Karácsonyi ledfények

Megrebbent a kislámpa fénye. Talán végre elpattan a szőrszál vékony huzal a körte belsejében, és rám borul a sötétség. Egy darabig. A függöny leszakadt, és a szemközti házak tengerében az ablakokra fényes karácsonyi led-égőket tapasztottak. Ha nálam kiég a képcső ma este, azok fognak világolni. 

Önhibámon kívül nem aludtam sokat az elmúlt napokban. Biztos meg lehetett volna oldani persze. De inkább a sok munka foglalt le. Amiből jövőre lehet, hogy még több lesz majd.

És eszembe jutott a hat évvel ezelőtti nap, mikor a tetőtéri szoba ablakában álltam, a zoknimat átáztatta a friss hó, ami a hullámos palatetőre esett, és arra gondoltam, innen már csak egy lépés. Éreztem éjjel az orromban az emlék lenyomatának illatait. Ahogy kirázott a hideg a zoknis lábam alatt ropogó jeges hó hidegétől. Egy Joy Division szám jutott eszembe, ahol a kontrollálhatatlanság kínkeserves, üvöltő kényszerességéről énekel a frontember, és közben szemem előtt megjelent, ahogy feltépi a karján a bőrt. Lemásztam.

Aztán eszembe jutott később az a szilveszteri buli, ahol éjfél előtt pár perccel rám jött a pánik. Az erkélyre rohantam, mert jó búvóhelynek tűnt. Nyeldekeltem a friss levegőt, összeszorítottam a szemem. Odabent pedig sikkantások, füttyögés és éljenzés jelezte, hogy lemaradtam valamiről. Éjfél volt. Az év egyetlen pontján, ahol a karjába borulhattam volna ezeknek az embereknek, én megint a magányt választottam. Felhőpamacsokat sóhajtottam, és nem létező szirénák közeledtét hallottam a távolból. Arra gondoltam az erkély szélén állva, hogy inne már csak pár lépés. Aztán bementem.

Volt egy idő a beköltözésem és önálló életem kezdete között, amikor rengeteget jártam fel a panel tetejére. Felvittem egy üveg bort, mind megittam és kiálltam a 33 méter magas szélére. Kijött értem, és azt mondta vigyázzak, mert még leesek. Azt feleltem neki, ha megtörténik, ne nézzen ide. Az járt a fejemben, hogy innen már tényleg csak egy lépés...és vége. Itt már nem lehet lerokkanni, megnyomorodni, mintha egy satnya kis tetőről lépnék le. Nem lehet eltörni valamim és aztán tolószék börtönébe ragadni, mintha az erkélyről ugranék. Itt méterről méterre bebizonyosodna zuhanás közben, hogy az élet kiszámítható utolsó pillanatai hol kezdődtek és hol fognak vélhetően véget érni. Olyasmi tudatában lennék, amitől minden egyes élő és mozgó ember ezen a földön retteg.

Az enyém lenne, amit holtrémülten várnak, próbálnak elodázni. Igyekeznek megtippelni, vajon mikor következik be. Talán nem is fájna. Nem tudnék róla. Ledobtam az üveget. A maradék bor az alján lötyögött. Látni akartam hogy csattan szét a betonon. Sokáig zuhant, míg földet ért...és nagy volt a robaj. A panel egyik végétől a másikig gurultak a szilánkok. 

Még egyszer megkért, nyomatékosan, hogy most már jöjjek le. Én pedig összezavarodtam. Mit is akartam az előbb?

érthetetlen poszt, ahol semmibe telik az idő

Megbeszéltük, hogy este találkozunk, de nem lettem kész időben. Értem jött autóval. Tudtam, hogy valójában máshol akarok lenni, de hogyan mondhattam volna meg?

Amíg iszogattunk, jött egy üzenet a telefonomra. "Itt vagy? Benézhetnél később." 

Nem válaszoltam rá, mert bunkóságnak éreztem volna pötyögni a másik társaságában. Hát így esett, hogy egyszer csak párhuzamosan több reveláció is átfutott a gondolataimon. Az első az volt, hogy vajon hányszor haragudtam meg azért, mert valaki ignorálta az üzeneteimet? Tudtam, hogy ott van és még sem írt vissza. Hányszor fordulhatott elő, hogy ez a személy megfeledkezett rólam? Hiszen ha épp nem akart vagy nem ért rá válaszolni, később csak tolódott a dolog, és előfordulhat, hogy kiment a fejéből. 

Én hetek óta egy üzenetre sem válaszolok, ami beérkezik hozzám. Legalábbis érdemi válaszokat nem adok, ha egyáltalán...Vannak olyan esetek, amikor egyszerűen muszáj az interakció, és olyankor emlékeztetnem kell magam miért tértem vissza a nyamvadt social network világába, ha csak még egy szűk, rövid ideig is.

