Két számmal nagyobbra nyúlt rajtam a póló

Halálosan unom az embereket. Halálosan unom a középszerű problémáikat. Azt, ahogy buta üres tekintettel a világba merednek. Gyötrelmes a társalgás velük. Nem éreznek semmit, csak ha magukhoz nyúlnak. Annál viszont a Jóisten sem tud nagyobb orgazmust produkálni.

Halálosan unom, hogy egyismeretlenes képlet módjára megoldhatóak. Hogy minden, ami ennél bonyolultabb, attól elfordulnak. Unom, hogy az orrukig sem látnak, de ha kérdésre felelnek, a mindentudással felruházhatóak. 

Nem csoda, hogy az extrémhez kezdek vonzódni. Folyamatosan kitolódnak a határok, egyre rugalmasabb az ingerküszöb. Valami mást szeretnék. Olyat, amit eddig még nem láttam. Megbotránkozni szeretnék, rácsodálkozni és elámulni. De az sem baj, ha őrületbe kerget. Ez már az a kategória, ami olyan szélsőséges, hogy soha nem lehet jó. A jó pedig már annyira középszerű, hogy halálosan unom.

A zöldségesnél

Volt már úgy, hogy nem hallottam
a hangod, mikor hozzám szóltál.
Volt már, hogy a magamét se, 
és te pedig Rám hangoltál.

Szeretem, mikor nagy betűvel írod.

Pixeles bőrödre akartam csókolni, hogy
lássam merre húz majd minden
Ellentétem, amit egyszer utoljára
még meggyűlölhettél bennem. 

Maradt a fantázia.

Törlődik a generátor, tartalék
Memória. Szakadatlan ütemezésre jár
az a közös falióra, és én tudom, hogy fáj.
Valahol, hogy hozzád nem jár a nyár.

Az én szívem pedig beleszakad.

Legközelebb mikor vásárolok, alaposan
átvizsgálva az apróbetűs részeket,
sejtre pontos holmit kapok, ami olyan
Nagyon hasonló a gesztusokhoz mérve.

Amivel elnyert, azzal a másik elveszíthet.

Erjedő gyümölcspolcok, csupán az 
egészség nevében. Sava marja a torkom,
mocskát körmöm alatt hordom, és bár
tudom milyen rossz, haza kell hoznom,

mert egészen úgy mosolyog, ahogy Te.

Drága Zsebibaba!

Csörgött a telefonom, és kivételesen anélkül hívott, hogy előre szóltam volna. Igazából mostanában így megy. Vagy azért, mert fogalmam sincs mit mondhatnék, vagy azért mert tényleg nincs mit mondanom. Nem akarok már panaszkodni a munkára, a folytonos önsanyargatásra, meg hogy nincsenek barátaim. Ezen kívül pedig tényleg nincs mit mondanom. Úgyhogy pár lényegtelen infót beleböfögtem a kagylóba, és közben két másik dolgot intéztem el egyszerre. Recsegett a vonal, nem hallottam mindent pontosan, úgyhogy kimérten igyekeztem eldöntendő kérdésekre jól bevált mindenmindegy válaszokat adni, amivel nem bukok le, ha nem is értettem az üzenet minden részletét.

Megkérdezte mit csinálok a hétvégén. Mondtam neki, hogy jössz hozzám. Meg hogy az volt, hogy a múlt héten, de program miatt nem lehetett. Aztán meg hogy gyakorlatilag hasonló okok miatt tolódik egy napot ez is, bár nem beszéltünk meg pontosan semmit. Közben pedig két felé dolgozott az egóm. Azt a verziót is megtervezte, ha utolsó pillanatban lemondod, így a kérdésekre úgy válaszoltam, mintha abszolút ráérnék a hétvégén... csak aztán mégse. Ezt a módszert az elmúlt időszakban professzionálisra fejlesztettem. Az a néhány ember pedig tudta, hogy valószínűleg nem számíthat rám, de végülis mégis. Ha úgy adódik, hogy mégis...

