15 évesen már tudtam...

Anyaföld

Kopár, szikes, halott föld alattam.

Szürke, szomorú ég borul rám.

Néma varjak köröznek súlytalan,

De amit gondolnak, nem talány.

Előbukik a nap, de halovány.

Itt ekkor és ennyi a boldogság:

Fénysugárban úszó csalogány,

S néha látni, hogy ez más világ.

Olyan, mi nem hasonlít semmire!

Durva, érdes, alaktalan s masszív.

K-negyvenkettes népek járnak ide,

De programjuk lejárt, meg passzív.

Robothangon nevetnek, ha botlasz.

Átszökken rajtad egy kisgyermek.

A kerítéslécek sora hosszú szakasz,

Az életek csak fikcionált regények.

Dolgozz! Vissza ólomkezek húznak.

Szükségvigyoron túl, a fejtörés tilos!

Számolj! Ennyi maradt a mának…

Nyakad a szűk béklyóktól piros.

Azt hitted nem minden a látszat.

Hogy ez a hely más, mint a többi.

Keresel, de nem találsz jobbat,

Mint az új napnak új esélyt adni.

Végül ráébredni keserű, fájdalmas,

Hogy itt tényleg bábszínház az élet.

Ha az ellenvetés eléggé tartalmas,

Odafönt elhallgattatnak téged.

Hát erről szól, és ez megy itt,

Ahol mindent tudnak a népek.

Csöndben szidják a rendszerét

Ennek a nyílt egyetértésnek.

Gátlástalan, bűnösök felettem.

Sok barbár, vad tudatlan alattam,

S nem nézek én már előre sem.

Ne mondják, hogy sírva fakadtam,

Amiért itt születtem...

Amiért itt maradtam...