a kerthelyiséget melegítő fűtőtestnél. Kicsit ittunk is, ő meg felajánlotta, hogy hazakísér. Hosszú lejtő szaladt át a talpam alatt, és ő csak beszélt. Dolgokról, amik egy percig sem érdekeltek. Vagy ha mégis, fellángolt a reakció aztán elfelejtettem mit is akartam kihozni az egészből. Lelkes volt, és sokat nézett amíg beszélt hozzám. Én gondolkodón meredtem erre-arra. Megrágtam a szavakat és még így is egybefolytak. Lassan bontakozott félúton a dolog, hogy baj van. És ha jó mélyre ás az ember, akkor látja, hogy egy biztos pont után, mindenhol baj van. Süllyed a ház, törött a cső, mérges a föld és egy gombócba gyúrt hullócsillag az ég. Nyekergősen törtek elő a szavak a sötét, nyirkos sikátorokon átsétálva amíg meg nem fogtam a karját.

- Üljünk le oda!

A pad hideg volt, ráfagyott dértől koccantak össze a fogaim és imádkoztam, hogy ne fázzak fel. Ültünk egymás mellett, megkínáltam cigarettával, elfogadta. Kattan a gyújtó, ég a parázs, ütemes tüdőzés és füst falás. 

- Meg akarok halni.

Nem azt mondja, hogy "Bárcsak halott lennék!" "Óh, ha elütne holnap egy autó!" Ő bizony meg akar halni. Kifejezéstelen grimasz ül az arcomra, ami várakozással telítődik. Néha felé pillantok, még rá is bólintok a kijelentésre. Meg akarsz halni. Ő pedig rövidke szünetet követően úgy érzi ezt valamivel alá kell támasztania. Magyarázkodásba kezd, körülményeket ír le és bizonygatja mennyire vágyik rá. Arról nem tud csak, hogy nem ő az első haldokló lélek, aki nálam köt ki válság idején. Hallgatom, és azt kívánom bár ezzel a tudással viseltethettem volna az előző kettőnél is. (És hát ezúton is bocsánat, amiért náluk nem jártam el okosabban)

Hagyom, hogy elfogyjanak a szavak, hát ez van. Ez a vége. Nincs hirtelen már mit mondani, és látom azon gondolkozik: mit is vár tőlem tulajdonképpen? Szánalmat? Támogatást? Azon őrlődik miért mondta el és hogy most tudat alatt nem arra vágyik-e véletlenül, hogy lebeszéljem erről. Mintha minden véletlenül megnyíló öngyilkosjelölt lélekben felkészülne tárulkozása esetén az önvédelemre. Persze csak abban az esetben ha a partner hozzá akar szólni a témához. Szokták mondani, aki beszél róla, az nem teszi meg. Aki nem beszél az a veszélyesebb. De hát láttam én már sok mindent, és nem illik a depressziót elbagatellizálni. Rezignált és boldogtalan, pedig egy órája még mosolyogva koccintott a többiekkel. Bennem az motoszkál: miért nekem mondta el? Érzi a csápokkal, hogy lehet kapaszkodni. Anélkül, hogy megfognám, tartani tudnám a sodrásban. Reakciót vár, bár ez nem az a helyzet, ahol ezt bevallaná.

- Én nem mondhatom meg mit tegyél, vagy mit ne tegyél az életeddel.

- Tudom.

- Nem is szándékoztam megmondani, hogy ne tedd meg.

- Ezt is tudom. 

Lassan szívok még egy slukkot a cigiből és eldobom a csikket. Nesze neked környezettudatosság.

