Olyat teszek, amit ezelőtt még soha. A szerelemről írok. Nagy szavak, meg lelkes pillantások. Egymás nyakába akaszkodás, összegondolt szavak miközben egyrugóra jár az ész. Tapsolás a pamacsfelhők felett, ott mindig tiszta az ég. Hosszú egymásra csodálkozások, rajongás és türelem. Fogalmam sincs ez micsoda, de a nagy "Sz" betűs szó definíciójának aligha felel meg. És nem akarok olyasmibe belemenni, mint a kémiai reakciók, amiket a hormonok váltanak ki belőlünk... ráfogni a vágyakra meg a szeretve lenni akarásra, vagy a magánytól való félelemre, és a fanatikus rajongásra aziránt, hogy végre találtunk valakit aki hasonlóan nyomorult hozzánk képest.
Egy olyan ember, aki átélte ezt az érzést, jóval az esemény után nem kérdőjelezi meg, hogy ez volt az. Becsapódás előtti pillanatban még bizonytalanság lebeg a fejünk felett: Meg fogok halni? Aztán csak úgy fáj, reszket és megreped. Ez volt az. Akkor is ha jó, és akkor is ha nem. Azt hiszem ez nem egy érzés, hanem az odaadás. A gondolatfoszlány, amire túlélési ösztön miatt sosem lennénk képesek - "meghalni érte." Mert hát ezzel az intuícióval már oda is adtuk fél életünket. Szabad szemmel láthatatlan utolsó lehelet szakad fel egy végső karnyújtással. Kell vagy nem? Nesze vedd el, másnak nem adom! Hiába való halál, ha mégsincs rá szükség. És értelmetlenül kellemes, mikor mégis. Én soha nem mondom ki ezt a szót, nem szeretek rágondolni, és beszédtémának is igen siralmas. Ha csak kicsit is foglalkoztatna mások élete, annak harmóniája, azt mondanám többnyire az önző illúziót élik azzal, hogy kapni vágynak és adni fáj. És mind úgy van vele, ha nem szeret viszont, akkor mire fel erőlködjön? Holott talán nem ez a cél. Hiszen ha azért adunk, hogy cserébe kapjunk valamit, akkor ennyi erővel meg is vehetjük. Én úgy tudom erre épül a kapitalizmus. Mióta szivárgott be ez az érzelmek világába, ahol olyan értékekért szeretnék pénzzel fizetni, amiért ezelőtt lehetetlennek tűnt?
A szerelem nem önző. Nem kér cserébe semmit. A szeretni vágyakozás önző, amiben az egó azt mondja: szeretném, ha szeretnének. És ezért úgy hiszem, én magam is szeretek. Nem olyan bonyolult, de azért három hetes romlott kajára emlékeztető bukéja van. A szerelemben minden pillanat a másiké, és minden kapott perc ajándék. Ahol az az egy személy tölti ki a mindennapok gondolatát, és amikor éppen nem rá gondolunk, akkor róla álmodunk. Ha mindenki azt mondja: Hülye vagy? Kihasznál... akkor is vakon utána dőlnénk a folyóba, és az utolsó pillanatig emésztenénk magunk a tőle átvett súlyokkal. A szerelem ragaszkodás és bizalom, ami túl nő az egón. Túlnő a családon és a barátokon. A szerelem nem szégyen, hanem elfogadás. Édes szembedöfés és már nem bánjuk többé, ha kötéssel takarják a világot. A szerelem az, amikor megfogják a kezed, pedig utálod ha megfogják a kezed...
Azt hiszem egyszer éreztem ilyet. Fura volt és ismeretlen, mint valami tétlenség utáni elégedettség. De csak jóval a becsapódás után ismertem rá mi ez. És utoljára írok erről, de csak mert még mindig álmodom. Nincs ember aki ezt pótolja. Valószínűleg azért, mert nem lesz még egyszer olyan, hogy úgy kapjak az élettől viszonzásul valamit, hogy csupán adtam, és ez önmagában elég.
