Próbálod magad kinyírni...?

2015. augusztus 30., vasárnap


Nem tudom mi volt belőle az igazság, de ha valamennyit füllentett is, nem állt messze a valóságtól. Megint összehozott a sors egy suicid hajlammal. Nem gondoltam, hogy ennek ennyi fajtája lehet. Most a lassú évődős verziót láttam. Tudod...nem az a nyissz! és vége van. Ez a típus nem ennyire drasztikus, bár szereti a szélsőségeket. Nem teátrális. Lassan, vontatottan csinálja, kiélvezi minden percét.

Láttam már korábban hasonlót. Ők a függők. Akik folyamatosan rácáfolnak saját magukra beszéd közben, és néha-néha elhintik, hogy az a tempó, amit ők tolnak sokkal kevésbé gáz, mint a többieké akik mondjuk napi húsz papírt nyalnak be, meg elfüstölnek egy egész ültetvényt. Akiknek ha egy estét cucc nélkül kell tölteni, elunják magukat, és fogalmuk sincs mit kezdjenek az idővel. 

Kirázott a hideg. Főleg azért, mert mindeközben, amíg ezt figyeltem lepörögni a szemem előtt, én már harmadik éjszakája ittam. Én is csak egy rossz alkesz vagyok. Muszáj volt, mert úgy éreztem a józanság valami lila-liberálisfaszom-köd szerűen telepszik az agyamon, és nem látom a valóságot. A piával kirajzolódott egy csomó minden. Például az is, hogy a drogos nem csak suicid, de a világ legönzőbb embere is. Az pedig örök és egyértelmű, hogy mindenki más a körön kívül aki nem tol semmit, elítéli az életvitelt. És erre én csak annyit mondtam: véleménye mindenkinek lehet, nem? Magamban nevettem, hogy az milyen sértő, ha a junkie-t ítélik el... de hogy fordítva milyen ganénak látszanak a józan, szürke valós világban dagonyázó, megvető tekintetű emberek...az tök rendben van. Ne nézz mögé! Durva, hogy minden ami nem rég még az egyik legizgalmasabb dolog volt az életemben, most hirtelen szánalmat kelt bennem. Ilyen lehet, mikor meglátsz messziről valamit, amire nagyon vágysz. Aztán minél közelebb mész...minden lépéssel egyre olcsóbb és szánni valóbb lesz.

1. A barátnőm szerint gáz vagy.

2. Na, igen? Miért?

1.  Meg kell magyaráznom? 

2. Hát szerintem meg ő a gáz.

1. Azt mondtam neki, hogy még nem találkoztam emberrel, aki ne lenne gáz, szóval kurvára mindegy.




Kísértés

2015. augusztus 25., kedd



Ki ő neked?

Kérdezte az egyikük az asztalnál. És nem akartam elhinni, hogy 5-ről beszélünk megint. Lecsúszik két pohár bor és én Rá gondolok. Pedig most már olyan kiábrándító. A helyzet is meg ő is. Na mindegy. Szóval ki ő nekem? Ezen agyaltam, de reflex szerűen azt mondtam: Senkim. És akkor mindenki nevetett. Húsz perce róla mesélsz! - mondták. Tényleg...le kell állítanom a francia szürreált, kikapcsolni azt az indie track-et amit hetek óta újra és újra lepörgetek. 


Most hófehér hajat szeretnék. Ezüst orrkarikát. Barátnő tetkót, Veled Zsebibaba. Olyan szoknyát ami mell alatt köthető, és bakancsot fehér zoknival. Egy könyvet, amit én írtam, és amiben senki nem jön rá, hogy ő a főszereplő. El akarok innen menni. Húz a szívem másfelé. A barátaimmal lenni. Akik hol is vannak?

Tudom, nagy lesz a kísértés, ha már ott vagyok, hogy ne essek ugyanabba a hibába, hiszen eddig nagy volt a távolság. De te majd vigyázol rám, ugye Hugi? Néha a nagytesóknak is kell a támogatás.

Szájzár a pódiumon
Éles villanykapcsolás
Bugyiban alvás a teraszon 
Hangos csillagkacagás.