Ebben a pillanatban, elárultál nekem minden félelmet és fájdalmat. Hogy kik bántanak és miért érzed magad ennyire szarul. Ez a pillanat nem sokára elszáll. Másodpercek... órák, napok, hetek. Addig amíg emlékszem rájuk. De hogy őszinte legyek, jelenleg az számít Te meddig emlékszel erre. Mert ha kinyírod magad, akkor végülis hullára mindegy én meddig emlékszek rá, nem? Most még tart, két szempillantás és már sehol sem lesz ennek nyoma. Tudod miért? Mert néhány éve még én voltam a legboldogabb egy beszélő barbitól. Ma meg már az vidít fel, ha van az előadóban wifi. Egy pillanat alatt átbukfencezik saját maga körül a világ. Meghánytat mint a ringlispíl. Engem az mindig meghánytat... A csillagok éveiben mérve lófasz életet nem élünk. Féllábon kibírod, amíg kilapítanak az utcán, vagy anyád az őrületbe kerget. Szar. Nem tagadom, elég szar helyzet. És nem tudom neked mi a kiút. Azt tudom, hogy mindig van megoldás. Így van ez kitalálva. Ha elköszönsz, megsiratunk ez tuti. Néhányan hosszan emlegetjük majd a közös sztorikat. De a pillanat elmúlik, hallod? Ma még nyoma van annak amit itt hagytál, holnap pedig továbblépnek az élők. Azok akik ugyanilyen, ennél rosszabb - könnyebb konfliktusokkal küzdenek az életben mint a tiéd, csinálják tovább ezt a szart. És próbálják másképp látni az életet. Kizárni a rosszat, befogadni a jót. Mert az egyiket nem is ismernénk fel, ha nem lenne a másik. Mint ahogy van élvezet meg a fájdalom. Mind a kettőnek meg van a funkciója. De utóbbit tapasztalás útján próbálja kikerülni a paraszt... 

- Ne próbálj meg lebeszélni róla!

- Nem teszem ígérem. Csak beszélgetünk. Azt akartam megértetni Veled, hogy az Élet végtelen lehetőségek csarnoka. Valahol ott van a Halál ajtaja is. Ez egy amolyan kihagyhatatlan JoliJoker. Sajnos mint az aknás játékban, kizárt hogy ne lépj rá legalább egyszer. Én a helyedben egy olyan csarnokban ahol hét milliárd ajtó van... nem keresném rögtön azt ami a túlvilágra vezet. Bár lássuk be, engem hajt a kíváncsiság. Állítólag inkább hinni kell valamiben.

- Gondolod, hogy hiányoznék másoknak?

- Ebben egészen biztos vagyok.

- Áh... és neked? 

Megálltam egy pillanatra. Nem gondolkodni, hanem felelősséget vállalni azért amit mondani készültem. Tudtam, ha kimondom amit hallani akar, akkor egy életre ragaszkodni fog hozzám, pedig hát én ezt igazából nem akartam. De az összes rizsa ilyenkor felesleges. Mert ismertem már a halni akarók klubját. Önzőek. A szeretteikre pakolják a súlyokat, fenyegetőznek és gyengék. Ők az igazán változtatni nem akarók. És amíg nem talált kapaszkodót, azt az ágat kellett nyújtanom a sodrásban, amelyikbe kapaszkodni akart.

- Nekem is nagyon hiányoznál.

Csöndesen sírdogált, kisfiús gyengeséggel a nyakamba borult, felszakadtak valahogy a hála réteglapjai. Arra nem volt kíváncsi, meddig tart majd ez a pillanat, de azt hiszem megtanulta más szemmel látni a jelen milliószínű eseményeit. Ma még köszöni, holnap pedig már keresni kell az új kapaszkodókat. Én csak a part mentén tudok kísérni.

Revelációk

Az ember az egyetlen élőlény a Földön, aki fizet azért, hogy itt élhessen. Sőt! Az egyetlen élőlény, aki azért tart el más élőlényeket, hogy ne legyen egyedül.

Amit nem értünk, attól megijedünk. Amitől megijedünk, azt eltaszítjuk. Amit eltaszítunk, örökké kivonjuk az életből, és milliónyi sorsszálat írunk át vele a jövőben. Megbillogozva ezzel önmagunk fatális tévedéseit. Minél zavarosabb a világ, annál inkább szűkül a Szigetem. Nekem miért nem magyarázza meg valaki? Az én érzéseimet és létemet, a döntéseimet és álmaimat. Amiket félreértelmezek vagy elbaltázok. Mondja meg valaki mit jelent. Valahogy mindig magamnak kell rájönnöm, és a ráébredések közt a nagyobbak szikszalagot szaggatnak beforratlan sebeken. Még mindig számít a vélemény. A tied is, az övé is csak az enyém nem. Mindenkiére adok, csak a sajátomra nem. Kicsit bánom, hogy fiatalon makacs voltam, és elfordítottam a fejem a bölcsességek hallatán. Most rám zúdul a világ, és alig bírok vele.

Üzenet a (kis)Kengurumnak 2.0

Engedd el Zsebibaba.

Ha bármi jön ezen a világon, 

Áradatban nincs nálad az esőkabátom, 

Akkor is tudd, hogy menni fog.

Én vagyok a zaj, zörej

Azon a tévés dobozon.

