Szándékosan kísérted a sorsot?
Valami ilyesmit szerettem volna tőle kérdezni tegnap este, de nem volt erőm ostorozni a cinizmusba csomagolt vádakkal. A vádaskodást egyébként alapból rühellem. És hát beláttam, nyakig benne vagyok ebbe én is. Láttam, hogy aggódik, na meg mondta is, így nem volt nehéz dolgom. Gyorsan átkaroltam szorosan a vállát, miközben rám nehezedett, éreztem a testéből áradó forróságot. Kis gondolkodás után inkább olyasféle kérdéseket tettem fel, hogy miért nem veszi fel a gumit, meg mittudomén... Mindenre olyan válasz érkezett, amiről sikoltott, hogy még nem nőtt(ünk) fel. Vagy nem is... a témában magunkra öltöttük a younger attitude-öt. Azt tanultam, hogy ez a felelősséghárítási mechanizmus nem kell, hogy állandósuljon. Nem kell kiskamaszként viselkednem amikor dolgozom, a reggeli péksütit veszem, vagy családi vacsin vagyok, vagy a barátaimmal bulizok a városban. Csak azokban a témákban, amiben nem akarok felelősséget vállalni. Ott, ahol szeretném, ha valami más, valaki más hozna döntést helyettem.
Villámgyorsan levezettem fejben a diagnózist, amin már hónapok óta agyalok, és meglepett, hogy olyan gyorsan összeállt, mint amikor hosszú vekengés után végre eszembe jut, hová tettem egy elveszettnek hitt holmit. Amíg én számításokat futtattam a szoftverben, ő ügyetlenül kereste a szavakat. Nem baj, megtanultam érteni őt konkrétumok nélkül, homályosan az őszinte esetlenségében. Megpróbáltam hát megnyugtatni, ha bármi jön, együtt akarom megoldani. Vele együtt. Mint egy csapat. Visszhangoztuk egymás szavait és lassú csókkal rápecsételt egy ígéretet a számra, pedig nem az a fajta aki ígérgetni szokott.
Kattogtak tovább a percek, már elmúlt éjfél és még mindig nem tudtunk aludni. Az összetartozás megerősödik ilyenkor, de felnőttebbek nem lettünk tőle. Azt már tudom, hogy bennem mi történik. Az a kislány a régi panelben, ott a lakótelep egy eldugott gyerekszobájában nem hosszú hajú, biciklis barbira vágyik, hanem arra fajtára, amelyiknek - ma már látom - kicsit morbid mód levehető a hasa, benne pedig ott rejtőzik egy aprócska csecsemő. Elő lehet varázsolni, és kezébe lehet adni. Dédelgetheti, vigyázhat rá. Később összegyűjtöm az összes plüss állatot, az erkélyen egy rozoga-régi fotelben sorba rendezem őket. Betakargatom mindet egy pokróccal. Homokozóba való játéktálkákba főzök nekik és megetetem őket. Behajlik az utcáról egy juharfa ága. Letépkedem a leveleket és azt játszom, hogy teát főzök nekik. Altató dalt énekelek, elringatom és megsimogatom mindet, hogy édes legyen az álmuk. Falnak támasztott biciklimre pattanok, és úgy teszek, mint aki hajtja. Mint aki útközben az útszéléről viszi haza azt, akinek nincs otthona. Egy-egy plüssnek még mindig van hely a fotel-ágyban. Én meg lekucorodok a földre, mikor játékból altatok. Nekem jó a kemény is, ők feküdjenek a puhába.
Nem érzek rettegést, hogy ha eljön a pillanat, mindenre képes leszek. Mert valami legbelül azt súgja, öröktől erre készülök. Vágyakozva egy kistestvér után, vágyakozva egy kisgyermekre, akiről gondoskodhatok. Aztán persze a belső vágyak elröppennek, felkapja őket a sűrű napi rutin, meg a józanság. Hogy a pénz...meg a lakás, és amúgy is a táborok...?! A tanszerek, a ruhák, meg az egészséges ételek. És hogy jöjjön valaki, akivel minden terhet közösen bevállalnék, meg akinek a szemét viszont szeretném látni a gyermek pillantásában. A szívének és lelkének egy darabját vágyom beleültetni valami öröklődőbe.
Meg van. Te vagy az. Az a fura, hogy ezt nem is félek kimondani. Meg az, hogy milyen hamar felismertem, mikor még alig tudtam rólad valamit. Aztán néha kételkedem, mert mindannyian folyamatosan változunk, és sosem tudni mikor mi bújik elő belőlünk a sötétben. De ezen én még nem aggódom.
De te? Te miért félsz? Miért nem akarsz dönteni? Mint aki vágyja is kicsit, hogy megtörténjenek a dolgok véletlenül és retteg is tőle, hogy bekövetkezik. Ez a kínzó kettősség mindenhová magaddal kísér. A vágy és a félelem. Többnyire sikerül legyőznöd, majd megint maga alá gyűr. Szörnyű lehet, és én nem igen segíthetek.
Két év múlva... akkor kezdjünk neki.
Kérdésnek tűnik a kijelentés, és picit meg is lep a korai időpont. Már két év múlva? Jó, jó...persze a távolba révedezést már ismerem. Amikor meg odaérünk, megy a pánik, menekülés, megtorpanás. Igaz, eddig csak a körvonalazhatatlan jövő egy meg nem határozható pontjára datáltál minden tervet, és ez igencsak pontos rámutatás volt. Szóval csak mosolygok, mert addig még el is kell jutni. Játékosan belemegyek, jó akkor két év múlva családot alapítunk. De előtte koncentráljunk magunkra. A kalandokra, a szabadságra, a csókokra meg az ölelésekre. Hogy hazajössz hozzám minden nap. És ha ennyire felzaklat a dolog, holnap veszek még egy tesztet, hogy elölről kezdhessük a felelősség nem vállalást az új hónapban...
