El nem küldött levél

2017. augusztus 5., szombat


Kedves K!

Súlyos fejtörést okozott, hogy írjak-e neked válasz levelet. Mint látod nemlátod, nem kaptál semmit. Hazajöttél és üres volt a postaláda. Micsoda fondorlatos, előre megtervezett bosszú! Valakitől, aki sosem áll bosszút senkin. Valakitől, aki olyannyira szeretné rendben tudni a körülötte élők világát, hogy sosem marad már ideje, hogy rendbe tegye a sajátját. 

A minap bementem egy antikváriumba. Szeretem a régiségkereskedéseket. (Ennyire már ismersz.) Fura áporodott dohos illat lengi körbe a régi holmikat. A padlásra emlékeztet, nagypapa szépszobájára, ahová nem mehettem be, mert mama halála óta kulcs zárta. A lyukon beleskelődtem, és nem volt ott igazán semmi értékes. Ósdi kincsek voltak egy kíváncsi kislány számára. Fotók, törött teáscsészék, poros polcok és kopott terítők. Jobb napjaiban elfordította a kulcsot a zárban és kicsempészett a raktárszerű helyiségből egy-egy fotót. Anya idegesen tologatta az asztalon a piszkos edényeket. Fészkelődött, zizegett a tekintete, rágta a körmét. Alig várta, hogy végre hazamenjünk. Papa meg a kezembe nyomta a képeket. Olyan emberek mosolyogtak rajta, akik már rég nincsenek köztünk, de az ő vérük folyik az ereimben. És ettől izgatott leszek. Megőrjít, hogy nem tudok visszább menni. Hogy nem látok videókat, színes képeket, hogy nem vetülnek a történetek hologram-szerűen a szemem elé. Hogy akárki meséli el őket, mindig máshogy történnek. Apa szerint ez egy jó emlék, Papa meg gyűlöli. Egyikőjük úgy emlékszik, hogy a ház előtt történt. A másik szerint meg a szomszéd utcában. Összevitatkoznak rajta, hosszan, indulatosan. Milyen apróság... Mégis a saját valóságuk borzasztóan fontos. Hiszen amint kiderül, hogy évekig hazugságban éltek, és valójában nem is a ház előtt készült a fotó, de még csak nem is a szomszéd utcában...akkor összeomlik minden. 

Szóval most arra kérlek, ne bonts meg a valóságomat. Minden ami velünk történt, az én világomban édeskés, különleges és rendkívül szokatlan antik pecsét volt, egy szörnyen régi papíron. A száguldó cirkuszban üdítő levezetés. Két kör között a pihenő, amiben nem kell attól tartanod, hogy már csak öt perc és vissza kell szállnod a ringbe. Valami más.

Ha kíváncsi vagy, mi történik velünk, elmondom szívesen. Velünk nem történik semmi. Velem történnek dolgok, meg Veled történnek dolgok. (Örülök, hogy épen, egészségesen végig nyomtad az El Caminót. Ez hatalmas dolog!) 

Félúton számot kellett vetnem magammal újra. Nem léphetek mindig ugyanabba a mocsárba, aminek a vége a biztos süllyedés, és önsajnáltatás. Nem vagyok kispadra való. Nem megy. Nem csak alkalmatlan vagyok rá, hogy a pálya széléről figyeljem a meccset, de nem is érdemlem meg. Értékes vagyok. Lelkiismeretes, önzetlen, kedves és igenis Értékes. Egész életemben másoknak segítettem. Soha egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy megérdemlik-e. Hogy érdemesek-e Rám. Ezzel óriási hibát követtem el. Talán nem én vagyok a legjobb, a legcsinosabb, vagy a legkönnyebben szerethető ember a világon. De érek annyit, mint bármelyikünk ezen a bolygón. Szóval itt az alkalom, hogy meghúzzak egy határt. Kezdődjön ez ott, hogy nem hagyom többé, hogy érzelmileg megzsaroljanak, kihasználjanak, vagy bántalmazzanak. Az, hogy nem ismered a szabályokat, nem ment fel betartásuk alól. Ebből a kiábrándító pesti hétvégéből sokat tanultam. 

1. Nem tartom össze kétségbe esve idegen emberek széthulló szívét, ha nem én törtem azokat össze.

2. Nem ragaszkodom többé azokhoz az emberekhez, akinek nincs szüksége rám.

3. Többé nem fojtom el a sírást, csak mert nem illik kiborulni egy idegen társaság előtt, a 4-es 6-oson, vagy a munkahelyemen. 

4. Tanulok más hibájából, és sosem teszek olyat, amiben csak a szikráját látom, hogy megbánthatom a másikat.

Azt szeretném, ha felhőtlenül boldog lennél. Semmi mást nem kívánok azoknak az embereknek, akiket megszerettem. De nem lehetek a barátod. Ha valaki azt mondja neked, nem tudja mit akar valójában, akkor az azt jelenti, hogy össze van zavarodva. Még az is lehet, hogy nem Te vagy, aki miatt nem tudja eldönteni. A kérdések mindig segítenek, de nem árt őket feltenni, ha valóban érdekelnek a válaszok. És érdemes ezzel kevesebbet várni, mint három hónap.

Üdvözlettel:

A Kisasszony

Ui.: Mindent megőriztem.