Fojtogató és sürgető csönd után meséltem röviden, hogy szerintem valami gebasz van Nálad. De elbizonytalanított a haragom ágakon csüggő maradéka. Hogy nem beszéltünk sokáig, és mindez megváltoztatta a kettőnk között húzódó vékonyka zsinórt, valamiféle elasztikus...vagy gumiszerű anyaggá. Ezzel pedig nyilván elveszítettem a képességet, hogy hosszú kilométerek távolságából is meg tudjam állapítani mi a tosz van. Nem mondom, hogy pánikba estem, rezignáltságom régóta kizár olyan halálosan komoly dolgokat is, hogy mi lesz ha egyszer meghal akit szeretek. Gyakorlatilag teljesen lelakatolja az agyam azokat a lehetőségeket, amik előidéznének egy súlyosabb érzelmi traumát. Kiégett egy képcső...azt hiszem.

Szóval kicsit felháborodva meséltem a beszélgetőpartneremnek - akivel mellesleg már találkoztál - hogy milyen szétszórt vagy. Hogy a legjobban az a tisztelet hiányzik a figyelemből, amire régebben, ha nem is kínosan, de legalább ügyeltél, mert sokszor beszéltünk róla. Ahogy a részleteket ecseteltem - figyelve arra, hogy ne traktáljam őt lényegtelen részekkel - a szavamba vágott és felhívta a figyelmemet, hogy én is pontosan ugyanilyen voltam. Erre csalódott grimaszba torzult az arcom, és örültem, hogy ezt a telefonbeszélgetés miatt most nem láthatja senki.

Este fél tíz körül járt az idő. Letettem a telefont, megettem egy paradicsomot, egy újhagymát, és négy csemegeuborkát. Ez volt a vacsi. Még dolgoznom kellett kicsit a gépnél, úgyhogy nagyjából tizenegyre aludtam el. Vagy legalábbis akkor kerültem ágyba. Motoszkált bennem az ellentét, hogy valamiféle küldetésérzést kell elhessegetnem reggelre, megmagyarázni magamnak, hogy nem  az a feladatom, hogy eltérítselek minden hibától, amit annak idején én is elkövettem. Meg hogy ez egy ritka és különleges véletlen, amikre rá kell csak csodálkoznom, és hagyni hogy tanulj, menj végig ezen az úton és válj azzá akivé lenned kell. 

Nem tudtam elaludni. Zsibbadtak a lábaim, mert sokat talpaltam a munka miatt. (Pedig hogy vágytam rá, hogy ne csak a négy fal között üljek egész nap!) Zakatolt az agyam. Egyik ábránd kép követte a másikat, hogy talán őszre már tíz kilóval kevesebb leszek, és minden megváltozik. Félig már az alvásba dagonyáztam, mikor észrevettem magam kínosan gyermeteg vágyaim között, hogy egy nap képernyőre kerülök...és mindeközben rettegek megmutatni magam. A lényeg most, hogy lemenjen a maradék, aztán minden megváltozik...

4.30 - lenyomom szundira a telefont, még tíz perc. 4.50-ig fura látomásom van, amit nyilván a félálom okoz. Egy lányt látok magam előtt, összemosódik az arca, nagyon látványos. Szerintem nem ismerem, de mégis. Azt mondja, baromira ráérek még, nyugodtan aludjak kicsit. Simán beérek még egy későbbi busszal is. Kérdezgeti tőlem, hogy tudom-e mennyi az idő, milyen nap van, milyen évet írunk?! Próbálok válaszolni rájuk, de egy-két számjegyet mindig eltévesztek és stresszes leszek mert elkések. 

Mennyi az idő? Milyen nap van ma? Milyen évet írunk?

Mennyi az idő? Milyen nap van ma? Milyen évet írunk?

Hány kiló vagy ma reggel?

Kipattant a szememből az álom, elrohantam pisilni, és ráálltam a mérlegre. Régóta nem jártam ennek a számnak a közelébe se. Mégis elégedetlen voltam. Szótlanul beálltam fogat mosni a tükör elé, és kialvatlan, nyúzott vonásaimat vizsgálgattam.

4.55

Péntek.

