A Stones 69'-es "Hadd vérezzen" albumán van egy szám. Az utolsó. Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz.
Ezek a Tesó című film nyitómondatai. És a büdös életben nem gondoltam volna, hogy itt fognak visszacsatlakozni az életemre. Szóval most hallgatom a Stones 69'-es albumát és arra gondolok, hogyan kell elfogadni, hogy a gyászfolyamatok kuszán, követhetetlenül, de semmiképpen nem lineárisan követik egymást. Honnan tudjam mikor, melyik szakaszban vagyok? Hogy lássam meg így, merre van a vége? Vagy ez olyan, mint a grandiózus történelmi események...csak akkor tudjuk, hogy az volt, ha már túl vagyunk rajta. Soha nem akkor amikor még zajlik.
Ülök a laptopommal szemben, frontálisan tűz a nap, gondoltam így mégis csak jobb, mintha sötétben kuporognék. Ez néha kibillent a komfortzónámból.
- Ne aggódj. Meg fogsz lepődni, milyen hamar elkopik majd, elfelejti az ember nagyon gyorsan...
- Tényleg? - kérdezem kétségbeesve.
- Tényleg.
Lágyan mosolyog, iszom a szavait. El akarom hinni mindet, közben észrevétlenül mottómmá válik, amit folyton ismételgetek, hátha őt is megnyugtatja, mert engem akkor öt percre megnyugtatott, hogy elkopik majd...hamar elkopik.
Szomorú vagyok, mert ez egy hamis illúzió volt. Semmiképpen nem hamar, de legalább elkophatna. Visszatérő álmom, hogy megölel. Szerencsére nem beszélgetünk, csak alkalmanként a nyakamba borul, mint aki most jött haza a munkából. Vagy én bújok a kabátjába egy buszmegállóban. Megnyugtató érzés a puha pamut anyagnál hallgatni a szívverését, ahogy a közelségemtől felgyorsul. Aztán már csak szeretettel simogatom a mellkasát, vállát, a nyakát, meg ahol érem. Gyermeki boldogsággal, hogy bármikor hozzáérhetek, beszívhatom az illatát, földöntúli biztonságban lehetek, ha vigyáz rám.
Na de persze nem vigyáz, hiszen nincs itt. Vagy ha itt lenne, akkor sem tenné. Előre felé kéne néznem. Lehet nem véletlen, hogy egyetlen beszélgetést sem tudok lefolytatni álmomban, mert mind nekem kéne megindítani, ami tart valahová. Feltenni a kérdéseket, meg kitalálni a megoldást, és elfogyott az erőm. Belefáradtam a passzivitásba.
Szóval próbálom távolról küldeni a szeretetet, meg mindenből azt, ami jó. Az a tervem, hogy úgy távolodjak, hogy közben csupa szépséget és melegséget hagyjak hátra. De nem sikerül, mert mindig mikor megpróbálom, szándékos szabotáció indul. Valami bántó mém, vagy a leszarom stílus, na am mind1...csá! És a legrosszabb, a legaljasabb, a legsuttyóbb dolog, ami pályafutásom alatt megtörténhet: a nyilvános megszégyenítés. Óh tudom nagy szavak, ilyet nem szabad használni, hiszen ez már vád. Kivéve ha rólam van szó, rólam bármit lehet mondani. Máglyára való boszorkány! Manipulatív éteri gonosz, a férfiak megrontója, a pusztító drog, egyenest az ópium maga, ami a nyomorba taszít!
Csak egy ártalmatlan komment volt, amiről pontosan tudja, hogy eljut majd hozzám, ahogy az előző is. Ha a kérdés bal oldalról közelít, akkor nem is nekem szólt...de ha jobbról, akkor ne haragudjak, maga sem tudja mi történt. Én meg az őrület határán táncolva azon gondolkozom, most ki manipulál kit?
Szóval igenis gáz a barátaim előtt beszélni az intim életünkről - ami nem tartozik senki másra! - igenis sértő manipulátornak hívni, és igenis megalázó előttük a betegségemről beszélni, amit nem fogok mindenki orrára kötni. Tudják, hogy rólam beszél, hogy engem említ, és az első telefonhívás után a szégyen a nyakamig éget. Bedobog a szívem és megrázom a fejem, nem, nem, nem, ez nem történik meg. Hiszen biztattam őt, azt mondtam támogatom messziről még ha nem is engem választott, még ha nem is kereste a megoldást, hogyan lehetne velem. Miért büntet? Mit követtem el?
- Ne aggódj, nem említ név szerint - szól a hang a vonal másik végén.
És? Dehát te is tudod pont, hogy én vagyok az, hiszen most hívsz! Aztán lassan ezen is túl teszem magam. Nincs értelme megkeresni téged, megint csak az lenne a vége, hogy felmentünk mind a ketten, hogy nem is tudtad valójában mit csinálsz. Vagy esetleg kitartanál amellett, hogy egy szörnyeteg vagyok, és ebből is hisztériát csinálok. Úgy érzem csapdába kerültem. Nem tehetek semmit, nem kérhetek ki semmit, pedig nem én döntöttem így. Semmiről nem én döntöttem. Valójában visszapillantva egyre több dolgot látok úgy, hogy abbéli félelmeim miatt, hogy kiborulsz, elhagysz, megutálsz, többnyire igyekeztem mindent úgy alakítani, hogy az jó legyen neked. Félni kezdek. Eleinte csak kicsit pánikolok, nem hagyom, hogy eluralkodjon a sötét fantáziám. Vajon fog még büntetni azért, mert nem voltam jó barátnő? Nem tudom, hogy kellett volna jobban csinálni.
- Elhitted, hogy viszonyom volt? - muszáj őt megkérdeznem, mikor kettesben maradunk az autóban. Ahogy oldalra fordul, meg kell állapítanom, hogy férfi létére nagyon lágyan tud nézni.
- Nem. Dehogy. Azt hiszem, ő még nem állt rád készen. Persze... ha egy évvel ezelőtt kéritek el a telefonszámot és el is megy...talán nem itt járnánk, de nem tudom.
Én sem - felelem. És kipillantok a naplementére, hogy ne lássa a könnyeimet. Soha nem szerettem így senkit. Még ha volna is bennem hajlandóság az általam annyira megvetett poligámiára, akkor sem tettem volna ehhez hasonlót, mert elszakíthatatlan kötelék fonódott bennem az első este. Ezen az oldalon óvatosan, csöndben, idegenektől gondosan elzárva várom, hogy elvékonyodjon az a kötél. Ő a másik oldalon néha barbár módon rácsap egy életlen fejszével.
Én pedig mindig megérzem.
Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz.
Pedig azt hittem nem is olyan nagy dolog amire vágyom. Csapatban működni, megoldani együtt ha nehézségek adódnak. Mondjuk úgy mint egy jól működő család. Azt hittem, akik szeretik egymást, családdá lesznek, papírtól meg pozíciótól függetlenül. És most össze vagyok zavarodva.
