Büszke vagyok rá

2015. október 22., csütörtök



látszat heroikus világomban, hogy mint nő nem használom velem született képességem, a teátrális, nyáltakony összefolyós sírást és hisztit arra, hogy elérjem amit akarok az embereknél. Ennél kifinomultabbak, és alantasabbak a módszereim. Úgy lehet elképzelni a jelenetet, ahogy a pszichopata építi fel tervezett gyilkosság minden részletét. Kiismeri a célpontot, és a gyenge pontjánál megragadva végig vonszolja a szögesdróttal kirakott úton végig a pokolba. Nem vagyok bosszúálló típus, és kimondottan gyűlölködőnek sem mondanám magam. De haragtartó vagyok és emocionális zsarnok. Utóbbiban pedig a kegyetlen fajta. Büntetem, aki úgy érzem bánt. Ha másért nem, ezért egész biztos a pokolra jutok. 

Minthogy a sírás tabu - ami a gyengéknek való - álmomban sírok általában. Ismerem ennek a pszichológiáját. Sok féle sírás van. De az egy és az igazi: amikor a történések feldolgozása lehetetlen kimondott szavakkal, üvöltözéssel, ajtócsapkodással és tányértöréssel. Mikor a tehetetlenségtől dagadó, duzzadó könnycseppek gyűlnek a szemük sarkába és záporoznak, akár az ömlő csapvíz. Az érzelmi tehetetlenség, ez a sírás. A szót is szörnyű kimondani, annyira gyászos. 

A düh, bűntudat kiváltotta sírásnál prolaktin szabadul fel a szervezetben. Ez egy olyan hormon, ami befolyásolja a hangulatszabályozásért felelős mangán termelődését. Magyarul minél jobban bőgünk, annál magasabbra szökik a vérnyomásunk, felgyorsul a pulzus, kipirosodunk és bizseregni kezd a bőrünk alatt. Szinte szétrobbannak ezek a hormonok, amik azon dolgoznak, hogy az érzelmi egyensúlyt újra felállítsák. A könnyben lévő túlzott hormonoktól megszabadulva pedig valószínűleg sikerül is. Ráadásul a kimerítő bőgés után már nem mindig olyan ideges az ember, mert hasonló stresszoldó hatással van ránk, mintha körbe futnánk a lakótelepet. Kétszer. 

És én nem sírok. Ennek ellenére sem megy. Pedig nem kell, hogy lássa valaki. Elalszom, és arra kelek, hogy könnyes a szemem. Ezek nyilván alantas, kegyetlen módszereim karmikus válasz-pofonjai.

Precíz öklendezés

2015. október 15., csütörtök



Tudom, nem lenne szabad, de felzaklatnak a precíz emberek. Az utolsó cseppig tökéletességre törekvés. Az is felzaklat, hogy az elfogadott norma szerint ez a mód a helyes. Ha mindig kimaxolsz mindent. Az nem jó, amit nem néztél át ezerszer, és nem érzed úgy, hogy a mű egész, már-már földöntúli tisztasággal pontos.

Nem akarom, hogy minden körülöttem földöntúli tiszta legyen. Elég ha rendezett.
Nem akarom, hogy amit leírok, betűre, hangra, szótagra tökéletes legyen. Elég, ha nekem megfelel. Nem akarom, hogy a művészet elfogadott normák skatulyájában vajúdjon. 

Káoszt akarok, és nehezen megfejthető gondolatokat papírra vetni. Zavaros mocsarat, piszkos hurrikánt, ami felkavar és elsöpör. Ebbe nem fér bele, hogy valaki belejavítson. Hogy odébb tolja az asztal szélére csúszott lapokat, és katonás egyenességbe rendezze a szélüket. Azt akarom, hogy peregjenek szét a poratkás ágyamon, valahol a kajamaradékkal megszáradt tányér mellett, ami a pohárpecsétes éjjeliszekrényemen pihen, a ma esti vacsi után. 

Azt akarom, hogy a szennyes tartóból mindig lógjon ki valahol egy zokni, vagy egy harisnyaszár. Azt akarom, hogy az ablak zajos legyen, és csupa légypiszok, amíg meg nem unom. És el nem határozom, hogy most letakarítom. Aztán figyelem, hogy lesz megint kész káosz. 

Hát ugyanígy írok. Légypiszokkal tele. És nem akarom, hogy valaki belejavítson azt harsogva, hogy ez lehetne némileg...csak még egy picit tökéletesebb. Mer' hogy elég szétszórt. Mer' hogy elég szétszórt vagyok. 

Ha tudnám, hogyan kell helyrehozni a dolgokat, talán el sem rontanám őket.

És a legnagyobb káosz inverz érthetetlen melankóliával a legszebb természeti katasztrófa, ami megközelíti a születés és halál között zajló események tökéletességét.