Ölelés éjjel kamaszon
Szenvtelen csóktapasztalás
Lila a köröm a lábujjamon
Szerelmes acetonba áztatás.

Gyönyörű köd vagy az agyamon
De aztán jön a gyönyörbe rongyolás...
Szedj össze reggel a pamlagon
Mert minden reggel más

Fekszik a hasamon
Szállítja műanyag falkonom
A szelektívbe
Ha kérem...

Ettől rögtön eldobom
Elszáll a vágyakozás.


Reblog Zsebibabától

2015. augusztus 23., vasárnap


Ez az én kedvencem mind közül:

Koi pontyok úszkálnak a falon
Cápa vagyok, térdemből víz
Éles fájdalom -őket bámulom
Foltozott polaroid sikítva sír.

Megint elkések...

2015. augusztus 18., kedd



Ahelyett, hogy edzeni mentem volna - és mivel nem dolgozok rajta, így oda sem indulok el, ahova akkor tenném, ha lenne eredmény - na mindegy, edzés helyett ma aludtam délután. Most is késésben vagyok, mert az esti "karitatív" melóra kiválasztott ruhához kell egy pánt nélküli melltartó. Nekem az sehogyse jó. Nekem egyszerűen nem. Ezért sem akaródzott, mert a nagy márkáknál, ami még esetleg közel állhat a nem szarhoz, tíz rugó vagy a felett.... Na most deténylegennyit egy cuccért, amit többet nem veszek fel?!

Szóval aludtam... mert dolgozni se mentem be, pedig mehettem volna basszameg. Cserébe olyan álmot kaptam, amitől összekoccantak a fogaim, és kirázott a hideg. Elmeséljem? Hát persze...

A legújabb heppem, hogy tesztelem az engem körül vevő embereket. Szörnyű dolog, mert megijednek tőle, és tudják: sosem fognak olyat teljesíteni, ami az én fantáziavilágomban megüti a közel tökéletes szintet. Na szóval álmomban a szokásos hobbi alkoholista körutamra indultam a városban. Felvillantak képek, hogy egy hozzám közelálló - és ezért közelálló személy közönyösen megkérdezi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: Iszol? - úgy érti, sokat? Én meg: háát... nem tudom. Mi számít ivásnak? Egyértelmű a válasz, a kérdése meg csak költői volt. Hallani akarta a számból. De ez egy másik dimenzió, ez csak álombéli agyam zeg-zugaiban játszódik, mint egy emlékkép.

Találkozok egy sráccal, akit korábbról ismerek. Felszínesen. Már valamikor leszólíthattam. Úgy öt méterről jó pasinak tűnt. Meghív egy italra. Bódultan ingadozom a tánctér sarkában, néha kilöttyen a piám, és idiótán vihorászom rajta. Hihih-hahah... Aztán érzem, hogy álmosodom. Nehezen tartom nyitva a szemem. Mi van ha beginázta? Dehogy ginázta... ez a kis tökkelütött?! Arra se képes, hogy erősebbet hozzon egy fröccsnél. Egyszerűen fáradt vagyok. Eldőlök a falnál, és csukott szemhéjamon keresztül látom az eseményeket. Vajon elbír? Vagy hoz segítséget? Mire észrevesz a fiú, nem gondolkodik ezen ennyit. Felkap, és olyan mintha párnás felhőkön utaznék. Nem zötykölődik az új járművem, úszik a levegőben. Könnyűnek érzem magam. Nem kell nagyon megjátszanom a rosszul létet, épp csak kicsit rádobok egy lapáttal. A hely előtt, kint az őrnél átad egy nagydarab, magas, tetovált férfinak és arról beszélgetnek, hogy neki fél óra múlva lagziba kell mennie. Talán ő a férjjelölt?!

Megkérdezik tőle, mi legyen velem? "Csináljatok vele amit akartok. Én nem leszek benne a balhéban..." Erre kiterítenek egy sikátorban, nedves van és sötét. Még mindig nem nyitom ki a szeme. A srác tíz métert lesétál a másik irányba. Egyszerűen a hangokból látom. Maradnak a biztonságiak, akik a bedrogozott lány képének nehezen tudnak ellenállni, mintha egy potya tíz ezrest találna az úton (És jé! Már nem is olyan drága az a triumph melltartó.) 