Ami bezavar nyugodt, ütemes,

Biztonságos napokon.

Csatornát kell váltani,

Mikor már nem tiszta a kép.

Bárcsak lenne láb-lógatni,

Nekünk igazi peremvidék.

Engedd el Zsebibaba.

Ha bármi fáj egyedül,

Ha az útpadka is elferdül,

Akkor is tudd, hogy maradok.

Erre vannak a nagyok. Bár úgy fest, még ők is elrontják a dolgokat. Sűrűn. Szégyenkeznek miatta, mikor már el kéne engedni ezt is. Aludnom kéne mert három hete nem tettem. 

Ne haragudj rám! Eddig még bocsánatot se kértem...

Kiestek a csavarok

Ha egyszer láthatnám kívülről milyen ember vagyok, biztosan megijednék. Nem attól, hogy esetleg rossz vagy jó... szimpatikus vagy ellenszenves. Csak attól, hogy ez ilyen. Ennyire nagyon más, mint ahogyan belülről látom. Tudatában pedig a teljes igazságnak, amit belső szemem és hozzáadott külső szemem is együtt láthat, egész biztos... hát nem is tudom. Beleőrülnék. Minden nap rengeteg hibát követek el. Úgy fekszem le, hogy többé ilyenekbe nem esek. Aztán másnap, vagy sokára csak belezuhanok egy gödörbe és megbántok másokat, cikibe hozom magam, érzelmileg zsarolok, vagy elhagyom a kulcsaim. Ha találkoznék magammal, azt hiszem azt mondanám: "Ne aggódj már! Én látom az igyekvést." És ezzel a tudással én lennék önmagam legjobb barátja és legnagyobb ellensége is egyben. 

Zavart hadakozás az időutazással

Tizennégy lehettem. Az iskola padlásán ültünk, tökéletes körbe pakolva azokat a kényelmetlen fal-lapos alumínium székeket. Piros-fekete csíkos térdzokni volt rajtam. Halásznadrág, meg egy fekete spagettipántos felső. Bőrszíjak a csuklómon, rövid fekete fagyöngyös nyaklánc, és ritkuló szőke melír. Erősen kihúzva alul a szemem. Rajtam kívül mindenki izgatottan csacsogott valakivel. Pállott, padlásporos, bent rekedt levegőt szuszogtam, szorosan átfontam a karom a mellem alatt és elhatároztam, hogy én most dühös vagyok a világra. És minthogy a világra csak dühvel lehetett aznap pillantani, így a kellemes izgalom ami a többieket átjárta, nálam ki volt zárva. 

Most senki sem érti. Ha elmondanám se értenék, mennyire rossz a helyzet. Csúnya vagyok és kövér, ez már mondjuk szabad szemmel is látszik. A vízszintes csíkok előnytelenül kihangsúlyozzák széles vádlimat, nekem bizony már most kell hordani a melltartót, és valahogy egyikben sem hálivúdi almaforma a dekoltázs. A széles csípőmről folyton lecsúszik a halásznadrág, sehogy sem áll rajta. Nem érthetik. Ez egy borzalmas megaláztatás! Mivel külsőségekkel nem jeleskedhetem, a belsőket pedig egy az egyben dobhatnám a kukába... meg kell tanulnom eljátszani valaki mást. Ez már csak így megy. Tudom, mert láttam a tévében is, meg a dalszövegek is erről szólnak. Legyél kúl és akkor mindenki imád. 

A lázadás első szakasza viszont az, hogy leszarok mindenkit. Szóval nem is baj ha nem szeretnek. Ezt ők egyszerűen nem érthetik! Az csak egy dolog, hogy csúnya vagy és kövér. Ennek iskolapéldája van súlyosabb is a suliban. A céből például az az Andi vagy kicsoda, sose mossa meg a haját meg a fogát. Bűzlik mint egy patkánylyuk aztán mégis van pasija. Ja igen, az nekem nem is lesz. Sose. Még az kéne, hogy letaperoljon, aztán vágja ott a fejeket! Milyen fejeket vághat az Andi barátja, amíg rápuszil a zsíros bőrére? Talán elviszi magával a strandra a gyógyfürdőre. Ott áztatják magukról az öregnénik is a lehámlott bőrt. 