Egy másik ház verandáján ücsörgök, egy másik világban. Beleszívok a cigibe, figyelem a lassan csordogáló közlekedést, villogó lámpákat, dudáló autókat, nyikorgó villamost. Felteszem magamnak a nap mindigkérdéseit. Leül mellém ez a lány. Egzotikus ázsiai vonások, széles az arccsont, mandulaszemek, szépségpötty az ajka felett - érdekes. Dinarának hívják. Hosszan beszél, nehezen figyelek, rám nehezedik a levegő súlya.
"- You are beautiful. If I was in your place at this moment, here in this porch... I'd love all the nice men in the country. I'd love being young, free and desirable. I would leave all the tense which you're showing on your face right now."
És biztos voltam benne, hogy ő ezt teszi. Elenged, mielőtt elmúlik. Fejbúbig mártózik, és ritkán vesz levegőt - de még azt is mosolyogva.
És éppen mikor már azt hiszi az ember, hogy megismerte a világot. Éppen mikor befordul a trolival egy ismeretlen utcába. Éppen amikor egy fehér köpenyes orvos sétál át a zebrán, és éppen akkor amikor öreg úr foglal helyet mellette a padon. Szivarszagot lehel és törődve simít végig az unoka arcán. Éppen amikor anyuka kiabál a gyerekre, és kerekesszékben elgurul mellette egy lábatlan férfi. Akkor szétesik a világ.
Autóban találom magam egy sötét parkolóban, és olyan nagyon feszít a hiány. Beszélni kéne néha. Nem lesz semmi baj. Most itt az alkalom. Évek óta várok, keresek és nem is nagyon találok. Ha azt hiszem, akkor is inkább illúzió. Ilyen lehet nincs még egy, csak én magam. Reszketek, pedig nincs hideg. Ez a szégyen jele. Hányás előtt készül a test valami iszonytató traumára. Rágom még, pedig itt van a torkomban. De végül nem én szólalok meg először.
- Te félsz?
Kérdőn oldalra sandítok a vezető ülésre.
-Én? Én ugyan nem félek semmitől.
Aztán alattomos lassan bekúsznak az emlékkockák, zúgva-recsegve. Onnantól, ahol még mindentől félek. Az égzengéstől, kétkerekű biciklitől, sötétben a szörnyetegektől, hogy betegek leszünk és meghalunk, meg egyedül hagynak egy utcasarkon a szüleim. Kiraknak és elhajtanak. Kinek kell ez?
*
Nyikorog alattam a hinta, kapaszkodom a láncokba, és pipaszár lábam kikandikál a kinőtt halásznadrág alól. Pelyhes kislány tollakat vizslatom rajta, hogy ez rendben van-e így. Mi ezzel a baj? Maradhat, olyan szőke... Igazán nem is látszik, csak ha közel hajol az ember. Szőke loknis kislány csapódik mellém a szélső hintába és vadul nyüvi a rágót. Arany fürtjeit két csutiba kötötte az anyja, mint a spániel fülek, úgy borulnak az arcába. Jön ma, jön holnap, de még azután is. Az ölembe ül, hintáztatom. Közben átölel és elalszik. Máskor végig futja a parkot, én meg figyelem, hogy el ne essen.
- Leszel a nővérem?
Van már neki. Ott laknak a szembeutcába. Lenőtt melír, fűrészkarmok, mosdatlan és csúnyán beszél. Leszek. El is határozom, hogy majd én leszek a nagytesója. Csakazértse olyan mint amilyen az enyém. Ugyanis ő engem nem szeret. Neki én csak teher vagyok, nem játszik és nem beszélget velem. Úgyhogy mától én leszek a nagytesó, és megtanítom mindenfélére. Például arra, hogy nem szabad megfogni a lepke szárnyát, mert lepereg róla a por, és többet nem tud majd repülni. Meg arra, hogy csúnyán beszélni sem szabad, mert az a lányoknak nem szép dolog. Mindent azokkal a szavakkal, ahogy a szüleim mondták. Ő meg kerek szemmel hallgat, és rám se hederít. Elkapja a lepkét, és tovább bazdmegoz.
