Öngyilkos leszel? Ugye nem?

2014. április 30., szerda




Csak három percre lakunk a megállótól, de mikor kinyílt az ajtó, és nem várt ott senki, akkor kicsordultak a könnyeim. Azt hiszem minden alkalmat fel tudok sorolni amikor sírtam az utóbbi években. Erre is emlékezni fogok. Mint a málhás szamárról, leszakadtak rólam a táskák és bőgtem mint egy kisgyerek. Egyszer, még alsóban az iskola előtt órákat vártam és már tudtam hogy nem jönnek értem. "Elfelejtettek." Hangosan sírva fakadtam és nem jött oda senki. Elmentek mellettem az emberek. Úgy éreztem láthatatlan vagyok a legnagyobb kínban. Tudtam, hogy nem jön értem senki, de a láthatatlanság újfajta fájdalommal járt. Egy stop táblát markolásztam és nyüszítettem mint a kölyökkutyák amikor éjjel ismeretlen helyen kell aludniuk és senki nem néz rájuk. Valahogy így tettek a munkából hazasiető emberek is. Aztán megláttam anyát, ahogy felém fut az utca túloldaláról nagysokára. Még jobban rázendítettem és ismételgettem elfúló taknyos hangon, hogy "elfelejtettetek." Már nem kellek. Kidobnak, mert biztos sok volt a fekete pont, vagy a fene tudja. Aztán hozzácsaptam a többi félelemhez a listán azt, hogy nem akarom, hogy kidobjanak az útszélére. Biztos írtam már erről, mert sosem felejtem el és sokszor eszembe jut. Ez, amit nem tudnak helyre hozni, mert a legjobb szülővel is előfordul. Visszacsinálni nem lehet.

Ma pedig már felnőtt vagyok. Egy üres megállóban pityeregtem némán szipogva, és arra gondoltam megígérték, de elfelejtettek... és az egy dolog hogy a régi új barátoknak teher vagyok, már igazán láthatatlan... de a szüleim is itt hagynak egyedül? Megszűnik az egyetlen sziget ahová menekülni lehet? El sem kellett volna indulni.

Vörös volt az arcom, elfolyt a sminkem és sírva kulcsoltam az ajtót. Égett a villany mindenfelé, odabent nevetgéltek. Vendégeket fogadtak, már a kertből lehetett hallani. Így nem mehettem be. A garázsba bújtam és engedtem hogy az elmúlt két hét emlékei rátelepedjenek az agyamra és átrágják magukat mint a miniatűr rovarok a gyümölcsben. Aztán be kellett menni, anya meg felsikoltott. Innen tudtam, hogy azon ritka esetekkor mikor sírok nagyon megijednek. Én ugyanis itthon nem borulok ki. "Kirúgtak?" Elképzelésük sem volt, hogy mi történhetett ami annyira durva, hogy én ettől ennyire készen vagyok. Ráztam a fejem, és már nagyon bagatellnek tűnt, hogy nem jöttek ki elém, pedig megígérték. Besiettem a sajnálkozó vendégek elől a szobába, bocsánatot kértem és hallottam, hogy rólam beszélnek. Olyan dolgokat mondtak, hogy kimerültem és sok a stressz a munkahelyen. Pedig ennél sokkal több gyűlt össze. Az egész hetes terrorizálás odabent és a brutális lebaszások, a meggondolatlan szadizás már csak hab a tortán. Nyilván jobb lenne, ha nem lenne... de a nagyját úgysem mondom el. 

Beszéltünk róla, és... és nincs semmi. Szégyellem. Ezt az egészet. És szeretnék elmenekülni, csak nincsen hova. Ezt egy bejegyzésben nem lehet elmagyarázni, úgyhogy itt most lezárom.

12/52 Lost

2014. április 28., hétfő



103dik bejegyzés

2014. április 27., vasárnap




STILLER KRISZTA: Társkereső hirdetés

Ha valamit kimond, vonja vissza könnyen.
Mint egy hősszerelmes, sózza el a könnyem.
Kívánjon meg sokszor. Félnaponta, mondjuk.
Legyen érthetetlen, mint egy bevarrt gomblyuk.
Máskor hidegvérű. Ölje meg a csendet.
Sose nyisson ajtót, ha más is becsenget.
Ébren is a párnán pihenjen az ökle.
Amikor nem zavar, maradjon örökre.
Menjen el, ha kérem. Morogjon a boltban.
Lássa meg az arcom minden felhőfoltban.
Legyen mindig kócos. Józanul is furcsa.
Zsebízű cukrok közt legyen hozzám kulcsa.

