Karácsonyi ledfények

Megrebbent a kislámpa fénye. Talán végre elpattan a szőrszál vékony huzal a körte belsejében, és rám borul a sötétség. Egy darabig. A függöny leszakadt, és a szemközti házak tengerében az ablakokra fényes karácsonyi led-égőket tapasztottak. Ha nálam kiég a képcső ma este, azok fognak világolni. 

Önhibámon kívül nem aludtam sokat az elmúlt napokban. Biztos meg lehetett volna oldani persze. De inkább a sok munka foglalt le. Amiből jövőre lehet, hogy még több lesz majd.

És eszembe jutott a hat évvel ezelőtti nap, mikor a tetőtéri szoba ablakában álltam, a zoknimat átáztatta a friss hó, ami a hullámos palatetőre esett, és arra gondoltam, innen már csak egy lépés. Éreztem éjjel az orromban az emlék lenyomatának illatait. Ahogy kirázott a hideg a zoknis lábam alatt ropogó jeges hó hidegétől. Egy Joy Division szám jutott eszembe, ahol a kontrollálhatatlanság kínkeserves, üvöltő kényszerességéről énekel a frontember, és közben szemem előtt megjelent, ahogy feltépi a karján a bőrt. Lemásztam.

Aztán eszembe jutott később az a szilveszteri buli, ahol éjfél előtt pár perccel rám jött a pánik. Az erkélyre rohantam, mert jó búvóhelynek tűnt. Nyeldekeltem a friss levegőt, összeszorítottam a szemem. Odabent pedig sikkantások, füttyögés és éljenzés jelezte, hogy lemaradtam valamiről. Éjfél volt. Az év egyetlen pontján, ahol a karjába borulhattam volna ezeknek az embereknek, én megint a magányt választottam. Felhőpamacsokat sóhajtottam, és nem létező szirénák közeledtét hallottam a távolból. Arra gondoltam az erkély szélén állva, hogy inne már csak pár lépés. Aztán bementem.

Volt egy idő a beköltözésem és önálló életem kezdete között, amikor rengeteget jártam fel a panel tetejére. Felvittem egy üveg bort, mind megittam és kiálltam a 33 méter magas szélére. Kijött értem, és azt mondta vigyázzak, mert még leesek. Azt feleltem neki, ha megtörténik, ne nézzen ide. Az járt a fejemben, hogy innen már tényleg csak egy lépés...és vége. Itt már nem lehet lerokkanni, megnyomorodni, mintha egy satnya kis tetőről lépnék le. Nem lehet eltörni valamim és aztán tolószék börtönébe ragadni, mintha az erkélyről ugranék. Itt méterről méterre bebizonyosodna zuhanás közben, hogy az élet kiszámítható utolsó pillanatai hol kezdődtek és hol fognak vélhetően véget érni. Olyasmi tudatában lennék, amitől minden egyes élő és mozgó ember ezen a földön retteg.

Az enyém lenne, amit holtrémülten várnak, próbálnak elodázni. Igyekeznek megtippelni, vajon mikor következik be. Talán nem is fájna. Nem tudnék róla. Ledobtam az üveget. A maradék bor az alján lötyögött. Látni akartam hogy csattan szét a betonon. Sokáig zuhant, míg földet ért...és nagy volt a robaj. A panel egyik végétől a másikig gurultak a szilánkok. 

Még egyszer megkért, nyomatékosan, hogy most már jöjjek le. Én pedig összezavarodtam. Mit is akartam az előbb?

érthetetlen poszt, ahol semmibe telik az idő

Megbeszéltük, hogy este találkozunk, de nem lettem kész időben. Értem jött autóval. Tudtam, hogy valójában máshol akarok lenni, de hogyan mondhattam volna meg?

Amíg iszogattunk, jött egy üzenet a telefonomra. "Itt vagy? Benézhetnél később." 

Nem válaszoltam rá, mert bunkóságnak éreztem volna pötyögni a másik társaságában. Hát így esett, hogy egyszer csak párhuzamosan több reveláció is átfutott a gondolataimon. Az első az volt, hogy vajon hányszor haragudtam meg azért, mert valaki ignorálta az üzeneteimet? Tudtam, hogy ott van és még sem írt vissza. Hányszor fordulhatott elő, hogy ez a személy megfeledkezett rólam? Hiszen ha épp nem akart vagy nem ért rá válaszolni, később csak tolódott a dolog, és előfordulhat, hogy kiment a fejéből. 

Én hetek óta egy üzenetre sem válaszolok, ami beérkezik hozzám. Legalábbis érdemi válaszokat nem adok, ha egyáltalán...Vannak olyan esetek, amikor egyszerűen muszáj az interakció, és olyankor emlékeztetnem kell magam miért tértem vissza a nyamvadt social network világába, ha csak még egy szűk, rövid ideig is.

Nem árultam el neki, min gondolkodok, mert folyamatosan beszélt valamiről, két szippantás között. Úgy emlékszem meg akartam nézni mit tekert fel szipkának, de helyette kábultan figyeltem mit ad a lenémított tévé. A zene hangosan dübörgött a háttérben és a dobozban táncoló figurák teljesen véletlenszerűen ritmusban mozogtak az aláfestő house-muzsikával. Elképesztő volt. Mintha minden ritmus, dallam, ütem ugyanaz lenne a világban. Egynegyedes, kétnegyedes, háromnegyedes ütemek. Mindez azt jelentette,hogy mindegy mit hallgatsz éppen, valójában mindig ugyanazt hallgatod. Megszűntek a műfajok.

Azzal billentett ki a mocsárba húzó gondolataimból, hogy megkérdezte, minden oké-e. Aztán beszélgettünk. Én borozgattam, ő folytatta kábulatot. 