Nem árultam el neki, min gondolkodok, mert folyamatosan beszélt valamiről, két szippantás között. Úgy emlékszem meg akartam nézni mit tekert fel szipkának, de helyette kábultan figyeltem mit ad a lenémított tévé. A zene hangosan dübörgött a háttérben és a dobozban táncoló figurák teljesen véletlenszerűen ritmusban mozogtak az aláfestő house-muzsikával. Elképesztő volt. Mintha minden ritmus, dallam, ütem ugyanaz lenne a világban. Egynegyedes, kétnegyedes, háromnegyedes ütemek. Mindez azt jelentette,hogy mindegy mit hallgatsz éppen, valójában mindig ugyanazt hallgatod. Megszűntek a műfajok.

Azzal billentett ki a mocsárba húzó gondolataimból, hogy megkérdezte, minden oké-e. Aztán beszélgettünk. Én borozgattam, ő folytatta kábulatot. 

- Ha egyszer elköltözöm, meglátogatsz?

- Hülye vagy? Azt akarom, hogy hatvanévesen is együtt nyomuljunk.

Elmosolyodtam, mert ez egy kedves gesztus volt. De hogy én mit akarok, az már egy másik kérdés. Én sosem tudom mit akarok. Az adott pillanat is egy örökös dilemma. 

Azt válaszoltam tehát, hogy szerintem nem fogjuk megérni a hatvanéves kort. Találgatott mi nyírhatna ki engem ebben az életben. A pia? Annyit nem iszok. A drog? Nem drogozok. A cigi? Az lassan nyír ki...vagy a fene tudja. Ilyen életvitel mellett nem dobom fel a pacskert túl korán. 

- Talán nekem máshogy lesz vége.

Belebámultam a tűzbe, és beleittam a maradék piába. 

- Talán álmomban halok meg, és a valóságban is megáll a szívem. Az lesz a szerencsésebb verzió.

Nem bírtam tovább maradni. Láttam, hogy nem érti, és sokáig már nem is érdekli. Minden sejtemmel sikítva követeltem, hogy értse meg, mire gondolok. De akkor már rég másra terelte a szót, mert a szavak ilyen méreg hatása alatt súlytalanokká váltak közöttünk. Azt kívántam bárcsak másnak mondtam volna el ezt. Felkaptam a telefont, és bepötyögtem egy kérdést. Sorban felugrottak a nevek, akiknek elküldhettem, és én egy olyan embernek válaszoltam, aki elől egész nyáron menekültem. Láttam, hogy nem rég keresett. Felette ott volt egy másik név. Tudtam, hogy Ő az aki megértené. Akinek éjszakai is elmondhattam, ha hasonló kétségbeejtő szabadugró gondolataim támadtak. De most már nem zargathatom. Nem lehetek ennyire önző. Megkértem, hogy ne jöjjön értem, akkor se ha kérem. Mert aznap este olyan ítéletektől mentes szeretett, ahogy eddig még soha senki. És ez borzasztóan megrémített. Lényegében örökké azt hajtogattam magamnak, hogy ha kiderül mások számára milyen vagyok, úgyis elhagynak. És tényleg elhagynak, nincs kivétel. Csak Ő. Aki odajött, és a legundorítóbb állapotban sem ítélkezett. Megígértem, hogy nem felejtem el, úgyhogy most igyekeztem nem önzőn viselkedni, és nem neki küldeni az üzenetet. 

De válasz attól sem érkezett, akinek érdektelen, használati tárgy voltam. Érdekes színfolt az éjszakában. Késő volt már. Taxit kellett fognom. A fejemet az ablaknak döntöttem, és hagytam, hogy villódzva elsuhanjanak mellettem az épületek. Egy-két diszkó mellett eszembe jutottak a helyszínek kliséi, ahogy utánam kiabált egy lengyel fiú: "Heey, that's my crazy girl!" Vagy a másik helyen, ahol egy trabant hátsóülésén megfogta a kezem és megcsókolt. Megkért, hogy találkozzunk megint, és utána sosem látott többet. 

- Haragszol, hogy nem írtam tegnap vissza?

- Nem. Miért haragudnék?

- Te mondtad, hogy ez bunkóság. 

- Az. Látod? Adsz is okot rá, hogy az emberek rólad beszéljenek. Aztán sírsz miatta. Szétszórt vagy.

- Nem akarok pötyögni többé. Hívjon fel, és legyen töke beleszólni a telefonba. Lehet nem is fogom felvenni...

- Őrült vagy.

- Ez em igaz.

-Jó, akkor szociopata.

- Az tök más.

