Ma egy négy éves kisfiú azt mondta nekem:

- Látom rajtad a festéket, és nagyon csúnyának látom.

Én meg azt feleltem:

- Kettőt és újabbat.

Minél egyszerűbb, annál boldogabb

Beszélgetünk. Én hallgatlak, és közben rám tör az ellenállhatatlan vágy, hogy a borospoharamat kivágjam az útra, összetörjem - tapossak rajta. Az érkező villamos alá ugorjak, sikoltsak, sírjak és hisztériázzak. Pedig semmi olyat nem mondtál ami okot adna a zaklatottságra. Csak úgy jött és kész. Dühös vagyok a világra. Már lassan azt se tudom miért. Mindenhol embereket látok, akik használatba vesznek, aztán elsüllyednek saját problémáik mély mocsarában. 

De vitáztunk és ez jó volt. Főleg, mert nem volt olyan igazán agresszív vita. Intelligens vita volt, lendületes, nyugodt és értékes. Ütköztek a nézetek, és amíg érveltem látni akartam azt az oldalt is, amit előtte még soha. A kifejezhetetlennel küzdöttem, amitől többnyire elfáradok. Rövidtávfutó vagyok, úgyhogy ez sokszor előfordul. Például volt itt ez a srác. Számomra érthetetlen nyelven írta fel egy színes cetlire, hogy én egy mosolygós, életteli és vidám lány vagyok. Köszöni az itt töltött napokat. Én meg annyit feleltem: "Ó!" és elfogadtam az ajándékot. Egyik jelzőt sem éreztem igaznak, pedig tényleg látszólag mind valós. Meg például ma te is mondtad: "nem látszott rajtad, hogy nem kedveled." Pedig nem hazudtam egy percig sem. Igazán. Talán csak udvarias vagyok. Ha csak egy százalékkal több szót ismerne az ember annál, mint amennyit általában felhasznál, meghasadna a Föld. Meghasadna, ha végre eltudná mondani mi zajlik benne egyszerre miközben elvégzi minden feladatát egy beszélgetés során. 

- Baj van?

- Ha baj lenne sem mondanám el.

- Az elhiszem.

Felismerhető és felismerhetetlen között pedig csak egy halvány-vékony vonal húzódik. Szerettem volna, ha... mikor kis kitérőt teszek a figyelem alternatív univerzumába, felpillantok két koppanós magassarkú lépései között, akkor nem a pesszimizmus halált idéző felhőjében akad meg rajtam a tekintet. Dehát az hazugság lett volna nem igaz? Tehát minden rossz. Az is ha vidámnak látnak, és közben itt belül nem vagyok az. Az is, ha látják, hogy óriási a zűrzavar (így marad ez örökre), erről pedig nem kívánok társalgást nyitni. Ugyanis csupán az az egy százalékkal nagyobb szókincs hiányzik piszkosul. Mert még nem ismerem a szavakat, amik megmagyaráznák mi zajlik idebenn. De ha ismerném is őket, növelné a szűkülő tendenciát, amiben a hozzám közel álló emberek, így is egyre kevésbé értenek meg. A befogadás képessége pedig számomra rendkívül csábító egyébként. A dolgok ezerfelől megközelítése. Az emberek imádják feketén és fehéren vizsgálni a dolgokat. Megkönnyíti az életet. Ez jó, ez meg rossz. És miközben e kettő között ingázva becsmérlik és felmérik a világot, ráaggatnak néhány táblát mások nyakára. A befogadással viszont együtt járnak, hogy a jó és rossz, meg a fekete és fehér között olyan végtelen mennyiségű fogalom és definíció tárháza rejlik, amit már azelőtt elvetnek, hogy energiát kéne belefektetni. Ha mindezt meg kellene érteni, meghasadna a Föld. Ennek a revelációnak a végén pedig rám tör az ellenállhatatlan vágy, hogy összetörjem a borospoharam, sikoltsak és beszaladjak a villamos sínek közé. Pedig semmit nem mondtál, igazán. Talán az a legjobb ha csak ülünk egy kicsit még csendesen.

listening to the colors

  

 

4: Erre te kerestél rá?
100: Igen.
4: Mi az, hogy szinesztézia?
100: Azoknak az embereknek van ez, akik színesen látják például a számokat. Színeket társítanak hozzá.
4: Ilyen nekem is van. A hangokat látom színesnek.
100: Tényleg? Nem láthatod amit hallasz.
4: De ha mondom! Tudom melyik hang lila!
100: Ez lehetséges. Szinesztéziád van.
4: Az egy betegség?
100: Nem. Azt jelenti, különleges vagy.

wet coffee day

Ha sokat gondolsz rá, visszagondol?

Én most kimegyek egy kicsit.

Taktikai tengeren hajózik egy sziget,
Kinyitom a számat,
Várom, hogy majd szeret.
Analóg szalagra csókol a keret.

Kérlek reggel maradj még,
Bújj ide hozzám.
Ágy-nyekegve taposnék,
A fékre a nullán.

Nem maradsz? Nem baj.
Szokom a sötét, panaszos jaját
Vizenyős szobám, magányos zaját.
Marad a csöndben rémálmodni.

Rád gondolok majd,
Meg arra, ahogy nevetsz.
Átpislogok rajta, hogy,
Többé sose szeretsz.


Csókolj meg még egyszer,
Mielőtt megfordulok.

Szurkolok Neked holnap nagyon. Ügyes légy!

Korongszázas koppan a padlón

Vannak pillanatok az életben, mikor kilépünk ebből a valóságból, és átlebegtet minket egy másikba valami, aminek nem kellene volna ott lennie abban a pillanatban. Munka közben ma kaptam egy üzenetet. Zsongtak körülöttem az emberek, tompa zajjá szűkült minden a tudatomban, csak néztem azt a néhány sort, és lehullott pár dolog a kezemből. Április 27.-e vasárnap 14:40. Összeveszünk, mert elveszítem az önuralmam, és nem tudom tolerálni ami nem tetszik. Kellene pedig. Május 1.-e csütörtök 23:33 megkeresem és megbeszéljük. Kibékülünk megint. Ha nem így történik, csak egy apró részlete nem így történik ennek az egésznek... sosem tudom meg mi történt. Nem tudom elképzelni, mi lehetett akkora bűn, hogy ilyen kegyetlenséggel sújtsanak rád az égiek. De ha ebben az életben már soha nem kapom meg a választ előfordulhat, hogy kitérek a hitemből. Gyógyulj meg.