Lehet tanulni a hibákból? Őszintén...
Nem arra gondolok, mint amikor egyszer rátenyerel az ember a sütőlapra, túl közel áll a forró olajhoz és az rácsöpög, vagy másodjára nem ül fel a körhintára mert meghánytatja. Olyan sokat gondolkodom ezen...
Arra gondolok, amikor kapaszkodás közben hátranéz a szédítő mélységbe és azt gondolja: csak még egy fokot. Meg amikor wasabitól könnyes a szeme, de ahogy kilehelte az átkozottul csípős ízt, ráharap a következő falatra. Még azt sem mondhatom, hogy ezek elvetemült tudatalatti szörnyűségek, mint a rózsaszín hormonfelhőben lebegő tiniszerelem. Ahol összetörik a szíved, de ha kell százszor megbocsátasz érte, csak hadd jöjjön még egy csók.
Nem. Ezek egyszerű evolúciós bénán irányított félkanyarok. Természetes kiválasztódás. Mármint csak számít valamit, hogy egyikőnknek erősebbek a fogai, míg a másiknak folyton szuvas. Persze azt a tényt leszámítva, hogy egyikünk mennyit mossa...talán így is erősebbek. Ugye, van ilyen?
Túl sokan vagyunk erre a világra, Anya. Nem férek el benne, nem találom a helyem.
Túl sok vagyok erre a világra, Édesanya. Nem férnek el tőlem benne.
Túl sok a zaj erre a világra, Anyu. Nem hallom a saját hangomat sem benne.
Nem tudom mit tegyek, drága Anya... nem vagyok való ide. Megszültél erre a Világra, az pedig nem enged magába.
Legyél erősebb a fájdalomnál, édesem!
