Vers kétezerrohadjmegtizenháromnak

Éhes a kár,

Fázik a nyár,

Én meg álmatlanul belealszom.

Téves a zár,

Fárad a már,

Legörbült ajakkal cigarettázom.

Zajos a tár,

Fagyokra vár,

De a telet hiába hívom.

Apró motor kort huzigál,

Pollen és por a szemembe száll,

Álld el az utat,

Fald fel az utat, arra ahol

Benzingőzben halkan zúgva 

A karburátor jár.

Törvénykezéshez serceg a papír,

Csak az örvénylésben kétes a 

"Ma bír" és szép felhős emeleteken

Megpihen jóindulattal a kegyelem.

Szabad?

Szabad...a börtönben pislogni.

Rojtosra foszlott önbecsülést

Vakon kisimogatni.

Tudod mi van a lét után?

A kipréselt savanykás lé után?

Tegnap láttam és semmi.

Ujjbegyen megfeküdt tejfölköd fedi

Amit majd ott találsz.

Dérlelkek repednek 

Ablakra fagyott ívben

Szabad a választás

megnyalva a plexit 

Csokis-málnás ízben.

Nagyon félek, még kapaszkodok

Kivájják lapjára a lúdbőrös zajok

Sötétben a halványzöld retinám.

S amikor megszólalok,

Megszakad az éterben a lehetetlen hanghullám.

Life is beautiful

Life is beautiful
Really it is

Life is great.
Without it, you'd be dead.

Nem baj?

Myrthil, my love - 
You cry and laugh
and you don't know what to feel
Don't you think it's unhealthy?

No.

Myrthil, my love - 
You cry and laugh
and you wanna die
Don't you think it's unhealthy?

No.

Myrthil, my love - 
You cry and laugh
and you makin' the same mistakes
Don't you think it's unhealthy?

No.

Myrthil, my love - 
You cry and laugh
and you were left alone again
Don't you think it's unhealthy?

No, I'd rather be nowhere, then be the second on the line. Left alone was the sign. Left alone was that sign...

Kétszáznyolcvankettedik bejegyzés

A félelem alantas, alattomos, alaktalan és ablakos. Kinyílik egy, te bezárod, és máris tárják rád a következőt. Én sokáig azt hittem tudom mitől félek. Ha megkérdeznék mitől félek úgy igazán... akkor azonnal tudnám rá a választ. Ma egyszerű és már rutinszerű hazatartó sétám alatt egyszerre fény gyúlt egy olyan titokra, amiről nem is tudtam, hogy homály fedi. Mielőtt még elmesélném a történetet, azt illik tudni, hogy szeretek empátiával viseltetni minden iránt. Főleg, ha még nem fárasztott le valamilyen oknál fogva az első és az ezredik pillanatban. Vannak lelkek amelyekkel hamarabb és vannak, amikkel csak sokkal de sokkal később. Ma elsétáltam egy mellett, mintha ott sem lett volna. Máskor is láttam már. Talán autista, vagy kényszerbeteg, vagy mind a kettő. Azt is tudom, hogy ez mások számára rémisztő és taszító lehet, de én soha nem aggódtam efelől egy percig sem. Vagyok én, én, én a megbonthatatlan. Van a Világ, a Világ, a Világ a szörnyen változó. És amíg szembe széllel hadakozom, engem Ő formál. 

Már tíz lépéssel korábban tudtam, hogy oda fog szólni a fiú. Elterveztem, hogy sietek. 

Öt lépés.

Három lépés...

Két lépés...

"Mi van a kezedben? 

Mi van a kezedben? 

Mi van a kezedben?"

Fel-alá dülöngél, egyik keze vadul a levegőbe lendül rángatózik rajta a kisujj, a szeme tikkel, haladok tovább.

"Szatyor van a kezedben? 

Szatyor van a kezedben? 

Szatyor van a kezedben?"

Tizenöt lépéssel távolabb is hallom, ahogy kántál. Nekem meg felszalad a pulzus, alig kapok levegőt, megszorongatja valami a torkomat, szó szerint menekülök. Lúdbőrzik mindenem, émelygek és szédülök. És közben szégyenkezem rendesen. Nincs ebbe semmi, hiszen csak beteg. Ráadásul kint áll ez minden nap...nem bántja a kutyát se. 