2015

Az utolsó kérdésre nem válaszoltam hangosan. De elismételtem a fejemben, mert beégett a retinámba. Lekéstem a buszt, mert a lány erre biztatott félálomban. De beértem magam a munkával, és még az egyik tanárommal is beszéltem. Meséltem neki az álomról, és azt mondta, szerinte én magam vagyok az, aki reggelente ezekkel a kérdésekkel zaklat. 

Én viszont azt gondoltam Te voltál az Zsebibaba. És nem nekem tetted fel ezeket a kérdéseket, én csupán látogatást tettem a másik univerzumban, ami egy későbbi, felnőtt és idősebb dimenzióba datálódott. Persze az is lehet, hogy csak a beszélgetések miatt, a kimerültségtől és a kattogástól összemosódtak a gondolataim valami egészen hétköznapival és a Te dolgaiddal. Ezt lehet csak hat év múlva tudjuk meg. 

Szeptember 19. Várlak.

Dylan O'brien, call me...mmkey?

Coming soon...er or later...

Azt hiszem, most már tényleg írnom kéne egy könyvet

…és azon a napon eldöntöttem, hogy boldog leszek. De végülis rájöttem, hogy butaság volt. Mert nem kitűzött időpontok tervezett pálfordulása lesz a boldogságom függvénye. Szóval leültem tanulni. Most kivételesen nem azt tanultam, amit egész életemen át tanítani akartak az iskolában. Hogyan csepegtessem apránként tudatom a tömeg masszájába… Egyéni ötleteket akartam. Magamról tanulni. Látni azt, akivé váltam és várni a felismerést, hogy mindezt most már szeretem. Aztán ezt valahogy belecsempészni a mindennapokba. A történet nem ennél a pontnál kezdődik, de ez a történet legfontosabb pontja."

(Részlet: Hogyan égjünk be stílusosan ezer ember előtt?)

Dear Body!

Amikor azt hittem, végre véget ért az ámokfutás, még igazából csak az elején jártam. Persze mindenki azt mondja, ez egy ilyen időszak. Olyan okosak az emberek, ha más dolgáról van szó. Néha azt mondják, már jobban nézek ki, ergo a lelkemben is biztos minden rendben van. Máskor pedig túlzásba viszik az érdeklődést, és megjegyzik, hogy mosott szar vagyok. De őszintén? Mert ilyen a hullámvasút. Egyik nap jobb, másik nap rosszabb. Nem tudok állandó stagnáló állapotot fenntartani.

Nem csak elmentem, meg is szerveztem a bulit, amire minden évben vágytam. De most annyira másról szólt az egész. Nem magamat akartam ünnepelni, hanem kerestem valami indokot, hogy ihassak. A megérkezés pillanatától kezdve ittam, és a hátam mögé pislogva kerestem őt. Közben kínosan ügyeltem arra, hogyha véletlenül arra jár, kikerüljem mintha nem látnám. Végül mikor már elég ittas voltam, arra kanyarodtam és tudtam, hogy leszólít majd. Mint amikor elég közel merészkedünk a kígyóhoz, és szinte várjuk, hogy megmarjon. 

Fogalmam sincs mi történt, pedig mindenre emlékszem. Kiszaladt a lábam alól a talaj. Olyan dolgokat tettem, amikre nem voltam felkészülve, és amiket a lelkem mélyén nem szerettem volna. Az ő lelkiismerete tiszta volt. Nem kényszerített bele semmibe. Én sétáltam önként a viperafészekbe, és hagytam mindent ami már ott történt. Hajnalban megengedtem magamra a zuhanyt, és éreztem ahogy a méreganyagok szétáradnak az ereimben, és megfertőz valami fekete szutyok. Egy olcsó, szennyes kategóriába pakoltam magam, és ettől olcsó és szennyes lettem. Szédültem, és folyton leragadt a szemem, de nem aludtam semmit. Minden izmom égett, és összeszűkült a gyomrom, kiszáradt a szám, viszketett a bőröm. Figyeltem kicsit ahogy alszik és próbáltam rendre utasítani magam, hogy most már döntsem el végre: tényleg ezt akartam? Tényleg hiányzott? Vagy csak a megerősítést vártam, az elérhetetlen figyelmet, láthatatlan rajongást vagy kínzó vágyódást irántam? Egyik sem teljesült. Egy elhanyagolt, piszkos mellékhelyiség képe derengett fel előttem, ahova üríteni járnak az emberek, aztán visszasietnek az életükbe és soha többé nem gondolnak rá. 