És én tényleg csak azt akartam, hogy valaki törje fel azt a kurva diót. És legyen türelmes, és várja ki... amíg megtalálja benne a nem rothadt darabot. Utána esküszöm, megengedem, hogy megegye.

nem megy haza a szellem a sarokból

Csokipapír halmok gyűlnek az éjjeli szekrényemen. Azt eszem, ami kimaradt az előre elcsomagolt celebration dobozból. Ami már sehová nem fért be. Párat szét osztok belőle a kollégák között reggel. De akkorra tartogatom, mikor valami fojtogatja a torkom karácsonyig. Most fáj tőle a gyomrom. Mindig fáj valamitől.

Átköltöztem a nagyszobába végre. Nagy szoba, nagy képernyős tévé, saját erkély. Nyugati kényelem keleten. Befért az álló tükröm, egy saját szekrénysor és a babzsákfotelem is. A franciaágy mellett egy matrac is itt figyel a sarokban. Szóval bőven van hely. Egymagamnak. 

Legalábbis általában egyedül vagyok idefenn. Most, hogy mind a két lány elköltözött, akikkel két évig éltünk együtt. Hiába került a helyükre más, most olyan mintha egy folyosóra nyílna csupán külön apartmanjaink ajtaja. Hátborzongató távolságban érzem őket, idegennek ebben a kis légtérben. Rendesen elszeparál, hogy most már nem a lakás közepében, hanem az egyik végében élek. Sokáig azt hittem ettől jobb lesz majd. Kicsit jobb is. De őszintén szólva a fene tudja mit old meg, hogy nem egy patkánylyuk méretű szobában lakom most már. Azt hiszem van egy szellem a sarokban. Mindegy mit csinálok, meg sem rezzen, úgyhogy no para.

Madly in love

❝Sometimes I think I’m the child of the devil. I let the devil in now I can’t get him out. I tried burning him out & cutting him out, but he don’t take no notice. Why should he? He don’t wanna be homeless.❞

    - Stuart: A Life Backwards (2007)

No strike back

Már nem sztrájkolok, nem büntetek. Pedig tudom, hogy a sok rossz tulajdonság közül ez a legrosszabb. Most csak vártam, hátha megcsörren a telefon. Hátha tényleg felhívsz egy két percre, hogy megkérdezd mi a helyzet, ahogy ígérted. Elmeséld mi történt veled az előző nap. De ha csak egy emailt kapok, az is valami... Nem tudom miért kellett kétszer letépnem magamról a sebtapaszt. Mindenesetre a másodiknál már legalább tudtam, mennyire fog fájni. Felkészülhettem rá. Vicces, mikor az emberek arra hivatkoznak, hogy nem vagyok Facebook-on. Aki akart, így is elért. Hát ez is csak egy teszt... 

Pokoli éjszakám volt. Talán csak a megfázás miatt, sokszor felriadtam. Nem kaptam levegőt, és izzadtam a takarók alatt. Arra gondoltam, hogy megint nincs szükség rám. És hogy ettől persze nekem még szükségem lehet Rád. De visszafele nem működik. Mert én nem futok olyan szekér után, ami nem vesz fel. Soha többé. Ettől pedig eltört a mécses. Semmi sem úgy megy, ahogy szeretném. De remélem most már lassan elmúlik az érzés, ami megkésve, de engem is megtalált. Kivágták valami fontos szervem...

Akit érdekelsz, az megkeres. Talán csak makacs vagyok, te meg elfáradtál. Talán első körben így volt. A második felvonás mindig kicsit más. Úgyhogy most kötve hiszem, hogy erről van szó.

we prefer eat alone

I think I was born backwards, you know? ...come out of my mom in a wrong way.

Büszke vagyok rá

látszat heroikus világomban, hogy mint nő nem használom velem született képességem, a teátrális, nyáltakony összefolyós sírást és hisztit arra, hogy elérjem amit akarok az embereknél. Ennél kifinomultabbak, és alantasabbak a módszereim. Úgy lehet elképzelni a jelenetet, ahogy a pszichopata építi fel tervezett gyilkosság minden részletét. Kiismeri a célpontot, és a gyenge pontjánál megragadva végig vonszolja a szögesdróttal kirakott úton végig a pokolba. Nem vagyok bosszúálló típus, és kimondottan gyűlölködőnek sem mondanám magam. De haragtartó vagyok és emocionális zsarnok. Utóbbiban pedig a kegyetlen fajta. Büntetem, aki úgy érzem bánt. Ha másért nem, ezért egész biztos a pokolra jutok. 

Minthogy a sírás tabu - ami a gyengéknek való - álmomban sírok általában. Ismerem ennek a pszichológiáját. Sok féle sírás van. De az egy és az igazi: amikor a történések feldolgozása lehetetlen kimondott szavakkal, üvöltözéssel, ajtócsapkodással és tányértöréssel. Mikor a tehetetlenségtől dagadó, duzzadó könnycseppek gyűlnek a szemük sarkába és záporoznak, akár az ömlő csapvíz. Az érzelmi tehetetlenség, ez a sírás. A szót is szörnyű kimondani, annyira gyászos. 

