Részeg vagyok. Először még nem tudatosul, de úgy sétálok a ködös éjszakában, mint akit fejbe vertek valamivel. Nincs itt senki? Biztosan mindenki alszik már... Olyan hajnali egy lehet.
Tudom már miért jöttem ki az épületből... az iskolából. Egy hajót láttam, óriási gyönyörű kompot. Ott ringatózik a vízen. Vagyis csak sejtem, hogy ringatózik, mert olyan hatalmas és mozdulatlan a víztömegen, mintha be lenne betonozva. A fedélzethez hosszú pallósor vezet. Na ez közelről már igencsak kacsázik a szélben. Nehezen állok meg rajta két lábon. Folyton nekiszaladok az egyik végén a kötélnek, aztán a másik végére... Be vagyok rúgva. Nem emlékszem, hogy ittam. De biztosan ittam, mert folyton szomorú vagyok. Anya! Én folyton szomorú vagyok, ez nagyon nem oké...
Fel kellene jutni a hajóra. Hol a bejárata? Félúton meglátom a kormányt egy kocsiülés-szerűséggel, besüllyesztve a hajó orrának elejébe. Mivan?! Ide le kell mászni a kapitánynak? Elég durva... Talán csak egy dísz. Olyan ritka durván elnagyolt címer, mint amit kicsiben a húsboltok felé tesznek és levágott disznófejeket ábrázolnak. Ennek gondolatára kiráz a hideg. Lehet, hogy nem is forog a kerék... ki kell derítenem. Egy pillanatig azt hiszem a mélységbe zuhanok és vízbe fúlok, de sikerül belepottyannom a kényelmes székbe. A kormány forog a kezem alatt. Hatalmasakat dob a hajón a szembecsapó hullám. De nem haladunk sehová. Éjszaka van, és óriási köd. Nem fognak kikötni... a kapitány nyilván alszik. Az utasok is mély álomba zuhantak. A jobb oldalamnál meglátok a hajó oldalán egy ülő alakot. Ő is egy székben ül? Nagyon mozdulatlan, ettől megrémülök. A sűrű szürke ködben alig tudom kivenni, de már látom, hogy egy nő. Tej-üveges tekintettel mered előre, és egy repülő fekete alak feszegeti két kézzel az ajkait. Szétroppantja az állkapcsát. Egy nyikkanás sem szakad fel belőlem. Még mindig ott ülök megkövülten a hullámok ringásában - mintha egy férfi újra és újra lökne rajtam egyet - amikor a fekete lepelszerű lény tekintete rám siklik. Piásan, rémülten nyögve, nyeldekelve kikapaszkodok a pallóra és menekülni kezdek a part felől. Esélytelen, hogy lehagyjam. Lomha vagyok és lassú. Elém kerül, és erőszakon a lecsúsztatja a kezét a torkomon. Mintha füstöt nyelnék. Keserű korom a nyelvemen. Segítséget szeretnék kiáltani, de tudom késő van, és itt a vízparton senki nem hallja a reszelős hangom. Fura gépi zajjá válik a segélykiáltásom, a lény eltűnik bennem, és a következő őszi falevelek módjára pergő években belülről felzabálja, ami maradt belőlem.
Hát ennyi... az utolsó pillanatig mártírkodtam. Miért nem vigyázott Rám senki?