Suli után ledobom a dinós táskát a hinta mellé, és mellém csapódik a nővére is. Elmeséli, hogy balhé van otthon. Óriási perpatvar. Apu gyilkolássza anyut, iszik, meg sorba szívja a cigarettát.
- Te ezt még nem értheted, milyen félelmetes. Fiatal vagy ehhez.
Figyelem a húgát, el ne essen. Úgyse vigasztalja senki, csak "bazdmeg megint nem vigyáztál!"
- A félelem végülis jó. Apukám szerint a félelem megvéd... én elbújnék.
Másnap az udvaron rám talál, és érdes ujjaival a földre lök, amiért pesztráltam a húgát. Megijedek, mert nem értem mit csináltam rosszul. A kislány messziről figyel, aranyloknikkal. Ő sem érti. De csak egyre üvöltik rám a szavakat: Hagyjam békén! Kopjak le! Sírva felcaplatok az elsőre, ott az én nővéremet ez nem érdekli. Most tanul, készül, gyakorol. Valami életre, ami eljön valamikor. Ezt megint nem értem, mert az élet az most is van. Éppen zajlik. Vacsoránál megint sírok, mert nem értem. És nagyon fáj, mert így többé nem lehetek nagytesó. Már nem is akarom, játszásiból se. Anya megkérdezi mi baj, és még jobban rázendítek. Elmagyarázza, hogy talán féltették tőlem, nehogy jobban szeresse az idegen törődést, mint a születést valahová. Meg is nyugtat, hogy semmit sem csináltam rosszul. Hiszen még csak gyerek vagyok.
*
Ilyenkor még fáj az alvás. Sokszor ébredek rettegve. Fáradt petyhüdt szemráncokkal fekszek el az ágyon, és pötyög az éterbe, valami igazán semmiséget. Ez a csend nem megtörhetetlen. Mert szükség van rám, én meg ahogy meghallom, zúgni kezd a fülem. Elmosódik a kép. Hullámzik a futószőnyeg, de mire leérek a teraszra már minden tű éles. A vér, a szagok, a csontig hatoló hideg. Tárcsa hang és mentős ügyelet zaja szűrődik át a vételen. Még alkudoznak, nagyon kár... Beülök a kocsiba mellé, és hirtelen nem emlékszem semmire, csak a hangokra, a sok kérdőjelre ami repked a levegőben. De egy pillanatig sem félek. Mint mikor az útra ugrottam, hogy felkapjam azt a gyereket, az anyja meg csak megkövülten állt a homokozó mellett.
- Ne hajolj ide...
Miért? Attól félt kínos lesz, nyílt sebekből szivárog a vér. De nekem egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez kínos. A folyosón magamra maradtam, csöngött a telefon. Jöttek a rendőrök és beszélni kellett. Jöttek a barátok, és újra beszélni kellett. A helyszínen vércsíkokat kellett nézni, végig néztem. Síró emberek vállát kellett lapogatni, hát megöleltem őket. És az utolsó percekben, mikor már senkinek nem szorongattam a kezét, nem válaszolgattam kérdésekre, csak visszaültem abba a csendbe, egyedül a szobába... akkor belesikoltottam a párnába, és engedtem hogy folyjanak a könnyek. Nem értettem miért most félek, mikor már elmúlt a veszély.