Még két perc és hazaérek, addigra már mindenem reszket. Elhajítom a szatyrokat és a tíz emelet legalján leülök pityeregni, tenyerembe szorítom az arcomat és imádkozom:

"Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…

Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…

Édes Istenem… ne enged hogy elfelejcsek olvasni és írni…" Daniel Keyes (282. oldal - nov 16. bejegyzés)

És féltem én már a sötétben, féltem a magánytól, az emberektől, a magasban, attól, hogy felszólítanak órán, meg beégek a fiúk előtt. Begyullad a fülem a klóros víztől, lebukok hogy csaltam. Még magamtól is... de soha, soha nem féltem még ilyen iszonytató módon attól, hogy elveszítem a tudatom. Bár régóta tudom, hogy az igazi rettegés a gondolataim bizonytalanságában bujkál, de ott délután a lépcsőfordulóban kuporogva ráeszméltem micsoda halálfélelemmel jár elveszíteni. És mivel deviáns érzelmeim áramfonalán sokszor táncol az őrület, abban a pillanatban attól féltem, talán egy darabkát éppen most veszítettem el belőle. De már azt is tudom, hogy a félelem alantas, alattomos, de legfőképpen hazug. És valahogy szembe kell menni vele.

Második levelem a lipótmezei lánynak

Ahhoz képest, ami egy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, már nagyon nagyon messze jársz. Pedig igazából nem változott semmi. Még mindig láblógatni akarunk, megállítani az időt úgy, hogy lehetőleg valami nagyszerű és világrengető felé haladjon közben. Várunk és nem mindig jön. De már megtanultad, mennyit számít ha apróságokban látja meg az ember, amit mások a nagy dolgokban sem. És szeretem azt hinni, hogy ezt a látó képességet én mutattam meg neked. Nem emiatt, hanem magad miatt, a gondolataid miatt mostanában egyre többször fedi a pigmentált képet élénk vörös. Engem felvidít, hogy ez nem foltos. Nincs most zöld, barna vagy kék pötty sűrűn elterülve. Én is ilyen hasonlóság tükrére vágytam kiskoromban. Úgyhogy köszi. :) Ezért az önkéntelen - csupán létezésért igazán hálás vagyok. 

Ma nem leszek okos és ígérem nem bölcselkedem mintha mindenhez értenék. Mert hát én gyerekként nem völgyre vágytam, hanem egy óriás társasházra. És az evidens szerettek ott tartózkodása mellett, csak és kizárólag idegeneket vittem volna be. Azt játszottam, hogy betakarom éjjel őket, és jó éjt puszit adok. Odakint esik az eső, dörög az ég, aki fázik és fél, az ebben a házban biztonságra talál. Annyi kaját szerzek, hogy mindenkinek jusson, végülis maj'csak megoldom valahogy. Játszásiból. Mindegyik árva, úgyhogy kell nekik a segítség. A maci, a plüss kutyám, a babák meg mindegy egyéb. Kiskanállal eszik ki nem nyíló szájukon a pürés-paradicsomot. Kólás üvegbe töltött vizet isznak, és pihennek pihennek, mert millió az álom amit őrizni kell. Valakinek őrizni kell. És amíg nem ismerem a mártír szót, nincs bennem félelem, hogy az emberiség ennek az éremnek is két oldalt kovácsolt.

Gyűlölöm a reggelt

Nagyobb, még nagyobb, óriás és mamut. Aztán zsugorodik, homorodik, domborodik a kép. Vergődős nappalok váltják a fészkelős éjeket. Ki gondolta volna, hogy a bioritmus az egy fontos dolog? Gyűlölöm a reggelt. Valaki azt mondogatta egy osztálykiránduláson, hogy imádja ahogy besüt a nap első sugara, csipognak a madarak, és még nem tudhatja mi fog majd történni estig. Hát én pontosan tudom. Sötétben kelek, kurva hangosan a retkes madarak és fix, hogy elrontok valamit. Egyáltalán, hogy a fenébe lehetséges az, hogy ilyen hajnalban kelős melót szereztem magamnak, mikor soha életemben nem bírtam felkelni?? Az attitűd váltás minden nap egy komoly harc. Fogalmam sincs mikor fogok rálépni arra a mozgójárdára... egyre erősebben érzem, hogy amíg várakozok, talán el is indulhatnék. Másoknak is jól bejön a séta...