Fura pillantások



Fura pillanatok, amik a hétvégén történtek velem. 

1#

Amikor ír, kedves és figyelmes. Azt írja hiányzom. Flörtöl, óvatos, igyekszik a kedvemben járni. Amikor találkozunk furán tartózkodik, nem néz rám. Beülök mellé a kocsiba, és mindenfelé furikáz. Hálás vagyok érte, és megköszönöm hogy vigyáz rám. Az utastérben végre rám néz, mikor már nincs ott senki és  bókol a maga módján.

- Te agyban jó vagy. Soha nem kell majd fizikai munkát végezned. 
- Ezt nem tudhatod. Ha egyszerűbben gondolkozik az ember, ki van zárva hogy mindent túl bonyolítson.


2#

Koncertre hívott, én elmentem. Az énekes bekiabálta a tömegbe: legyetek szerelmesek minden nap! A másik lány rám nézett hosszan, megölelt és adott egy puszit.

3#

Kinevette a bérletemen a fotót és megkérdezte elhozza-e nekem a lakásomhoz amit korábban elhagytam. Megköszöntem és felírtam egy cetlire, hogy kedves volt hozzám.

4# 

Egy jojót hamis aláírással ötszáz forintért eladtam egy fiúnak. Később meghívott minket egy italra, könnyesre nevettük magunkat, és megkérdezte hazakísérjen-e. Azt válaszoltam nem kell. Talán majd legközelebb...és visszaadtam a kabátját.

természetes hiábavalóság

2014. április 25., péntek



Te csak ne merj haragudni rám. De egész nyugodtan csináld csak úgy ahogy jól esik. Biztosan én nem értem meg a dolgokat.

Nem baj? sorozatom második része

2014. április 24., csütörtök



- Nem zavar, hogy összefetrengtem az ágyad?
- Nem. Ha zavarna nem engedtelek volna be. 

Törökülésben ülök az asztalfióknak támasztva a fejem, és kicsit lekezelőnek érzem a hangsúlyt ahogy válaszolok neki. Boxerben aludt. Kíváncsi vagyok mikor jut időm arra, hogy ágyneműt mossak. Válaszolhattam volna kedvesebben is, de kicsit zavar, hogy hárman vagyunk a szobában. Elszívnék egy cigit. Hajnal hat óta ébren vagyok, ki kell mennem a mosdóba, meg elszívnék egy cigit. Ha lehetne... Jó lenne. Egy erős kávéval, egy szem édesítő. Jól felpofozna mint egy jeges zuhany a szauna után. 
Szép a bőre. Most reggel a fényben megnézem ahogy ébredezünk. Csak zavar, hogy hárman vagyunk bent... bár jobb így, hogy nem ketten vagyunk lányok. Nem akarok versengeni. Fáradt vagyok tőle. Na nem fizikálisan, csak úgy lelkileg. Versengjenek ők ketten. Értem. Úgy se jut elég figyelem. Bár az amelyik megkapta amit akart, már csak titokban pillant néha néha ide. Kihúzódik az ágy szélére, én kicsit közelebb araszolok. Lehajtom a fejem, piszkálom a pizsama nadrágot, arcomba hullik a reggel, frissen megmosott hajam és érzem a tekintetét a bőrömön. Engem figyel. Felnézek és összeakad a tekintetünk. Kiolvasom a gondolatokat: szépnek lát. Ebben a pillanatban legalábbis. Meg talán tegnap este is párszor. Azt is gondolja, hogy okos dolgokat szoktam mondani. Ahogy ezt meglátom a szemében kedvem lenne hálából rácsókolni a szájára. Most éppen nem lehet. 

- Volt idő, amikor annyira fájt a hiánya, mintha napokig kínzó lassan húzták le volna az eleven húsról a ragasztót. Feküdtem az ágyban, bezárkóztam a sötétben, sírtam és nyögtem. Felköhögtem a hányás izű gyomorsavat. Szerettem volna meghalni. Azt kívántam legyen vége. Azt kívántam múljon el. Nem enyhített semmi, és a legszörnyűbb az volt, hogy menni kellett tovább. Mert kötelességei vannak az embernek, amit el kell végeznie. Különben... különben nem tudom mi történik. Érte jönnek a szülei meg ilyenek. Rákényszerítik, hogy beszéljen szakemberrel. Vagy hagyják éhen halni? Engem biztosan nem. Olyan ez mint a szarás, ki kell menni és visz a biológia. Egyszerűen csak visz a lábad tovább és ez szörnyű. Mert nincs már többé benned élet. A mellkasodból eltűnik valami, én tényleg hiszem hogy ott van a lélek. Kisóhajtod egy lélegzetvétellel. Kifehéredik a szád, cserepes lesz és vérzik. Vérzik mindened, mert a húsodat vágja ki mikor elhagy a szerelem.