*
Többször elsétáltam az épület mellett, amíg végül összeszedtem a bátorságom, hogy bemenjek. Félholtként fogadtak, megjátszott reményekkel. Időpontot kértem a kötszer szagú pasastól, és közben elfelejtettem mosolyogni kínomban. Nem is lett volna odaillő. Elhatároztam, hogy ha becsukom a szemem Istenre gondolok majd mindig. Arra amit adott nekem, és amivel meghálálhatom majd ezt amíg itt vagyok. Sok féle gondolat átfutott a fejemen, igyekeztem egyikkel sem törődni. De mivel a kötelező napi rutin nem vonta el a figyelmem, nem mozdultam ki a házból, sárga voltam és fakó. Gondráncaim megjelentek a két szemöldököm között, a szám pedig szárazon tapadt össze mintha összetapasztaná a kimondhatatlanság. Vért vettek, és együtt imádkoztak közben. Én meg nagyon féltem. Képeket láttam a falon beteg emberekről, elhantolt sorsokkal és gyermektelen nőkkel. Ők meg csak imádkoztak amíg csordogált a kis kémcsőbe a vérem. Az utolsó darabok belőlem. Ezt le is fagyaszthatják ha akarják. Biztos elteszik. Kísérleteznek az ellenszeren.
Még pár nap, és még mindig nem szólok senkinek. Megoldom. Ezt is megoldom. De az utolsó napokon már görcsösen szorít mindenem. Hol rontom el mindig? És érkezik a telefon: nincs baj. Vihetem a papírt, csak siessek a jó hírrel. Sírnék de itt már nem tudok. Elapad, és nem is igen jön többé. Nincs mit gyógyítson, mert nincs ami felszakad. Várom a megkönnyebbülést, de valahogy az is elmarad. Hogy kerültem ide?!
*
- Te félsz.
És sírnék kicsit neki is, de már nem lehet. Elmondanám, mennyire átlátja még mindig ezeket a takarásra alkalmas lepleket. Hiába rég nem találkoztunk, ő megfejt valahogy úgy ahogy senki más. Ettől reszketek. Kínos lebukás, kérődzöm az igazságot.
- Azt hiszem... elkerülném a megaláztatást.
- Tehát félsz tőlük.
- Nem. Nem félek tőlük. Attól félek, hogy... megaláznak.
- Amelyik ilyet tesz, az egy farok.
Nem tudom elmondani, hogy köszönöm. Mert már nem igen tudok kifejezni egy normális érzést se. Belül a kesztyűtartóra borulva zokogok ezen is... valójában nem történik semmi. Hülyén hangoznak az érzések. És valahogy még ez is nehéz szülés volt. De ha becsukom a szemem, egészen olyan mintha már jártam volna itt. Mintha semmi sem változott volna.
Vannak emberek, akiktől nem lehet elbúcsúzni, mert megszakadna a szíved. Míg a többiektől azért köszönsz el mert szeretnéd, hogy ne is várjanak vissza. Azért rajtam van az óra. Itt ketyeg. Tak tak tak... Néhány napja írtam, és milyen igaz: Amit az ember nem ért, azt elpusztítja. Haragjában akkor is, ha értené de nem akarja. Mert ha neki tönkrement, menjen tönkre a másiké is. Hogyan ronthatok el valamit, amikor ott sem vagyok? Jó végülis mindegy. A hatás és az impresszió, meg a szavak ereje. Lehet mindezzel, ha ütni nem tudok kézzel, megteszem az eszemmel? Borzalmasan hangzik. De én már igazán nem akarok több gyűlölködő üzenetet...
Ha lenne egy nagy domb, annak a tetején laknál te. Egy nagy kuckóban, tágas ablakokkal. A dombról keskeny ösvény vezetne, én meg valahol a völgyben élnék az erdő mellett. Csöndes lenne és napsütéses. Minden gondtól messze. Az életben két kérdés lenne csak, ebből a miértekre nem keressük a választ. Többnyire mert nincs is. De azért boncolni kell a létet, és ebben gyakorlottak vagyunk. Az első derengő fénysugárban nyíló szemek, meg a késő éjjel fáradt-tompán ernyedő kezek...ez lesz a kérdés. Hogy mi a cél a kettő között? Nem kell, de én minden nap titokban feladatot adok. Olyanokat, ami a két pillanat között eltelt időre készít, próbára tesz. Én (is) gyakorlatozom, és csomószor még mindig botladozom. Mától a nap végén felírom majd azt az egy dolgot, ami értelmet adott a napnak. Azt hiszem ez az amikor elmeséljük egymásnak: Mi történt ma? Ha azt mondjuk semmi érdekes... talán elsiklottunk valami felett, nem?