Élet a Sziget után

Még egy szempillantással ezelőtt - épp ha csak lehunyom a szemem - azt gondoltam én leszek a kivétel. Valami más, valami jobb, valaki akire a többiek felnézhetnek. Most ha kinyitom, én is a "többiek" vagyok. Mocsárban taposós, nehézkes sóhajok, ilyen a világ és eddig hófödte csúcsokat megmászós léptek zaját hallottam messziről: ezt kell tennem nekem is. Valahol félúton meg rájössz, hogy rossz hegyet mászol. Meglátsz néhány hegymászót, akik végig akartak menni, de félúton megálltak. Tábort vertek vagy elaludtak. Jön a pánik, nem tudom. És lehet, hogy rossz hegyet mászol. De hogyan kell visszafordulni ott, ahol már lehet nincs is idő újat kezdeni? 

Amikor még sokan voltunk, kisteremben nyomorogtunk és mécsesek égtek, körbeültünk egy embert. Faggattuk és csöndben feszülten vártuk a válaszait. Valaki megkérdezte tőlem, hogy te nem ülsz a kör közepére? Én meg azt feleltem: Dehogy ülök! Én majd csak kérdezek. "Akkor te geci vagy."

És én akkor most geci vagyok. Annyira zavart a válasz, hogy képes voltam beülni. Persze nem aznap, majd egy másik... El sem tudtam képzelni, hogy majd az emberek, akik rám szegezik a tekintetüket, egyszer olyan személyekké válnak, akiknek a gondolatai, élete és választásai meghatározzák későbbi életem lépéseit. Visszaemlékszem majd, és idegeneknek mesélek róluk úgy, mintha mind-mind tanulság volna. Tapasztalás és a kézzel simogatás egy bánkódós esős vasárnapon. Ők voltak azok, akik ha megbántottak, akkor tanultam belőle. Ha szerettek, akkor megtámaszkodtam rajtuk. Ha törődtek velem, akkor hátsószándék nélkül. Majd kiléptem és elhajóztam a Szigetről. És mindaddig azt hittem életem ezen része önbeteljesítésről szólt. Olyasmit tenni, amitől többnek érzem magam, amiben kiélem kreatív vágyaim és álmaim. Visszanézve pedig úgy érzem nem is erről volt szó. Mert fogalmam sem volt, milyen emberek közé csöppentem, és hogy egy közösség nem is mindig arról szól, amit együtt formálnak. Hanem inkább az apró vibráló atomokról, amiket egymás között robbantanak fel. 

Még csak egy szemvillanással ezelőtt, ha becsukom a szemem... azt gondoltam én leszek a kivétel. Mert ha éppen most még nem is vagyok, akkor csak az úton kell haladnom, hogy azzá válhassak amivé csak szeretnék. A Sziget utáni életem minden pillanatával magamban hordoztam az élményt, amivel kényszeresen igyekeztem átadni idegeneknek amit ott megtapasztaltam. Volt aki értette, és volt aki nem. De leginkább nem. A lelkek közül igen csekély százalék volt hajlandó csápokkal akaszkodni az én receptoraimra. Elcsöndesedni kicsit, és sokáig rágni a szavaim. Úgy megszólalni utána, hogy igazán egy hang se hagyja el az ajkát. De amikor ez sikerült, egészen olyan volt mint a tűzijáték durranásai távolból a mellkasomban. Dübörgött a világ, és megnyílt alatta a föld. Felvillant a Sziget képe, ahol nem is volt olyan fontos a hegymászás, meg a súlyos-nehézkes sóhajok. A hótaposás fagyos reggeleken, hogy beérjünk és elvégezzünk. Valami sokkal fontosabb volt, amiről eddig soha nem hallott. Vagy ha mégis, hát nagyon régen, és egészen el is felejtette már. Úgy ment tovább, hogy az ő mellkasában is átformálta az anyagot ez az aprócska láthatatlan mozgalom. És én tudtam, hogy ezt a Szigetről hozom. Meg azt is, hogy akkor most ő meg én meg ti és mi... kivétel vagyunk.