Agónia friss

2015. október 14., szerda


33. bejegyzés

Megtennéd, hogy megcsókolsz akkor is, mikor senki sem látja?




34. bejegyzés

Október... úgy gyűlöllek, megkínzol minden perceddel. Hogyan hagyhatom el így magam? Érzem, hogy jön a tél, a raktározás hava ül meg az orrom hegyén. Csak a pénz nem marad. Meg Te. Te sosem. Csak jössz és mész. Átrongyolsz rajtam, mint az úthenger, és már érdektelen. Hát hogy hibáztathatnálak ezért? Nem vagyok kész arra, hogy megint undorító és láthatatlan legyek. Meg kell fordítanom ezt a folyamatot. Megkérlek, hogy bújj ide hozzám, és ez olyan mintha félnék a haláltól, és közben tiszta öntudattal futnék bele. 




35. bejegyzés

A testem egy koporsó, amiben élve temettek el. Hát senki nem hallja a sikolyaim? Hangtalan, nyekergésem a pokol bugyrain? Hogyan hallaná... Sok ezer méter a föld alatt, belőlem folyton lakmároznak a bogarak. A temetőbe meg nem jár senki, 
                                                  hogy elhagyott sírkertem takarítsa ki.
Tokosan ragad a fala a sötétnek. Mellettem fekvők suttognak,
                                beszélnek.
S mikor már azt hiszem az én koporsóm semmi...
               Mégis megszólják, hogy széles és csúnya.
                                           Jobb neki itt a föld alatt.



my information just not goin' in...

2015. október 10., szombat



Ez az örökös zavarodottság...ez az őrületbe kerget. Valamelyik nap eszembe jutott, mikor azt a beteg srácot láttam az utcán, ahogy szavakat ismételget és istenemre esküszöm, biztos voltam benne, hogy nem tudja megállítani a kényszeres mondhatnékját. Akkor úgy éreztem, el tudom képzelni milyen egy autistának a saját elméje börtönében rekedni. Persze nem tudhatom...mindenkinek  a saját valósága az igazi. De az enyémben ez az örökös zavarodottság...na ez olyan mintha hangszigetelt üvegfalon keresztül próbálnám az információt a túloldalra eljuttatni. 

A tehetetlen kapálózás pedig mindig ugyanazt a helyzetet szüli. Nem lehetek mérges senki másra, csak magamra. De az önostorozás már uncsi. A rezignáltságról többet nincs kedvem írni. 

Még akkor is, ha tudtam mi a kötelességem ezen a hétvégén, szándékosan ignoráltam. Hajnal fél öt körül aludtam el, és nyolckor keltem. Az este egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy... hogy tényleg mikor jön el a pont, amikor addig játszok a tűzzel, hogy a végén egyszer magával ránt. Most egy ismeretlen anyag csordogált alvadt vérrel szállítva ereiben a mérget. Arra lettem figyelmes, hogy egy autóban ülök, ami cikázó fényekkel körbevéve száguld alattam. A tekintetemet a táskámon lévő szegecsekbe kellett akasztanom, hogy ne legyek rosszul. De valójában így is rosszul voltam. Ki akartam szállni, és el akartam hagyni az önkontroll teljes hiányát. 

- Láttam már lepergett előtted az egész diszkóbaleset.

Le. Pontosan ez pergett a szemem előtt, és ezek szerint kiült az arcomra. Nyaktól felfelé minden borzasztó volt. A szám, mint a szivacs, a szemem égett és képtelen voltam egy dologra fókuszálni, a fejemben cikáztak a gondolatok. De minden ami alatta történt... elképesztően jó volt. Ezt a kettőt úgy tudtam szétválasztani érzékelésben, mintha nem is kötné őket össze a nyakam. A mellkasomban lassú fenyegető mód folydogált a melegség. Bizseregtek az ujjaim, a testem elernyedt. Történhetett volna vele bármi, az sem érdekelte volna, ha átrongyol rajta egy kamion. Minden félelem és frusztráció, fájdalom eltűnt. Feltolult valahová az agyam hátsó szegmensébe és ott nyüzsgött, mint egy tenyérnyi lárvaraj. 

Megszédültem, ahogy egyben sikerült kiszállni az autóból. De gyorsan oldódott a szorongás, tisztultak a gondolataim. A szórakozóhely bejáratánál még bizonytalanok voltak a lépéseim, de aztán az első székre leülve, már kezdtem jobban érezni magam.

- Megpróbálod magad kinyírni?

- Úgy néz ki...







Írni, írni, írni

2015. október 2., péntek


Tök sok ismerősöm vezet blogot. Van aki meg is osztja. Én nem merem elárulni senkinek. Na nem mintha nehezen fellelhető lenne a defekt. De aki véletlenül rájött, hogy hol és miről írok, rögtön azzal jött, hogy mitől ilyen depressziós ez az egész? Miért nem írok vidám dolgokról? Ennyire beteg vagyok? Már lelkileg...

