Megint Frank-ről álmodtam. Fogalmam sincs miért, már nagyon régóta nem is követem ezt a fazont. Valamiféle házibuliban voltunk. Hosszú barna bársonykabát volt rajta, haja rendetlen összevisszaságban - ahogy mindig. Kimentünk cigizni a ház elé, jött velünk még néhány ember, de én csak őt figyeltem. A pórusaiból áradt a melankólia, pedig kedélyesen, álom-ittasan beszélgetett a többiekkel. Színdarabba illő jelenetnek tetszett, amikor közel hajolt a gyufa végén táncoló lángocskához. Fű, szárazdohány és férfi kölni illata volt. Az átható kilátástalanság körgyűrűje védte, hogy valaki nehogy túl közel férkőzhessen hozzá. Ettől ha lehet, még vadabb mód a karjai közé akartam bújni. Talán, hogy én legyek, akinek sikerül beférkőzni a megérinthetetlen távolságba. Vagy mert azt a reményt keltette, hogy egyedül lehetek valakivel a közös magányban. A meg nem értettségben. Hátrahagyott farkas kutyakölyök tekintete fölött egy szórakozott fiatal bőrébe bújt, aki kikapcsolt néhány órára és a barátaival tölti az időt. De ahogy hazamegy és ismét egyedül marad, belezuhan gondolatai legmélyebb katlanjába és elsötétül minden, amivel eddig eltérítette figyelmét.
Például fűvel, meg piával. Felszínes faszságokkal és érdektelenséggel minden iránt, amit az élet odadob elé. Például engem. A konstans szomorúság miatt akkor is diadalnak tűnt ha visszafogottan nevetett valamin, mikor semmi közöm nem volt hozzá.
Aztán odafordult hozzám, és kiderült - ha nem is olyan feltűnően, mint én - ő is figyel engem. A drog számlájára írtam, hogy álmatag nevetve kijelentette: - Ez vicces. Te mindenkivel máshogyan viselkedsz.
Azt feleltem: - Hiszen mindenki más.