És ugyanarról beszéltünk csak ő másképp mondta el. A következő 10 percben azt bizonygattam, hogy újra megölelni egy ilyen embert nem őrültség és életveszély. Hiszen túl vagy rajta, nem igaz? Nem csak eltűnt, de el is vitt magával valamit. Azóta üres ő is ott. Én meg csak egyre üresebb leszek.



Nézz meg velem múzeumban klasszicista meztelen testeket tölgykeretbe feszítve. 
Hallgass velem szövegtelenül komponált ismeretlen internetdalokat.
Maradj velem nedves párás fűben fekve, csöndet hallgatva, eget figyelve.
Mondd el nekem mit szeretsz a dolgokban amiket mások nem szeretnek.
Majd én is megszeretem.
Miattad.

Adel

2014. április 21., hétfő


Blue is the warmest color
























new ultimate fav movie

Hiányzol

2014. április 17., csütörtök



Azonnal tudom. Egy pillantásra tudom az idegenről a buszon, a trolin meg a metrón, hogy őt szeretem. Ezt az embert nagyon. A többinél nem vibrál az aura, nincs villanás. De őt, ott a sarokba... mert éppen szól egy sikkantás és ő olvas, és biztos érdekes, mert nem néz fel belőle. Csöndesen figyel, kattintgat a gépen a terembe. Virágszirmos, cirmos gondolatok lepik el homlokát, és indián füstös írásjelekkel cikornyás betűket rajzol - aztán kimondja a semmit. 

Azonnal tudom. Egy pillantásra tudom róla, hogy megszólít majd. Percek vagy évek múltán összehúz a rajt. Ácsorgunk egymás mellette, és nem mondom meg neki, hogy én már gondoltam rá azelőtt, hogy észrevett volna. Hiányzol. Áh, nem is Te. Az hiányzik, hogy szeress. Az, hogy mosolyogj, a pult mögül rám nevess. Kérj meg, hogy hallgassam mit gondolsz arról: a világban minden egy balsors a zajról. Egyoldalú, sötét, epekedős és naiv. A vidámság hírből is csak képletes manír. Önhazugság a humor, ami nincs szurokba mártva. Éjjel a sötétben elhúzódok az ágyba, és nagyon nehéz. Mert hiányzik, hogy szeress. Megölelj és keress. (és hogy növessz egy foltos szakállat a kedvemért.)

Én azt hittem elhagyom az embereket. Dehát ők hagynak el engem. 

1ed Ül



Le kell sikálnom csontjaimról a húst,
Hogy tiszta legyen a bőröm.
Szét kell dörzsölni szememen a tust,
És tövig törni a körmöm.

Meg kell rágnom egy számlapot,
Hogy megálljon az óra.
Gyomorba vágni jó nagyot,
Ha megakad torokba.

El kell ülni csendesen,
És másra gondolni.
Szaladni fegyvertelen,
Fegyvernek fordulni.

1 kézzel kapaszkodsz,
Nincs alattad senki.
Izzadtan ragaszkodsz,
Le kéne már csúszni.

Gyorsan rohan
A nap.
Rohad, fogan
És kap.

Láthatatlan ok
vagyok
már a buszon.




Az előadás hordaléka

2014. április 16., szerda



Csak arról lehet leválni, akire már nem haragszunk. Én már nem haragszom senkire.

Beszélgetések távoli emberekkel

2014. április 13., vasárnap



0: Hallottam, hogy ott éjjel megerőszakoltak egy csávót.
4: Micsoda? Meleg volt, vagy melegek tették?
0: Azt nem tudom. Gondolom nem volt meleg, akkor neki jó lett volna.
4: Mi is szeretjük a fiúkat, de azt nem szeretjük, ha erőszakoskodnak velünk...
0: Igen, de ez a buziknál más. 


0: Nem emlékszem mindenre.
4: Kiabáltatok és megütötted. Azt hittem ő is visszaüt.
0: Megérdemelte. Úgysem ütne meg.
4: Értem én... de neked szabad, azért mert ő pasi?
0: Most mondtam. Úgysem üt vissza.