Igazából teljesen mindegy, hogy van nálam rosszabb, a helyzet ettől függetlenül ugyanaz. Ezt ők nem érthetik, ilyen formán tehát ma gyűlölöm a világot. Túllendülve a külsőségeken, azt már mindenki tudja, hogy hülye is vagyok. Például a múlt órán a matek tanár hangosan is mondta. "Ennyire hülye vagy? Ezek szerint igen." Az egész hátsó sor ezen röhögött fojtott hangon, úgyhogy ez akkor sem lehetne titok, ha megpróbálnám leplezni. A fiúk közül kettő is igen gyakorta csúfolódik az osztályban. Ha nem a tanulmányi átlagon, akkor azon hogy rikácsolós a hangom. Meg hogy butaságokat beszélek, és nem értek semmihez. Elküldenek, és amikor megfordulok rajtam nevet a fele bagázs, de már nem hallom miért. Ez a harmadik iskolám, ez a harmadik padlás, amin különfoglalkozásra várok, és egy tucat velem üvöltő tanáron, még vagy három tucat lökdösődő és gúnyolódó diákon túl vagyok már. Hiába a sok iskola váltás, arra kell jutnom, ezt ők nem érthetik. Elmenekülni meg ezek szerint nem lehet, mert mindenhol ugyanaz. Tehát nincs más hátra mint előre, gyűlölni kell a világot. 

Mielőtt benyit egy férfi a padlás ajtaján, és mielőtt az a kevéske csokor diák izgatottságtól zsizsegne körülöttem, arra gondolok amikor az első osztálykiránduláson a lányok hálójába szaladt a szobatársam, hogy elújságolja mit hallgatott ki a fiúktól. Ők már bizony kitárgyalták, hogy a csoportból kit döntenének meg. (Na persze kizárólag akkor ha már ivarérettek lennének...) És a listában külön kiemelték, hogy M.-et és engem nem. M.-el egy listán szerepelni olyan volt, mintha félúton a sztrádán zuhogó esőben kipakoltak volna az útszélére strichelni. Nem éreztem különösebben kelendő árunak magam. De minthogy külső adottságaimmal tisztában voltam, a belsőkről pedig őszinte véleményüknek adtak hangot akár napjában többször is... nem volt más hátra mint előre, gyűlölni kellett a világot.

A belépő fickó nagydarab volt és meglehetősen széles. Sűrű, gyenge, fekete szőr borította az arcát. Fejbúbtól az állcsúcsig. Olyasmi amit ollóval vágnak mint inkább a borotvával. Csatos bőrtáska volt nála. Megállapítottam, hogy ez férfias. Az elődje, masszív szkepticizmus tesztemen sajnos nem ment át, és ezek alapján előítéleteimet kegyetlenül rá is vetítettem. Feltolta a szemüvegét, üdvözölt minket és leült az egyik székre, ahonnan feltehetőleg mindenkit látott. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, hogy látványosan kiszúrta a zárkózott testtartásomat. Akkor még nem tudtam, hogy nem sokára ennek az embernek minden szavát az elmémbe zárom, és hagyom hogy végig kísérjenek életem útján. Akkor még azt sem tudtam, hogy ő ezt a napot hosszan és többször meséli majd másoknak nevetve, mennyire lázadtam a boldogság ellen. Az első napon megpróbált jellemrajzolni kicsit mindenki füle hallatára. "Téged bánt valami." Na ne mondd, zsenikém! Alig hiszem el... minél mélyebbre ásott, annál kellemetlenebbül éreztem magam. A rejtőzködés, amit éppen igyekeztem professzionálisra fejleszteni, oszladozni látszott a szavai által. Egy pillanat alatt átlátott a kamaszreakciókon. Bennem pedig felidézte a környezet, a kémia, biosz, MATEK, töri, filó és az összes óraközi megaláztatást, amit a csoport előtt kellett átélnem. Mert hogy a tanár nyíltan az osztály előtt kiröhögjön, már arra is volt példa. Úgyhogy kerek-perec felhúztam a falat, és megmondtam neki: ne turkáljon az intim-szférámban. (Ez is szállóige lett.) Nem igen fogadta meg a tanácsot, noha akkor nem turkált az atmoszférában... később, kínosan lassú fejlődéssel megtört a jégpáncél. Sok sok hallgatás, feszültség, rengeteg sírás és kiabálás után. Egy töri óra előtt becsengetés után csak egy pillanattal arra lettem figyelmes, hogy üvöltök a fiúra aki ezelőtt gúnyt űzött a frizurámból. Olyasmiket vágok hozzá, hogy neki az is mindegy lenne, ha lángvörösre festetném, mert akkor is piszkálódna. Úgyhogy vagy elfogadja ilyennek és befogja a száját, vagy tovább piszkál vele, de akkor számítson rá, hogy rázúdítom a lavinát. Azt hiszem nem is ettől rémült meg. Egyszerűen csak attól, hogy már nem tűrtem sírós hangon tovább a szemétkedést. Elakadt a szava a kiállástól, meg az erélyességtől, és már nem számított mit mondok. A hátam mögött ott állt a tanár, és szétoszlatta a csapatot. 

