Tudtad?

Beteszik egy színtelen, natúr teknőbe. 

800 fokon öngyullad. 

Egy óra...ha nem volt beteg. 

Leszűrik a fémet, a fogtömést, a protézist.

A csont hamuvá porlad.

S a Szív... a Szív bírja a legtovább egyben.

Szia Papa!

Különös miféle érintetlen csöndet hagynak maguk után az emberek, miután eltávoznak erről a világról. Megszűnnek az atmoszféra zajok, marad az az utolsó sóhaj, ami úgy összesorvasztja a tüdőt, mint ahogy az aszalt gyümölcs szokott kinézni... hogy ne maradjon semmi.

Megint eszembe jut: milyen különös, hogy a tárgyak, amik egy-két nappal - talán órával - ezelőtt még hasznos mindennapi kellékei voltak a létezésnek valaki számára, most elhagyatott kacatok. 

Hátrahagyott, hűtőből kinn felejtett, rothadó húson a károgó varjúk. Kár! Kár! Kár, hogy minden úgy történt, ahogy. S ha tennem kellett volna ellene az elmúlt húsz évben, hát inkább elfordítottam a fejem. 

Nem úgy Édesapa. Gyászban nem kérkedik az ember. Ha igazán emlékezik, már nem is szól panaszt semmire. Kiveszi belőle a legjobbat. Azt meséled, nem volt Ő mindig ilyen. Meg hogy bánt, hogy nem mutatta felénk egyenlően a szeretetét. Hogy nekem engedte, hogy tegezzem. Aztán meg azt, hogy kitartó volt, szívós, indulatos, igazán temperamentumos ember. Olyan, aki ragaszkodik a saját hülyeségeihez, és nem föltétlenül cselekszik ám mindig higgadtan. És én akkor megpróbálok rá emlékezni, de távolinak tűnik, mert távolra sodródott. 

Minden nap gondolok Rá.

És minden nap gondolok a Halálra. 

Nem félek tőle most sem, hogy megint itt járt. Ahogy körbe álltuk a ravatalt, és egytestként küszködtünk összekulcsolt kezekkel... elsétált mellettem nehéz fekete árnyként. Megállt épp előttem, hatalmasra feszítette hamu szagú száját, és megpróbált megrémíteni. De én csak hallgattam. Hűvös lett a levegő, és elgyengült a lábam.

- Akarod-e, hogy Apád tovább éljen Nála? - súgta a fülembe, jeges fuvallattal. Egyszerre dermedt meg bennem minden, és csapott fel a pokoli láng.

És mégis. Nem félek tőle. Csupán - mintha végtelen lenne belőle - hagyok időt a gondolatokra.

- Dehát...mindenki megy, ha lejárt az ideje - válaszolok végül, és egyenesen a sötétségbe nézek. Mereven tartom a nyakam, könnyek csurognak az arcomon. Szeretném elengedni magam, és megsiratni Aput, mert ennyire fáj neki. Hátha átvállalhatok egy kicsit, amit majd Én cipelek őhelyette.

Aztán eltűnik minden, mi is hazaérünk. És egy pillanatra elfog a rettegés, hogy nem jó választ adtam. De úgy megy az érzés, ahogy jött. Valójában nem változtat semmit, hogy én mit akarok. És ezt tulajdonképpen épp Édesapa tanította.

Úgyhogy baszódj meg Halál!