Vetkőztetni kezdenek. Ekkor jövök rá, ha sokáig játszom Hófehérkét, Hókefélke lesz belőle, és az nekem nem megy. Egyszerűen nem megy. Ott vagyok leragadva, hogy a fiatal barátunk egy sikátorban hagyott három olyan férfivel, akik sokkal nehezebb dolgokat is elcipelnek nálam A-ból B-be. Mielőtt még viaskodásra kerülne a sor, a testem ketté válik.

Kiszakad belőle az egyik EGO. Amelyik elhagyja a másikat, könnyedén felszalad valami létraszerűségre, kilátó lehet, vagy egy dobbantó... ugródeszka a tetején. Megülök a szélén fent, és onnan figyelem az eseményeket, a saját testemen kívülről. A legfurább dolog, amit valaha láttam. 

Odalenn az első, magára hagyott EGO kétségbeesetten menekül a helyszínről, de nem sokáig jut el. Lehagyja az utcában a biztonsági őröket, utoléri a fiút, és mellette is elhalad. Fura mert az előbb még nem volt a srácnál gördeszka...most meg?! Átalakul... A magára hagyott EGO gondolkodás nélkül a deszkára pattan, és én odafenn tudom, hogy nem tudja kordában tartani. Egyszer kiszalad a lába alól a szerkezet, és mikor újra felpattan rá, lendületet vesz, ellöki magát az útra, és puff. Egy autó belerongyol a képbe. Nem keni fel a lenti lányt a szélvédőre...épp ellenkezőleg, a betonon maga alá gyűri, fájdalmas csontropogással az út szélére sodorja, nagyjából öt méterre attól a ponttól, ahol belehajtott a száguldó testbe. A szám elé kapom a kezem, úgy néz ki fentről az a darabka matéria, mintha játszi könnyedséggel hajtogatták volna ellenkező irányba a végtagokat. Nem volt meg az állkapcsom. Valamit megpróbáltam közölni saját magamnak, mintha a földön elterülve, most vettem volna észre a kukkoló önmagam. De már nem mozgott, csak a nyelvem. Vérfagyasztó látvány volt, és tudtam, csak azért nem szenvedek, mert én vagyok idefenn. 

Odalenn a fiú lassan, kimérten sétált az összeroncsolt, kínlódó test mellett. Megcsonkított lábaimmal néha felé rúgtam párat, de ezeket még mindig fentről láttam. Felnézett ő is, mintha már nem lenne titok, hogy miről van szó. Felkapaszkodott a létrafokokon és közel az arcomba hajolt:

- Most jobb?

- Csak tesztel...csak tesztelni akartalak. - szipogtam, és a zokogásom miatt egybefolytak a szavak.

És tényleg. Csak kíváncsi voltam, vajon ő lesz-e a megmentő. De most, hogy ez kiderült, már inkább én tartoztam neki. 

Beauty

2015. augusztus 11., kedd








Részeg tüsszentés



Üzenem az embereknek, hogy hé ti: Fuckers!

....


Elfelejtettem mit akartam mondani. De csúnya volt és sértő.
Amúgy mindannyiótokat szeretlek. Mint a rohadt diót, mikor felbontod, és nem gondoltad volna, hogy ezt nem eheted meg...de végülis nincs szíved a kukába vágni.

Kedves Dió! Amelyik belseje rohadt, fekete szutykos, már nem finom, keserű. Nem nyalok bele. Kedves Dió! Megtartalak. Sokkal jobb vagy, mint egészséges társaid. Érted, ugye? Ha minden rendben volna veled, finom lennél és édes... megennélek és öt perc múlva másikért nyúlnék. Ugye érted? Nincs szívem a kukába vágni. A defekteseket többnyire megtartom. Érdekesek...már már szépen a rusnyák. 

Kedves Dió! Kiszámíthatatlan, megbízhatatlan gyűjtögető vagyok az erdőben. Légyszíves azért ne ragaszkodj nagyon, sose lehet tudni...

Múlt éjszaka

2015. augusztus 8., szombat



Túl sokat eszem. Mikor nem, akkor túl keveset.