Ha most

2014. április 9., szerda




kórházban




lennék



semmit se tudnál róla.

robban a részecske

2014. április 8., kedd



Igazad van kedves idegen. Akit néhány napja hallok, és már évekkel ezelőtt láttam. Az agyam egyik hátsó zugában ismétlődnek a szavaid. Meglepne, ha később nem találnál rám. Pedig néha úgy tűnik én kergetlek téged. Azt mondtad, nem kellene megosztanom magamról olyan sok mindent. Igazad van kedves Ismerős. Nyitott könyv vagyok. Hát nem szörnyű? Nem te vagy az első, aki ezt mondod. Megpróbáltam füllenteni, de az igazság jobban ment. És egy lány sírva azt mondta nekem a Balaton parti üdülőház legfelső emeletén: "Olyan más vagy mint a többiek! Nem mondod azt, hogy minden rendben lesz, ha nem lesz rendben."

Ezt mondtam neked ott a padon. És figyeltél rám, tudom. Mert azt mondtad reggel, hogy felkavart a dolog. Na igen. A valóság mellbe vágja az embert. Én már csak tudom, mert nem szeretek illúzióban élni. Legtöbben tünet-kezelnek, ahogy szikes földrepedésben öntözik a sivatagi virágot. Persze addig amíg van hozzá elegendő víz. Hajlamosak utána zokogni - felsírni maradék folyadékukat, hogy milyen szomjasak. Te is ezt csináltad. Csöndben maradtál, megráztad a fejed és azt hazudtad jó így is. Igyekeztél nem gondolni rá, hogy egyszer elfogyhat a kulacsból az utolsó csepp. Akarod, hogy itt maradjak?

Túlságosan hasonlítotok, szóval nekem meg nehéz elvonatkoztatni. Ötre jár az agyam, mert ugyanazok a hátborzongatóan hasonló mondatok hagyják el az ajkakat, amik órákkal később titokban, rejtett takarásban az enyémekre tapadtak. Na mondjuk az jól esett. Köszi. Vártam rá egy keveset. Ha nem kellett volna úgy bujkálni még el tudtam volna viselni egy darabig.

Ha most elkövetem ugyanazt a hibát, akkor sem tehetek mást minthogy tűrök. Ezzel szembe az ember nem mehet. Azt ígértem magamnak: sokkal közömbösebb leszek a világ felé. És most édes-mézes mosollyal figyelem kívülről, ahogy gyógyulni akarsz és önszántadból kerülgeted az egyik Reménysugaram. Hogy sikerül-e azt nem tudom. Minden másra vigyázok én.

Beszélgetés éjjeli fény mellett

2014. április 5., szombat



 0: Szép a nyakláncod. Megállt?
4: Meg. Ma reggel hat óra tíz perckor.
0: Hol lehet ilyet venni?
4: Nem tudom, ajándékba kaptam.
0: Kitől kaptad?
4: Egy lánytól.
0: Itt van?
4: Nem. Már nincs.
0: Lehet, hogy nem kellene hordani, amíg nem jár.
4: Hát igen. Kaptam mellé elemet is. De elfelejtettem, hogyan kell kicserélni.
0: Nem bánod, hogy már nem működik?
4: Dehogynem. Ezért nem teszem még el a fiókba.

wake up

2014. április 2., szerda



Something filled up
My heart with nothing
Someone told me not to cry
But now that I'm older
My heart's colder
And I can see that it's a lie


Hála a mai napnak

2014. április 1., kedd



Köszönöm, hogy tudok járni, eljárni oda.
Köszönöm, hogy van akarat, akarni vissza.
Köszönöm, hogy a bátorság, bátorság szeretni.
Köszönöm Istennek, hogy ha viszont szeretnek.
Köszönöm a szépet, a szépet mondani.
Köszönöm, hogy adni lehet, és ha közben nem kívánok kapni.
Ezt a viaszba dermedt pillanatot köszönöm, mikor nem vágyok semmire.
Csak hogy odaát jó legyen, itt pedig nyugalomban lassul a pamacsos felhő az égen,
Aranylabdacs szorul a háztető-kék közé fent a fényben.
Nekem pedig a saját bajom,
Végre megbicsaklik nyomni a mellkasom. 
Nem kérek a belső világból többé, mert sietni kell ide:
Szükség van 
Ölelni, 
Vigyázni, 
Nevetni

Köszönöm, a viaszba dermedt pillanatnak: minden sikerült ma.