Bitch pls... a blog címe: Defekkt... két K-val. Van még kérdés? Ide hányni járok, meg elsüppedni olyan dolgokban, amit kisöpröget az ember, ha egyszer rányomott a "poszt" gombra.

Nem állok át inkognitóról. A cigi öl, az alkohol meg nyomorba dönt. Mielőtt még jobb kedvem lesz, gyorsan írok egy bejegyzést.

Több dolog is zajlik egyszerre az éterben. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Ezt az állapotot nevezem rezignáltságnak korábbi bejegyzéseimben is. Ahogy a pozitív és a negatív pólus között húzódik egy láthatatlan, levegőben lebegő határ, úgy érzelmeim skáláján is valahol ott egyensúlyozok. Az érzéketlenség szédítő magasba feszített damilján. Van, hogy nagyon egyedül vagyok és jó. Máskor belepusztulok. Van, hogy egy társaság üdítő...de az igazság az, hogy többnyire zavaróak. Ma anyával bevásároltunk az áruházban a hétvégére. Annyi mindent kellett venni, hogy a végén kétszázkilós kocsit toltam utána, és egyszerre frusztráltnak és elcsigázottnak éreztem magam. Belém futott egy őrülten kacagó gyerek, valami sushi tálról elcsórt papírmaséval a fején. Az apja türelmesen tovább terelgette, nekem meg zsongott a fejem az éles hangoktól. Pittyegés, zizegés, zúgás, susogás, villódzás. A hűtőnél hideg van, a péksütiknél megsülök. Minden előrecsomagolt ételnél felugrálnak buborékokban a számok. Ez plusz ennyi, az plusz annyi. Minden drága és hizlaló. Még egy egyszerű dobozba csomagolt, savanyúnak tűnő zöld szőlő is. 

De mégis leginkább az emberek... ahogy közel jönnek, ahogy idegesen taszigálják a kocsijukat azzal a megalázóan nevetséges ábrázattal, hogy ő egy egész költöző szekrényt hozott be kereken gurítva, két tömlős sajtért, meg néhány vizes zsemléért. És a szagok... a retinába vágó ledfények... Már bunkó vagyok anyával. Káromkodok, és megkérem századjára, hogy ne hagyjon ott a mi nevetségesen csurig rakott kisszekrényünkkel... De folyton elszökik, és hülyeségeket vesz le a polcról, amiket tudom, hogy kurvára nem fogunk megvenni. Minden idegesít. Az ahogy végig csoszog a sorok között. Kipakolja a dolgokat és rosszul teszi vissza. Amit a kocsiba rak, logikátlanul egymás hegyére hátára kerülnek. 

A hétvégi pesti kiruccanásnál kaptam egy vicces megjegyzést, közös gyerekvállalással kapcsolatban valakivel, akivel nem hogy egy gyereket nem tudnánk együtt felnevelni, de egy igénytelen kaktuszt sem (ez nekem egyedül sem megy). 
- Nektek csinálni kéne egy gyereket! 
Mire azt feleltem, hogy az a baj, hogy egyikünk sem akar. Azt tudtam, hogy ő nem akar. De hogy én mióta nem akarok? Az talány volt. És mikor rákérdeztek, hogy nekem mi a kifogásom, egy böfögő, fingó, hányó szeretetcsomag ellen? Azt találtam mondani egy két pálinka és egy üveg bor után, hogy nem akarok anya lenni. Szar anya lennék. Mint a nagyanyám, és az anyám, és aztán az én gyerekem is olyan anya lenne, mint én voltam. Aki egész életében a legjobbra törekszik, de sosem elég. Ez leginkább egy generációs probléma persze, mamát már nem érinti. De tudom, hogy láncreakció, és időben meg kell állítani. Borzasztó önző lennék. Figyelmetlen, szétszórt, pánikólós és akaratos. Értetlen...legfőképpen értetlen. 

A megrakott bevásárlókocsit hátrahagynám, hogy négy ezer forintos ritka ocsmány bemelegítő felsőt nézzek magamnak egy alapvetően élelmiszerre specializálódott áruházban, azon töprengve, hogy jó lesz-e a melóba, ha fázom...miközben tudom, hogy a lányom szorong a tömegben.  Csoszognék, csámcsognék, és hangosan csinálnék mindent. A kasszánál jutna eszembe, hogy még nem vettünk főzőtejszínt... 

Meghalok majd, mielőtt gyerekem lehetne. És amilyen irtózatosan vágyom rá, hogy anya legyek, annyira irtózatosan taszít is a gondolat, hogy valaki életét ennyire megmérgezzem a saját lényemmel. Na és valahol itt húzódik a kettő között légtáncos kötelem rezignált vonala.