A férfiak akikre bukok:

- A borostás, szakállas férfiak.

- Férfiak akiknek lapos a hasa.

- A magas férfiak.

- A vállas férfiak.

- Azok, akik szerint a melegházasság és a liberális gondolkodás menő.

- Akik kevésbé szexorientáltak, mint amennyire én vagyok.

- Akik szeretnek beszélni, de nem annyit mint én.

- A karamell bőrű férfiak.

- A sötét szeműek.

- A férfiak, akik értékelik a humorom.

- Azok, akik ugyanolyan furák, mint én.

Egyiknek sem felelt meg az a fiú, akivel tegnap éjszaka átsétáltam a városon, csak azért, hogy megigyak valahol máshol még egy italt, holott az előző óta szédültem. 

A kezemet szorongatta, és olyan dolgokat kérdezett rólam, amiről tudtam, hogy nem sokára elfelejtem. Érdektelen apróságok voltak, és közben áhítattal figyelte amit mondtam. Most, hogy egyre sűrűbben és egyre rövidebb időre kerestem magamnak időnként ilyen partnert, plusz nem ámítottam magam semmivel, egészen el tudtam lubickolni a kitüntetett figyelemben.

Pittyegett a telefonja. A lány dobálta neki az sms-t az előző helyről, akivel egyébként a buliba érkezett. Rákérdeztem miről folyik a diskurzus. Puszta kíváncsiságból, de a hónapok óta fennálló rezignáltságot nem tudtam magamról lerázni. Könnyű lepelként vonta be a testem minden porcikáját, és ettől úgy éreztem, az sem zavarna ha most mind a ketten hazamennénk aludni. 

Elárulta, hogy ők nem csak barátok, nem rég még jártak is. De nem működött: "bekattant a csaj." Meg hogy ő amúgy sem képes kapcsolatban maradni. (Üdv a klubban, haver.)
Szóval ez a lány kitartóan próbálta kideríteni, szánalmas kapálózó módon, miért nem értesítették a távozás tényéről. Sőt, többet mondok... arról sem tudott, hogy a srác velem jön el. Pedig homályos emlékfoltjaim voltak fél órával azelőttről, hogy elindultunk. Én egy másik barátomtól köszöntem el. Hosszabb öleléssel, mint kellett volna. Majd visszamentem ehhez a fiúhoz - a tény nemismeretében, hogy pofátlanul fiatal - és mikor megkérdezte menjünk-e, megcsókoltam. És akkor rájöttem, hogy a kavarásaim néhány kivétellel valami önző magamutogató performanszok csupán. Körbenéztem, hogy látta-e a jelenetet, akit féltékennyé kell tenni? Aztán rájöttem arra is, hogy igazából nem akarom, hogy lássa, egy szörnyeteg vagyok. 

Magam mögött hagyva saját extra-bonyolult kapcsolati drámámat, óhatatlanul belecsöppentem egy másikba, amiről pár órával előtte még azt sem tudtam, hogy létezik. Itt volt ez a bizonyítottan féltékenykedő, és tényleg max 20 éves kiscsaj. Az exe meg engem cipelt át a városon, és itta a szavaim. Én voltam a plusz. A harmadik, aki álmatlan éjszakát és szitkozódós köpködést generált egy nőtársa életébe. Mindezt ismeretlenül. Volt már, hogy eljátszottam a gondolattal, milyen lenne a másik oldalon lenni. Mindig azt hittem, hogy bűntudatom lesz. De nem ismertem őket, és ők sem ismertek engem. Így hát nem okozott lelki válságot - ahogy mostanában semmi sem - hogy akaratlanul beletenyereltem valamibe. 

Tegnap este egyedül jöttem haza, pedig egész éjszaka ígértem, hogy nem így lesz. Túl sokat ittam, és reggel iszonyú fejfájással ébredtem. Öt üzenet villogott a facebook-on, és mind olyan embertől, akiknek nem akartam válaszolni.

Gondolom mindenki ismeri a teóriát, miszerint ha megvágja vagy megüti magát az ember, az éles fájdalmat követően, van hogy euforikus érzés szabadul fel a testünkben. Ezt a lélekkel is meg lehet csinálni? Mert akkor az évődés lesz az én - valóéletbe ültetett - perverz önpusztító játékom. Tudat alatt szinte már keresem azokat a helyzeteket, ahol se veled se nélküled-et lehet játszani és lehet, hogy tényleg ezt élvezem. Ha így van, akkor ez elég beteg...