Meghalt a világ legidősebb embere

2017. május 1., hétfő



Meghalt a világ legidősebb embere. 146 éves volt. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy ilyen sokáig itt kell maradni. A fickó egyébként asszem boldog volt. Azt mondta a türelem tart életben. Meg az, hogy olyanok vesznek körbe, akik nagyon szeretnek. Sejtettem, hogy azok élnek a legrövidebb ideig, akiknek már nem jut a kötődésből. Azt mondta: "Az emberek tartanak életben." És ha elfogytak az emberek...? A hétvége óriási tanulsága, hogy aki igazán szeret, az egészen biztos abban, hogy szeret. Nem hezitál.

Hajó-kaland

2017. április 19., szerda



Részeg vagyok. Először még nem tudatosul, de úgy sétálok a ködös éjszakában, mint akit fejbe vertek valamivel. Nincs itt senki? Biztosan mindenki alszik már... Olyan hajnali egy lehet. 

Tudom már miért jöttem ki az épületből... az iskolából. Egy hajót láttam, óriási gyönyörű kompot. Ott ringatózik a vízen. Vagyis csak sejtem, hogy ringatózik, mert olyan hatalmas és mozdulatlan a víztömegen, mintha be lenne betonozva. A fedélzethez hosszú pallósor vezet. Na ez közelről már igencsak kacsázik a szélben. Nehezen állok meg rajta két lábon. Folyton nekiszaladok az egyik végén a kötélnek, aztán a másik végére... Be vagyok rúgva. Nem emlékszem, hogy ittam. De biztosan ittam, mert folyton szomorú vagyok. Anya! Én folyton szomorú vagyok, ez nagyon nem oké...

Fel kellene jutni a hajóra. Hol a bejárata? Félúton meglátom a kormányt egy kocsiülés-szerűséggel, besüllyesztve a hajó orrának elejébe. Mivan?! Ide le kell mászni a kapitánynak? Elég durva... Talán csak egy dísz. Olyan ritka durván elnagyolt címer, mint amit kicsiben a húsboltok felé tesznek és levágott disznófejeket ábrázolnak. Ennek gondolatára kiráz a hideg. Lehet, hogy nem is forog a kerék... ki kell derítenem. Egy pillanatig azt hiszem a mélységbe zuhanok és vízbe fúlok, de sikerül belepottyannom a kényelmes székbe. A kormány forog a kezem alatt. Hatalmasakat dob a hajón a szembecsapó hullám. De nem haladunk sehová. Éjszaka van, és óriási köd. Nem fognak kikötni... a kapitány nyilván alszik. Az utasok is mély álomba zuhantak. A jobb oldalamnál meglátok a hajó oldalán egy ülő alakot. Ő is egy székben ül? Nagyon mozdulatlan, ettől megrémülök. A sűrű szürke ködben alig tudom kivenni, de már látom, hogy egy nő. Tej-üveges tekintettel mered előre, és egy repülő fekete alak feszegeti két kézzel az ajkait. Szétroppantja az állkapcsát. Egy nyikkanás sem szakad fel belőlem. Még mindig ott ülök megkövülten a hullámok ringásában - mintha egy férfi újra és újra lökne rajtam egyet - amikor a fekete lepelszerű lény tekintete rám siklik. Piásan, rémülten nyögve, nyeldekelve kikapaszkodok a pallóra és menekülni kezdek a part felől. Esélytelen, hogy lehagyjam. Lomha vagyok és lassú. Elém kerül, és erőszakon a lecsúsztatja a kezét a torkomon. Mintha füstöt nyelnék. Keserű korom a nyelvemen. Segítséget szeretnék kiáltani, de tudom késő van, és itt a vízparton senki nem hallja a reszelős hangom. Fura gépi zajjá válik a segélykiáltásom, a lény eltűnik bennem, és a következő őszi falevelek módjára pergő években belülről felzabálja, ami maradt belőlem.

Hát ennyi... az utolsó pillanatig mártírkodtam. Miért nem vigyázott Rám senki?

Elesett vad

2017. április 13., csütörtök


A vadászat öröme felemelőbb, mint elejteni a vadat. 
Így ha nem muszáj, talán meg sem kell húzni a ravaszt.


Volt egy pont a hétvége alatt...de lehet inkább utána, amikor nyitva volt az összes kapu. Ritkán teszek ilyet. Szinte soha. Most megnyitottam az összeset és önazonos, türelmetlenkedve vártam, hogy bekopogtass az ajtófélfán: Na? Akkor jöhetek? 
Nem jöttél. Úgyhogy az első nap bezártam egy kaput. Csak a huzat miatt. Másnap bezártam egy másikat, valami csúfos önhazugsággal, hogy energiatakarékosság megfaszom... A következő két napban becsuktam a többit, lakatott akasztottam rá, bedeszkáztam, és belülről felhúztam a téglafalat. Bebújtam az ágyba, fejemre húztam a takarót és elképzeltem, hogy valaki szeretne betörni, de már úgysem hallom a szörnyen vastag falakon túl. 

Sűrű kazamata

2017. március 6., hétfő


Görcsös zokogás az eső
a busz ablakán.
Sűrű, szlovák bucka dobja meg
lelkem a sztráda kínpadján.

Szamárköhögés vagyok
az egészség teraszán.
Igyekszem nem születni meg,
de világra sikolt az anyám.

Oxigénszint kritikus

2017. február 1., szerda


Kínos csend vagyok a liftben
Amíg meg nem fogod a kezem.
Olyan régen vágyom, hogy lecsúszik a gyomromba
Ez az egyszerű otromba, 
Fülsértő goromba gondolat.

Félek, hogy nem fogod meg, egy pillanattal előtte. 
És félek, hogy megfogod, ahogy hozzá érsz.
Mert sosem tudom, mi történik legközelebb.
És hogy mennyire fáj majd tőle a mellkasom...