Nem az első levelem

Ha lenne egy nagy domb, annak a tetején laknál te. Egy nagy kuckóban, tágas ablakokkal. A dombról keskeny ösvény vezetne, én meg valahol a völgyben élnék az erdő mellett. Csöndes lenne és napsütéses. Minden gondtól messze. Az életben két kérdés lenne csak, ebből a miértekre nem keressük a választ. Többnyire mert nincs is. De azért boncolni kell a létet, és ebben gyakorlottak vagyunk. Az első derengő fénysugárban nyíló szemek, meg a késő éjjel fáradt-tompán ernyedő kezek...ez lesz a kérdés. Hogy mi a cél a kettő között? Nem kell, de én minden nap titokban feladatot adok. Olyanokat, ami a két pillanat között eltelt időre készít, próbára tesz. Én (is) gyakorlatozom, és csomószor még mindig botladozom. Mától a nap végén felírom majd azt az egy dolgot, ami értelmet adott a napnak. Azt hiszem ez az amikor elmeséljük egymásnak: Mi történt ma? Ha azt mondjuk semmi érdekes... talán elsiklottunk valami felett, nem?