Vajon olvasod még ezt a szart...?

2019. július 23., kedd


Valami idióta kamaszfilmet akartunk megnézni a moziban. Azt mondta, de jó lenne ha ott laknék, és mehetnénk együtt. Aztán néhány hónapja úgy alakult, hogy ő látogatott meg engem. Felötlött a kérdés bennem, hogy egyedül? (Benne is.) De egyikünk se szólt hangosan. Csak érkezése napján délután, ahogy zötyögtünk a buszon, és azon viccelődtünk miféle emberek vannak itt, meg mifélék a grandé Budapesten... 
Vettem egy napszemüveget a vásárban - ahová igazán csak azért mentünk ki, mert más programot nem tudtam kitalálni. Abban bámultam ki az ablakon. Csináltunk képet a forgatagban, végül nem posztoltam sehová. Bűntudatom volt, hogy rossz lesz Neked, ha látod majd. 
Tétován megtörtem a csendet, hogy megkérdezzem: "Nem gáz, hogy csak ketten vagyunk?" Nincs itt az egyik küllő és fájdalmasan recseg, ropog a triciklink kereke menet közben. Zavaromban mosolyogtam, pedig egyáltalán nem találtam mókásnak a dolgot. Talán mind a kettőnket meg akarta nyugtatni, mikor megrázta a fejét. "Nem. Mi is csinálunk fent programokat nélküled."
Mégis úgy éreztem ez más. Mert egyikünk sem szólt róla Neked. Viszont ha ti mentetek valamerre, azt általában elmeséltétek előtte. Mondjuk igaz...hirtelen senki nem mesélt semmit. Vagyis egész pontosan, hirtelen megint nem tudok Rólad semmit. Aznap este az erkélyen ücsörögve rájövök, hogy ezelőtt se túl sokat. Legalábbis szervesen fontos dolgokat nem, amikről azt hittem megosztanád velem. Arcul csap a felismerés és elcsöndesedem. 

Közben ő amiatt aggódik, hogy rólad beszélünk. Most ez olyan, mintha pletykálnánk? Hogy elmondta nekem, mennyire rosszul esik, amikor eltűnsz. Rágyújtok egy cigire és most én nyugtatom őt. Nem tett semmi rosszat. Nem mondom el senkinek. De azért, hogy legközelebb ne az én erkélyemre érkezzen a szomorúság, Feléd terelem. Győzködöm a saját medium-erőszakos stílusomban, (ismersz, nem?) hogy keressen meg a nagy eltűnésedben bátran és mondja el ugyanezeket neked is. Meg fogod érteni és talán változtatsz, amin lehet.

Már nem akarja. 

Azért mégis tovább biztatom. Azt mondom várjon még kicsit türelemmel és jelentkezni fogsz. Hiszen mindig ez történik. Visszakérdez, hogy vajon én foglak-e keresni? Határozott nemmel válaszolok, mert a saját ügyemben mindig tízszer szigorúbb vagyok. Azon gondolkozom, - félig-meddig hangosan - hogy olyasmiért senkit nem hibáztathatok, amire előtte nem hívtam fel a figyelmét. Valószínű, nem is tudja, hogy az nekem mennyire rosszul esett, ha sosem meséltem róla. És talán hasonlít az elhagyatottság érzése benne és bennem. De ő lényegesen kevesebbet hozakodik elő azokkal a dolgokkal, amik rosszul esnek neki. Én beszéltem róla. Többször is. És nem éreztem haragot. Legalábbis nem azért, mert egy pár hétre eltűntél...

De dühös voltam valakire, vagy valamire...vagy saját magamra. Mert nem tudok elképzelni semmi mást, csak hogy Én rontottam el valahol. Az nem oké, hogy három hét eltelik csöndben - egyértelműen történtek olyan dolgok, amikben lehet támaszra lett volna szükséged. Vagy egyszerűen csak szomorú voltál, esetleg túlterhelt. Az sem teljesen oké, hogy addig nem tudsz róla beszélni, amíg folyamatban van - bármi oka is legyen ennek. De talán a legelkeserítőbb, hogy utána három hónappal sem mondasz egy szót sem. "Bocsi, hogy eltűntem. Kicsit összejöttek a dolgok."

Nem tudok arról, amiről nem beszélsz. 