Attól a naptól kezdve másként néztem az emberekre. Már nem voltak olyan félelmetesek. A hadakozásnak az élettel más címet adtam. Verset írtam róla, hogy nem az élettel gyűlölködöm, hanem saját magammal, aztán ezt később felolvastam a padláscsoport előtt. Tíz ember megfeszülve figyelte, ahogy lekerül rólam minden csomagolás. Remegett a hangom, melegem volt, reszkettem. Úgy éreztem közben, hogy a mellkasomat szikével vagdossák, nem akartam mindezt vállalni és közben mégis. A vers végére megfeszült az állkapcsom, felpillantottam és egy kisebb terem tele emberekkel nézett vissza rám. Külföldiek, magyarok. Egy reflektor az arcomba hasított, kicsit megkönnyeztem, hogy évekkel később sokadjára előadom ezt a félelmet ami én vagyok. És vállalom, hogy baj van. Ott térdelek a közönség előtt, olyan nagyon sajátom az előadás mint még soha. Ez rólam szól és én vagyok. Megkomponálva. Mielőtt tovább lépne a darab, az első sorban látom, hogy két ember sírdogál de nem értem miért. Elsöpör a gondolat és a látvány, hogy bár a nyelvet sokan nem értik, de az előadás a hangok és a szavak... valahogy mégis érzik mit jelent ez: Embernek lenni. 

Mert olyan nagyon sok leplezni való hiba van. És olyan rengeteg energiát emészt fel elrejteni őket. De ebbe lesz beteg a tömeg, és én ebből szerettem volna kigyógyulni, mielőtt még elnyel egy ilyen sötét verem. Fel kellett készülni rá, hogy ezekre a hibákra életem végéig ujjal mutogatnak majd. Fel kellett készülni rá, hogy a folyamatos arculcsapás, és hullámok közt vergődés alatt is ismerjem magam és tudjam hogy értékes vagyok. Nem utolsó sorban amit valaki csúnyának tart, az a másiknak szép. És bár sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy férfi csinosnak vagy szépnek lásson, aztán mind a kettőből kijutott. Sokáig nem hittem, hogy valaki okosnak tart majd és felnéz rám, meghallgat, végül ebből is kaptam. Négy évvel később egy reggel felkeltem és eldöntöttem, hogy többé nem leszek dühös a világra. Amikor megszóltak valamiért, csak azt feleltem: "Ezt dobta a gép!"

Ami nagyon akar, az már túl keveset takar

Lassú, törtetős kievickélés a depresszióból. Ez már valami. Egy aprócska szárnycsapás, nagyon messze az igazságoktól és a beteljesülésektől. Minden nap kicsit kevéssé hiszem, hogy sikerülhet. Mindenesetre talán most egy időre - ha szerencsém van és ügyes vagyok - megint vége a csóróságnak. Ami egy olyan küzdelem, amiről eddig el sem tudtam képzelni, hogy ilyen kényelmetlen és megfeszített hadakozás. A testem meg a lelkem is belerokkant. Rosszabbul érzem magam, mint egy-egy kimerítő vizsgaidőszak után... úgyhogy az újonnan jött alkalmi munka feltölt és felszabadít. Felkelni, létezni és sétálni az emberek között, elég távoli sikernek tűnik. Kihasználom minden cseppjét, hogy van hová menni, és vannak arcok, testek és szemek amikbe és amikre lehet nézni. Persze ebben benne van, hogy nem kapok viszont ugyanilyen pillantásokat. De a sok megszorult lélek között, feszült arcokkal és ladikolós hangulattal együtt is megéri. 