- Ha egyszer elköltözöm, meglátogatsz?

- Hülye vagy? Azt akarom, hogy hatvanévesen is együtt nyomuljunk.

Elmosolyodtam, mert ez egy kedves gesztus volt. De hogy én mit akarok, az már egy másik kérdés. Én sosem tudom mit akarok. Az adott pillanat is egy örökös dilemma. 

Azt válaszoltam tehát, hogy szerintem nem fogjuk megérni a hatvanéves kort. Találgatott mi nyírhatna ki engem ebben az életben. A pia? Annyit nem iszok. A drog? Nem drogozok. A cigi? Az lassan nyír ki...vagy a fene tudja. Ilyen életvitel mellett nem dobom fel a pacskert túl korán. 

- Talán nekem máshogy lesz vége.

Belebámultam a tűzbe, és beleittam a maradék piába. 

- Talán álmomban halok meg, és a valóságban is megáll a szívem. Az lesz a szerencsésebb verzió.

Nem bírtam tovább maradni. Láttam, hogy nem érti, és sokáig már nem is érdekli. Minden sejtemmel sikítva követeltem, hogy értse meg, mire gondolok. De akkor már rég másra terelte a szót, mert a szavak ilyen méreg hatása alatt súlytalanokká váltak közöttünk. Azt kívántam bárcsak másnak mondtam volna el ezt. Felkaptam a telefont, és bepötyögtem egy kérdést. Sorban felugrottak a nevek, akiknek elküldhettem, és én egy olyan embernek válaszoltam, aki elől egész nyáron menekültem. Láttam, hogy nem rég keresett. Felette ott volt egy másik név. Tudtam, hogy Ő az aki megértené. Akinek éjszakai is elmondhattam, ha hasonló kétségbeejtő szabadugró gondolataim támadtak. De most már nem zargathatom. Nem lehetek ennyire önző. Megkértem, hogy ne jöjjön értem, akkor se ha kérem. Mert aznap este olyan ítéletektől mentes szeretett, ahogy eddig még soha senki. És ez borzasztóan megrémített. Lényegében örökké azt hajtogattam magamnak, hogy ha kiderül mások számára milyen vagyok, úgyis elhagynak. És tényleg elhagynak, nincs kivétel. Csak Ő. Aki odajött, és a legundorítóbb állapotban sem ítélkezett. Megígértem, hogy nem felejtem el, úgyhogy most igyekeztem nem önzőn viselkedni, és nem neki küldeni az üzenetet. 

De válasz attól sem érkezett, akinek érdektelen, használati tárgy voltam. Érdekes színfolt az éjszakában. Késő volt már. Taxit kellett fognom. A fejemet az ablaknak döntöttem, és hagytam, hogy villódzva elsuhanjanak mellettem az épületek. Egy-két diszkó mellett eszembe jutottak a helyszínek kliséi, ahogy utánam kiabált egy lengyel fiú: "Heey, that's my crazy girl!" Vagy a másik helyen, ahol egy trabant hátsóülésén megfogta a kezem és megcsókolt. Megkért, hogy találkozzunk megint, és utána sosem látott többet. 

- Haragszol, hogy nem írtam tegnap vissza?

- Nem. Miért haragudnék?

- Te mondtad, hogy ez bunkóság. 

- Az. Látod? Adsz is okot rá, hogy az emberek rólad beszéljenek. Aztán sírsz miatta. Szétszórt vagy.

- Nem akarok pötyögni többé. Hívjon fel, és legyen töke beleszólni a telefonba. Lehet nem is fogom felvenni...

- Őrült vagy.

- Ez em igaz.

-Jó, akkor szociopata.

- Az tök más.

És én tényleg csak azt akartam, hogy valaki törje fel azt a kurva diót. És legyen türelmes, és várja ki... amíg megtalálja benne a nem rothadt darabot. Utána esküszöm, megengedem, hogy megegye.

nem megy haza a szellem a sarokból

Csokipapír halmok gyűlnek az éjjeli szekrényemen. Azt eszem, ami kimaradt az előre elcsomagolt celebration dobozból. Ami már sehová nem fért be. Párat szét osztok belőle a kollégák között reggel. De akkorra tartogatom, mikor valami fojtogatja a torkom karácsonyig. Most fáj tőle a gyomrom. Mindig fáj valamitől.

Átköltöztem a nagyszobába végre. Nagy szoba, nagy képernyős tévé, saját erkély. Nyugati kényelem keleten. Befért az álló tükröm, egy saját szekrénysor és a babzsákfotelem is. A franciaágy mellett egy matrac is itt figyel a sarokban. Szóval bőven van hely. Egymagamnak. 

Legalábbis általában egyedül vagyok idefenn. Most, hogy mind a két lány elköltözött, akikkel két évig éltünk együtt. Hiába került a helyükre más, most olyan mintha egy folyosóra nyílna csupán külön apartmanjaink ajtaja. Hátborzongató távolságban érzem őket, idegennek ebben a kis légtérben. Rendesen elszeparál, hogy most már nem a lakás közepében, hanem az egyik végében élek. Sokáig azt hittem ettől jobb lesz majd. Kicsit jobb is. De őszintén szólva a fene tudja mit old meg, hogy nem egy patkánylyuk méretű szobában lakom most már. Azt hiszem van egy szellem a sarokban. Mindegy mit csinálok, meg sem rezzen, úgyhogy no para.

Madly in love

❝Sometimes I think I’m the child of the devil. I let the devil in now I can’t get him out. I tried burning him out & cutting him out, but he don’t take no notice. Why should he? He don’t wanna be homeless.❞

    - Stuart: A Life Backwards (2007)