Szerettem a lakótelepen lakni. Amikor elköltöztünk, szerintem egyszerűen a csontjaiban éreztem... tudtam, hogy vége van minden jónak. A hintázásoknak, a mászókának, a fogócskának. Kora esti bandázásnak a forró betonon. Télen a szánkózásnak, nyáron a tollasnak meg a biciklinek. 2003 nyarán lefeküdtem a parkettára új szobám kongó ürességében, szétvetettem a kezem-lábam és miközben a plafont bámultam játszottam a visszhanggal. "Hahóó-hó-hóó! Tiktak-tak-tak... Brrr..rrr..." Arra gondoltam: nekem nem kell ekkora hely. Mégis a nagyobb szobát kértem, mikor a nővéremmel osztozkodtunk. A felnőttlét első tagadhatatlan jele. Tudod, hogy nincs rá szükséged, és mégis szeretnéd.
A berendezett szoba sötétjében, álmatlanul belesuttogtam az éjszakába: "Hahó!" Már nem válaszolt senki. Na még egyszer: "Hahóóó!!" Semmi... Szuper! Nincs szükségem senkire.
És akkor egy élettel később visszapattan valami a gyerekszobám faláról. Pedig csak átutazóban vagyok.
Rád sincs szüksége senkinek.