Szó szerint emlékezős mikroébredések

1#

- Hozz már nekem egy energiaitalt a boltból.

- Meg vagy zavarodva? Nem veszek olyan egészségtelen szart.

- Fizetem a kólalájtod.

- Mindjárt itt vagyok.


2#

- Szarul vagyok.

- De minek iszol ennyit? Hol voltál?

- Valami gyökérrel találkoztam. Csak ma ismertem meg... de hallod? Kiakadok, a vége mindig az, hogy feleségül akar venni, vagy totál undorodik.

- Persze, hogy feleségül akar venni. Fantasztikus vagy. 

- Egy trash az életem. 

- Dehogyis trash... Okos vagy, vicces, van egy jó állásod, jól nézel ki. Csak... hagyd ezt a marhaságot, hogy fiúkkal akarsz barátkozni. Mert ez így, ebben a formában lehetetlen.

- Ne gyere értem többet, jó? Akkor se, ha kérem.

- Nem tudok nem jönni.


3#

- Szia, ne haragudj! Ti együtt vagytok?

- Nem, dehogy... miért? Kéne a száma?

- Hát, igazából a tiedet szerettem volna elkérni.

- Az enyémet? Ez biztos?

- Miért, ennyire buzisan nézek ki?

- Áh...pont ez az. Túl jó pasi vagy. Nem adhatom meg, mert... én nem idevalósi vagyok. Vidéki, vágod.

- Érted szívesen lemegyek vidékre.

- Hiszem, ha látom. Na jó... add a kezed, felírom.

- Jó az illatod. Milyen parfüm...?

- Olcsó pia és Marlboro.


4#

- Hajlandó vagyok addig elmenni, amíg csak kell. 

- Nem tűnsz lelkesnek.

- Mert fogalmam sincs mit tegyek. Sokat agyalok rajta, hogy belevágjak-e vagy sem. Lehet, elhibázom.

- Figyelj, ha csinálod, ha nem csinálod... végülis kurvára mindegy. A végén valamiért mind a kettőt megbánod.


5#

- Elképesztő vagy. Nagyon jól éreztem magam ma este.

- Tényleg? Ennek igazán örülök.

- Soha nem találkoztam még hozzád hasonló emberrel. Más vagy mint a többiek.

- Ehgen tudom. Sokkal rosszabb.

Papírmasék az emberek

2015. augusztus 5., szerda



Mostanában maradt időm bőven gondolkodni. Nem mintha keveset csinálnám. Zubognak rám a jó tanácsok, hogy talán érdemes lenne fontolóra venni, hogy ne komplikáljam túl a dolgokat. Amikor valaki ilyet mondd nekem, mindig nagyon fáj. Egyrészt mert tudom, hogy ebben a zűrzavaros világban, lehetetlen mindent felölelni, megérteni és definíciókba fogalmazni. Izzasztó taposás, amiben lusta emberek nem versenyeznek. Meg aztán nem sok értelme van, mert apró neuronjaink nem erre lettek kitalálva, hiába cikáznak végtelen rajzolatú térképelménkben egyik pontból a másikba.

Másrészt mert tudom, ez borzasztó taszító Nekik. A többieknek, akik próbálják elfogadni a társaságom. És miközben minden hullámzó masszaként változik körülöttem, mégiscsak egyhelyben toporog a világ. Mégiscsak ugyanazok a dolgok zakatolnak függetlenül attól, milyen nap van éppen. Reggel ébredés, evés, ivás, mozgás, siránkozás, néha némi göndörkacagás... aztán fekvés és kezdődik elölről. A kulcs ugyanúgy kattan, ugyanabban a zárban, a ruhák önmagukat cserélik a mosógépben, az étel négy naponta visszatér az asztalra, az ablak mindig ugyanazon a helyen nyikorog. A mikró mindig csak hármat pittyen, ha felmelegedett a kávé. Az autók mindig egy irányba suhannak. Az emberek folyton rohannak, a hajléktalan mindig elnézést kér, mielőtt koldul. A por megint leszáll a polcra, a gép pontosan 5:40-kor berreg fel. Ebbe beleőrülök. Nem elég, ha egy nap mondjuk kitérek a napi rutinból és a 30-as helyett, a 25-ösre szállok fel. Egy teljesen más világban kellene felébredni, hogy rémült legyek és tanácstalan. Amikor az új helyzet miatti izgalom és rettegés elnyomja a fejemben feltoluló gondolatokat. 