Egy pár hónap alatt minden és mindenki távolinak tűnik. Mintha kicsit meghaltam volna. Már nincs nyoma semminek amit teszek. Csak jövök és megyek... Néha gondolnak rám az emberek, ki-ki milyen kontextusban, az már igazán a maga dolga. És jön a suhanás, kedves gondoskodás. Mindegyik ideig-óráig tart, és aztán visszaköszönnek a saját életükbe. De őszintén, ezért nem hibáztathatok senkit. Meg távol álljon tőlem, hogy egyáltalán tegyem. Hiszen ez a világ rendje, és különben is én választottam. Mert hát lehetne társ, akivel most közös az élet, aztán nem kellett. De nem is azért kezdtem ma el írni, hogy ezt boncolgassam. Sokkal fontosabb dolog az, hogy megrekedt az alkotás, nem születik semmi. Nem bujkál bennem a történet, és azt a sok sok tevékeny ambíciót felváltotta egyetlen álom: az önállóság. Erről kiderült, hogy kiszakítása egy szeletben mégsem olyan ízi level, mint ahogy azt a tankönyvekben írták. A türelmetlen embereknek ez nem egy ideális játék. Aknamező és elmés jobbosok közt kell lavírozni. Mindenki egy összegyúrt rosszindulat-massza. Arra vár, hogy a szipolyozást mikor kezdheti, amikor ideális energiák mozognak az éterben, és észrevétlenül elszívhatja azt. Az én rálátásom erre a szúnyograj lakta világra igen csekély. Naiv vagyok és kedves. Rosszul esik ha bántanak, és még rosszabbul ha én bántok valakit. Pedig hát ezen a harcmezőn nem lehet átjutni anélkül, hogy ne lőnél le valakit. Ehhez mindenekelőtt szerezned kell egy fegyvert. A fegyvered önmagában még nem biztosíték arra, hogy sikerrel jársz az úton. Ismerned kell a fegyver használatát, ami minden egyes harceszköznél más. Tartalékolni kell a lövedéket is, mert a háborúban sok mindenki szalad veled szembe. 

Át kell azt is gondolni mire és hogyan használod a fegyvert. Néha elég ha csak felmutatod, és megfélemlíted vele a másikat. Aztán meg arra is jó, hogy fenyegetőzz hadonászva, hogy majd mindjárt használni fogod. Néha a levegőbe kell lőni, hogy lássák, meg tudod húzni a ravaszt. Máskor meg az is beválik, ha csak lábon lövöd az illetőt. A végső akciónál nincs visszaút. A tarkóra kell célozni. 

Én ilyet még soha nem csináltam. Van már fegyverem. Tudom, hogyan használjam. De nem lövöldözök vele a levegőbe, és nem is fogom senkire. Ettől pedig olyan mintha nem is lenne. Az elmúlt hetekben pedig kiderült, hogy ettől védtelenebb vagyok mint valaha. Nem lehet tűzkeresztben tárgyalni és ép ésszel magyarázni olyan embereknek akik cselekszenek. Gyermek vagyok a felnőttek között, ami frusztráló és megalázó. Hiába nyújtok 100%-ot, ettől én még átverhető és értéktelen vagyok. Léteznie kell olyan megoldásnak, amiben nem kell áttaposnom másokon, hogy a végén tiszteljenek. Ez a következő élet nagy kérdőjele. 

Amire még ráébredtem a múlt héten, az a fura szimbiózis, amiben az emberek önmagukkal élnek. Senki nem ismer igazán senkit, de még önmagunkat sem. Ez a felfedezőtúra pedig egy végtelen turistakörjárat - az eleje izgalmas - a vége kimerítő. És minél több dolog ismert már a térképen, annál kevésbé tetszetős a domborzat összes hibájával együtt. Már csak fura ragaszkodás, és megszokás amivel már kényelmetlen nehézkes lesétálni a térképről. Leesünk a föld másik oldalán. De csupán csak azért, mert nem tudjuk elképzelni a semmit, és az űrt, ami elménk rejtett zugában egy új kalandot jelent. Néha le kellene sétálni de komolyan. Becsukott szemmel várni a zuhanást, hogy az alján ott várjon valaki más, aki elkap. Én már csak biztonságban mozgok a saját határaimon belül. Rejtőzködöm a hegyekkel meg völgyekkel. Fáradtságos munkával igyekszem minden egyes négyzetméterét nejlonzsákkal szögellni. Így ha véletlenül rá is lép valaki, nem látja mi van alatta. Már most nagyon szégyellem, mert iszonyú régen nem szedtem fel a takarást, és ettől valahogy visszatekintve rosszabbul fest a dolog, mint amikor elkezdtem rejtegetni. Azt hiszem ennek már most majd így lesz vége valamikor. Írok róla, hátha könnyebb, mert elmondani nem akarom.