Megtennéd, hogy nem nézel rám? Fordulj el, most nem jó. Hullámzó partszakasz, hányinger, üres vödrök, partra vetett bálnák.
Megtennéd, hogy nem nézel ide? Most úgy ülök, hogy nem jó. Hallgass a fényre. Ha becsukod a szemed majd érzed. Éles sikoltás az egész, csak még nincs neki szárnya, hogy nyugatot kutasson, keressen, szeressen. Hé! Te ott... egy éve nem voltál. Kettő. De mindegy. És ha megkérdezem, hogy vagy: semmi. A nulla gyökkettő. De akkor, amikor még beszéded hibás és nem ismered a számot, kevered a tésztához a mákot, és anyád rád szól, hogy ne edd! Bedagad, és nő, megreped és fáj. Egy nagy nyilallás és vége is a nyár. Úgy sem szerettem. Meleg van, és pulcsiban járok, takarja mindened a fekete zsákot. Csak úgy ráfekszel és elsüppedsz, homokos szemcsés, üres koporsóárok. Néhány centire sirály kiabál, csobban és lubickol a boldogság. Látom, látom, de lehetne, hogy most kicsit nem nézel rám? Ez az árnyék, ez itt, ez én vagyok. Nyúlik, és nyújtózik a messzibe, a fejbúbnál látszik ahogy eltekint messzire és kész. Már igazán nem érdekli a jövő. Lovaskocsis szekerek, loncsos lófarokba kötött kötegek nyikorognak, a kerekek pamacsfelhőkből csepereg
az Eső.
Azt hiszem megáztam. Megfáztam ahogy rád másztam. Tenyerem az arcodon széttártam, és most én vagyok a nyelő. Az energia száll, hullámzik, attól fél hogy lapátkarokkal tovább karikázik. Ne, ne engedd el! Csak ne nézz oda. Mert akkor látod, milyen szörnyűséges szörny vezetett haza. Fogta a kezed, és ígért fűt fát. Már nagyon szégyellem, hogy ujjal mutogatott rád. Hullámzó partszakasz, betonrepedés, kiszáradt agykérges leülepedés. Ön-ámít, hiteget, pofozkodik és vállon vereget. Aztán mesternek szólít. Megkérem, hogy ne tegye. Meggyőzöm, hogy rosszul jár, ha csámpásan mindkét lábbal jár
Utánam.
Megtennéd, hogy kicsit nem nézel ide? Hogy nem követsz többé, még ha kérlek is, hogy gyere? Megtennéd, hogy megérted azt amit nem mondok? És elengeded a füled mellett, amit összehordok? Ne nézz ilyen vágyakozón, kiesik a szemed. Ha nem utálsz, nem lesz miért gyűlölnöm az életet. Most ölelj kicsit, aztán fúj! Ne érj hozzám... mondj rám csúnyát, mert a széptől a frászt hozod rám. Miért nem szeretsz? Csöndkirály nyögés, zokogó hüppögés, orrfolyásos tüsszögés, ne maradj le. Én már itt járok látod? Hogy mérgesen se látok. Légyszíves ne nézz már ide!
Ide Rám.
Ma nincs semmi baj. Nem gondolok semmire. Csak nézem a kéttojásos rántottát reggelire. Ha hunyorgok látom, hogy a hagymát se karikára vágom, pedig te úgy szereted.
Meg tudnám csinálni. Megoldom. De nem kell erre várni. Leszarom. Itt rád mindig figyelni kell, csecsemők és nagyszülők pelenkáját húzni fel, és mantrázni hogy nincs baj. Hogy a zümmögő rosszallás csak egy eltévedt méh raj. Tovább szállnak holnap.
Felnézel, kapaszkodsz, nem látod csak ragaszkodsz. Jó, jó, de ide ki figyel? Talán itt mindenki... csak én nem hiszem el.