Ülök a parkban, olvasgatom az Azonosságot, erre valaki azt mondja:

- Szomorúnak tűnsz.

Erre én azt felelem:

- Mert innen, egész közelről papírmasénak tűnsz.

És akkor tudja, hogy teljesen őrült vagyok. Egy zizegő, hangyás, régi képcsöves tévén keresztül látom a mindent, ahol az emberek érzései és félelmei buborékfelhő módjára pukkannak ki a fejük felett. 

Nehogy azt hidd, hogy mindent tudsz! - figyelmeztet egy hang a fejemben. Épp ellenkezőleg! Semmit sem tudok. Ez a semmi pedig olyan szürreálisan nagy helyen telepszik rá agyam mindkét féltekéjére, hogy mégis csak többet látok, mint Ők. Megmérgezi a gondolataimat, és elkeseredett leszek tőle. Vajon más is fekete-fehér filmkockákban látja a világot? Ahol ezek mind csak színészek, akiket betanítottak, hogyan kell egyik lábukat a másik után rakva, végezni a napi rutint. 

Van néhány visszatérő jelenség az életemben, ahol azt gondolom: létezik ilyesmi. Őket barátoknak hívom. Szerelmeknek. Lelki társaknak. Jönnek, mennek, mert nehéz velem megalkudni. Ha egyszer rákapcsolódtak erre a filmszalagra, akkor én azt egy életen át őrzöm, mint egy megrögzött gyűjtögető. Most is épp lomtalanítok. És amiről azt hittem jelenség, csak egy epizód volt a sorozatban. Fura... egészen fura, mikor a nagy magányban magamnak is hazudok és elhiszem, hogy ha magától nem jön, amit egyszer már a valódiakkal megéltem, akkor megerőszakolhatom egy kívülállóval. Talán nem is baj, hogy távozott. Idegen voltam az életében, ahol nyíltan láttam a buborékfelhőket a feje fölött... ezt igazán vehettem volna jelzésértékűnek. Akibe beleszeretek, (legyen bármilyen korú, nemű, nemzetiségű. Ezt a szót úgysem használom már régen az általános értelmezésének megfelelően.) annak a homlokára írt jelek, csupán homályos pacák halmaza. Azt nem kell érteni, látni. Elég ha érzem. 

És talán az sem baj, ha nem szeret vissza. Csak ne felejtsen el.

10. bejegyzés


Nem olvasol a sorok közt. Akkor meg már 
   inkább nem írok le semmit.

                  Valahol
         azt olvastam, szeretsz.
             
                      Valahol, valaki felolvasta,
                 hogy szeretlek.

Keresem, de nem látom hol rontom el, ha egyfolytában azt mondod nem rontom el.
És most itt állunk egymással szemben.

    Te nem fogod meg a kezem, én nem nézek Rád.

    Mert én akarok jobban szeretve lenni.


Léleksorvasztó

2015. augusztus 2., vasárnap



Éjjel libben sóhajtva az árnyék,
Kérlelőn leheli fényét a tálca.
Átnyújtja felém kezét a szándék,
Túlzott akarás gyűrődött ráncba.

Végig simít bőrömön az ujjbegy,
Megfeszült tagokkal vágyom.
Szétárad feketén vénámban a kegy,
S már süketen jövő-terveim bánom.

Megtorpanok térdig a sárban,
Tudom jól, hogy mi jó és rossz.
Továbblök a hasadék az árban,
Az esti haláltusa egy élethossz.

Lassan építi magát vissza a vár,
Milliós lesz ez a rekonstrukció.
Benne sejtjeire bomlik a gyár,
Másnap újra jön egy Léleksorvasztó.