Amikor egyedül maradtam, sírtam és telefonszámokat kerestem, amiket felhívhatnék. Mit tegyek? Még a tehetetlenségnél is jobban elkeserített, hogy nem találtam egy megfelelőt sem. Amolyan bé tervek adódtak, amelyekkel korábban is lehetett számolni. De igazi megoldást nem rejtett a telefon. Bedagadt, vöröslő szemekkel hagytam el a lakást, és az utcán is legalább olyan egyedül voltam, mint az üres négy fal között. 

A telefonhívás mögött nyers, kissé érzéketlen tanácsadás fogadott. "Szedd össze magad!" Arra gondoltam közben, mikor kiszaladtam a munkahelyről, az osztályteremből, vagy a családi házunkból, hogy a bajbajutott szeretteimre időt szakítsak, ha kell veszélybe sodorva magam. A falat kapartam sokszor, és minden sejtemmel azon voltam, hogy segítsek megoldani a problémájukat. Az én hívómnak épp "meetingje" volt. Tehát szedjem gyorsan össze magam. Ennyire volt ugyanis idő. Ez még inkább szíven ütött. Mert estére, mikor tudtam, hogy már saját regenerálódásom azon szakaszába érek - ahol a "majd megoldom valahogy" rész következik - már nem lesz menthetetlenül szükségem Rá. Ott és akkor volt, amikor a párnába fojtottam egy üvöltést, és patakokban folytak a könnyeim. Neki akkor sajnos megmagyarázhatatlanul fontos munka jött közbe. Vagyis inkább az én megmagyarázhatatlanul átlagos és kevésbé fontos gondom jött közbe a meeting ideje alatt. Érthető valahol, nem? 

Hogy én 80 kilométert utazom, ha kell... és nem érdekel hányan várnak rám a portán míg tudom, hogy várja a hívást... nem értem. És akkor ismét rájöttem, hogy már nem csak a megváltást kell egyedül intéznem magammal szemben, de valószínű, hogy a megosztást is. Elhatároztam, hogy többé nem árulok el semmit. Még akkor sem, ha ez így nincs jól. Legközelebb annak, aki számára a legjelentéktelenebb problémám is sokkal előrébb jár, mint a kollégák, vagy az osztálytársak. Ahogy arra a pillanatra, nekem is megszűnne a világ, amikor az ember akit igazán szeretek, zokog a vonal másik végén.

"Szedd össze magad!"

A kimaxolt tanács, amelyikre egy tehetetlen lélek annyival tud válaszolni, hogy most éppen nem megy, épp ezért hívtalak. Ne kergessük egymást zsákutcába. Nem szeretnék továbbra is az emberek közösségi wc-je lenni. Se testileg, se lelkileg. Hogyan csináljam?

Erre nem érkezik okos válasz. 

Úgyhogy leülök beszélgetni a testemmel, mert ezt senki nem teszi meg helyettem.

"Senki sem szeret, viszont mindenki bírál. Még az is, aki azt mondja nem. De egy percig se aggódj! Ma tanultam valamit. Ha most még nem is tudom hogyan kell, én szeretni foglak. Ez az egyetlen, amiben eddig tehetséges voltam. Úgy foglak majd szeretni, hogy megreped alattam a föld. Nem sanyargatlak többé, ígérem. És nem szitkozódom a foltjaidra, csíkjaidra, az aszimmetrikus és formátlan alakodra. Mindenki helyett elmondom majd reggelente, hogy gyönyörű vagy és értékes. Itt az ideje, hogy méltóképpen tiszteljelek, hiszen Otthont adsz a lelkemnek. Szóval úgy szeretlek majd, hogy lángba borul felettem az ég, kiszakadnak a fák, épületek omlanak szét, és nem marad senki, aki véleménye még egyszer a betonba tiporna. És akkor ez majd meggyógyít..."