A buszmegállóban álltam és zuhogott rám az eső. "Esik!" Sikkantottál a telefon túloldaláról. "Tudod ugye ez mint jelent?"
Hogy meg fogunk ázni?
"Jön a változás!"
Sosem mondta még ezt nekem senki ilyen őszinte örömmel. Most mit ujjongunk? Két szingli csaj...mit csaj? Nő! Akiknek már rég gyerkőcöket kellett volna potyogtatni a világra. Előtte persze összeházasodni a tökéletes férfivel. Naphosszat takarítani a házat, nevelni a kicsiket, önmegvalósítani, karriert egyengetni (persze csak játszásiból), mert valójában csak lopva el-el szívnánk egy cigit a pohár vörös divinós borunk mellett, ahol soha nem a szakmát beszélnénk ki, hanem a förtelmes kolléganőket, meg a förtelmes barátaikat és a förtelmes főnökünket. S akkor egy nap arra ébredünk, hogy szörnyen fáradtak vagyunk, és tulajdonképpen így is lemaradtunk valamiről, pedig minden szabályt betartottunk, amit ez a nyamvadt élet diktál.
Amíg reménykedve ácsorogtunk - naivan az esőben, láttam megint aggódsz kicsit, hogy ráncos vagy. Én nem látlak ráncosnak. Öregnek sem látlak. Bárfolyton emiatt szorongsz. És annyit szorongsz miatta, hogy egy nap tükörbe nézel, és tényleg öreg leszel, és akkor majd rájössz, hogy előre szorongtál azért, amit lehetetlen elkerülni. Akkor pedig bánom, hogy nem mondtam a következőket időben neked:
Alan Watts, a kedvenc filozófusom és tanárom egy előadásában azt mondta, azért vagyunk boldogtalanok, mert folyton hajtjuk a látszólagos eredményt. Ha majd elvégeztem a sulit, jön az a "boldogság". Ha lediplomáztam...ha házam lesz és családom. Közben azt csinálom majd amit szeretek. Azokkal leszek akiket szeretek. És azok lesznek velem, akik szeretnek. De most is épp haladok ezen a látszólagos "majd ha..." úton, és nem igen vagyok közben boldog. Örülök az esőnek, hátha elmossa ezt az érzést. Noha a tegnap már történelem, csupán emlék. A holnap pedig fantázia, csupán remény és képzelet. Így tehát csak és kizárólag az számít, ami éppen most történik.
Ha megkérdezték gyerekként, mit szeretnék csinálni, hajlamos voltam azt felelni, hogy színésznő. (milyen mulatságos) Bárhogyan is, már akkor láttam, hogy ennek bizonyára lesznek korlátai. Az leszek HA lefogyok. Az leszek, HA megveszem az edzőbérletet és az egészséges ételeket. Az leszek, HA jó helyen tanulhatok. Az leszek, HA összegyűjtöm a tandíjra a pénzt. Az leszek HA jó állásom lesz, és lesz miből gyűjtenem. Természetesnek tűnt, hogy így másszam a lépcsőfokokat, amiből végül egyhelyben toporgás lett.
És lesz a mai napig. Mert hosszú-hosszú ideig csinálunk dolgokat, amelyek nem tesznek boldoggá, hogy aztán egy nap azt tehessük, ami végül boldoggá tesz minket. De mivel hosszú-hosszú ideig güriztünk érte, ezért már csak egy áramütésnyi ideig élvezhetjük azt, amit szerettünk volna gyermekkorunk óta, HA elég szerencsések vagyunk.
Ahelyett, hogy rövidebb ideig élnénk meg azt, ami boldoggá tesz, inkább készülünk erre a valamire, mintha ki lehetne érdemelni, és rengeteg pénz kellene hozzá. De tulajdonképpen akkor mi tesz minket boldoggá?
Azt hiszem én már tudom.
Éppen annak ellenkezője, ami naphosszat frusztrál. A kontroll az életünk, a döntéseink és más ember fölött. Az elkövetkezendő irányításának hatalma. Hiszen szeretnénk ha az elem sosem merülne le, ha a nap mindig sütne. Szeretnénk csokit zabálni anélkül, hogy kövérek lennénk tőle. Bölcsebbek lenni ráncok nélkül. Tűzbe nyúlni fájó hólyagok nélkül. Víz alámerülni fuldoklás nélkül. Szakadékba ugrani földet érés nélkül.
És aztán tudod mi van? Semmi. Minden nap ugyanaz. A kiszámíthatóság. Újra és újra és újra. Már tudom mi jön majd, hiszen én kértem a kontrollt. Ha totális bizonyossággal állíthatom, hogy hatalmába kerítettem a jövőt, és pontosan látom magam előtt az utat, amit be kell járnom a sikerig, akkor semmi sem történik közben.
Így hát valójában a meglepetésre vágyom majd. Mikor elunom a kiszámítható boldogságom boldogtalanságát. Zsinnyegve évődöm a váratlan után. Olyannyira, hogy már az sem érdekel, hogy egy döglött macskát, vagy egy élőt találok-e abban a bizonyos dobozban. Csak csapjon arcul, jöjjön bármi! És mikor majd ez is bekövetkezik, kilépek az ajtón, beszívom az ismeretlen elkövetkezendőt, és ott állok majd az álmaim és vágyakozásaim után, ahol...éppen most állunk. Az esőben. Ahol nem tudhatom, mi következik majd. És végtelenül boldoggá tesz, hogy nem tudathattam: épp esni fog.