Sőt. Legrosszabb esetben kitöltöm a sötétséget a saját sémáimmal. Például, hogy neked ez az ideális állapot, ahogyan minden most van. Vagy például, hogy visszatértetek. És bár ő elmeséli nekem, hogy mindig mondod mennyire hiányzom... Nehéz elképzelnem. Mert ezt te nem mondod nekem. Inkább valami olyasmi visszhangzik, hogy nem vagyunk már tizenhat évesek...meg hogy tulajdonképpen vártad is, mikor unjuk meg. Vagy ez csak rám vonatkozott? Nem tudom...

Nem tudom kiolvasni egy chatablakon keresztül a gondolataidat, így hát arra jutok, hogy minden éppen így van jól, ahogy van, hiszen nem jelzed, hogy probléma lenne. 

Képzeld el, hogy fekszel az ágyban, és ha felriadnál az éjszaka közepén és felhívnál engem, ott lennék a túloldalon. Megnyugtatnálak, elviccelném, hogy elvegyük a dolog élét. Egy fikarcnyi kétely se lenne benned, hogy ugrásra készen állok, ha szükséged van rám. Nem számít, hogy időnként milyen messzire sodródsz, vagy hogyan bántjuk meg egymást. Ez egy állandó. Az ember egyszercsak nem kezdeni el nem szeretni a másikat. És képzeld el, hogy mindeközben történik velem egy csomó minden. Utazások, moziélmények, játék...balesetek, veszekedések, csöndes sírdogálások. Nem mondom el. (Vagy nem neked mondom el?) Mire túllendülök rajta, végre tudnék róla beszélni, már mindegy nem? Véget ért. Így párolog el a legfontosabb, hogy megismerjük egymást és megismerve maradjunk.

Most képzeld el, hogy ez a lány én vagyok és nem Te. Pont így érzek. 

Floating away

2019. július 2., kedd



Megint meztelen talpamra ragadt
fémessé nyűtt rágó
a cserbenhagyás.
Nem tett semmit, s nem érti,
hogyan nyúlhat meg így
egy apró lépéssel
a hibáztatás.
Kanapénk repedés árkából
előkerülő szellemes vallomás
a ragaszkodás.
Visszagyűröm
Újra szűröm,
hogy nem Ő a hibás.
Rámarkol a bokámra,
villogó ablaka vonszol tovább
Megrezzen egy szikkadt sziklasejt
s hitetlenül mered előre.
Kapaszkodás?
A kódot keresem lakatjához
nincs rajta fogás.
Sűrű epés mocsár
térdig ereszkedik, szalagjába
villámlik a semmiről sem tudás.

Úgy tűnik őszinte fáradt,
vagy beteg.
Nincs semmi.
Semmi van.
De mégis van valami?
S várni kell, hogy felnyissa
titkos füzetét
egy Másik valaki.
Amíg non-stop üzletén
vibrál a led
Addig jár a szolgáltatás.
(Dehát már nem is elvenni jövök.
Összezavar.)
Színházi vászonfüggöny takar
függeszkedő elhallgatást.
Betonfércek között leselkedem,
csupa színes torzítás.


Idő kell, ami mögötte van
lassan bomló hulladék.
Minek mutassa?
Csak bűzlő tartalék
csöveken lerakódott maszatos
rémkép.
Küzdő verejték vánszorgott
tarkója peremén, míg letornázta
gombócként a torkán.
Nem szeretné megosztani.
Ez már oldszkúl élmény,
ahogy áthasítja csövét egy-egy 
Halál-táncán.


S amíg kímél, elzár, elvonul
én semmi terhet nem cipelek.
A magamét ráosztom
egy darabig…
Amíg belőle majd semmit nem ismerek.
Már nem kapkodok a pin-kód után,
nem tudom felbontani
Ajándékait vicsorgó mosollyal
szállítja egy idegen.
Messzebbről köszön be, mint szokott.
A diaporáma is kémesen kopott.
Még az is lehet, a gesztus is lopott.


Nincs szüksége senkire?
Mindenkire szüksége van!
Nem érti mi romlik el,
amikor mindenki szeretve van.
Vasmacska éle akad a gyomromba,
Legalább a rágó most könnyen levált.
Gyakorlottan piszkálgatom,

Vigyázok…

hogy ne hagyjam Rajtad a maradékát.