A düh, bűntudat kiváltotta sírásnál prolaktin szabadul fel a szervezetben. Ez egy olyan hormon, ami befolyásolja a hangulatszabályozásért felelős mangán termelődését. Magyarul minél jobban bőgünk, annál magasabbra szökik a vérnyomásunk, felgyorsul a pulzus, kipirosodunk és bizseregni kezd a bőrünk alatt. Szinte szétrobbannak ezek a hormonok, amik azon dolgoznak, hogy az érzelmi egyensúlyt újra felállítsák. A könnyben lévő túlzott hormonoktól megszabadulva pedig valószínűleg sikerül is. Ráadásul a kimerítő bőgés után már nem mindig olyan ideges az ember, mert hasonló stresszoldó hatással van ránk, mintha körbe futnánk a lakótelepet. Kétszer. 

És én nem sírok. Ennek ellenére sem megy. Pedig nem kell, hogy lássa valaki. Elalszom, és arra kelek, hogy könnyes a szemem. Ezek nyilván alantas, kegyetlen módszereim karmikus válasz-pofonjai.

Precíz öklendezés

Tudom, nem lenne szabad, de felzaklatnak a precíz emberek. Az utolsó cseppig tökéletességre törekvés. Az is felzaklat, hogy az elfogadott norma szerint ez a mód a helyes. Ha mindig kimaxolsz mindent. Az nem jó, amit nem néztél át ezerszer, és nem érzed úgy, hogy a mű egész, már-már földöntúli tisztasággal pontos.

Nem akarom, hogy minden körülöttem földöntúli tiszta legyen. Elég ha rendezett.

Nem akarom, hogy amit leírok, betűre, hangra, szótagra tökéletes legyen. Elég, ha nekem megfelel. Nem akarom, hogy a művészet elfogadott normák skatulyájában vajúdjon. 

Káoszt akarok, és nehezen megfejthető gondolatokat papírra vetni. Zavaros mocsarat, piszkos hurrikánt, ami felkavar és elsöpör. Ebbe nem fér bele, hogy valaki belejavítson. Hogy odébb tolja az asztal szélére csúszott lapokat, és katonás egyenességbe rendezze a szélüket. Azt akarom, hogy peregjenek szét a poratkás ágyamon, valahol a kajamaradékkal megszáradt tányér mellett, ami a pohárpecsétes éjjeliszekrényemen pihen, a ma esti vacsi után. 

Azt akarom, hogy a szennyes tartóból mindig lógjon ki valahol egy zokni, vagy egy harisnyaszár. Azt akarom, hogy az ablak zajos legyen, és csupa légypiszok, amíg meg nem unom. És el nem határozom, hogy most letakarítom. Aztán figyelem, hogy lesz megint kész káosz. 

Hát ugyanígy írok. Légypiszokkal tele. És nem akarom, hogy valaki belejavítson azt harsogva, hogy ez lehetne némileg...csak még egy picit tökéletesebb. Mer' hogy elég szétszórt. Mer' hogy elég szétszórt vagyok. 

Ha tudnám, hogyan kell helyrehozni a dolgokat, talán el sem rontanám őket.

És a legnagyobb káosz inverz érthetetlen melankóliával a legszebb természeti katasztrófa, ami megközelíti a születés és halál között zajló események tökéletességét.

Agónia friss

33. bejegyzés

Megtennéd, hogy megcsókolsz akkor is, mikor senki sem látja?

34. bejegyzés

Október... úgy gyűlöllek, megkínzol minden perceddel. Hogyan hagyhatom el így magam? Érzem, hogy jön a tél, a raktározás hava ül meg az orrom hegyén. Csak a pénz nem marad. Meg Te. Te sosem. Csak jössz és mész. Átrongyolsz rajtam, mint az úthenger, és már érdektelen. Hát hogy hibáztathatnálak ezért? Nem vagyok kész arra, hogy megint undorító és láthatatlan legyek. Meg kell fordítanom ezt a folyamatot. Megkérlek, hogy bújj ide hozzám, és ez olyan mintha félnék a haláltól, és közben tiszta öntudattal futnék bele. 

35. bejegyzés

A testem egy koporsó, amiben élve temettek el. Hát senki nem hallja a sikolyaim? Hangtalan, nyekergésem a pokol bugyrain? Hogyan hallaná... Sok ezer méter a föld alatt, belőlem folyton lakmároznak a bogarak. A temetőbe meg nem jár senki, 

                                                  hogy elhagyott sírkertem takarítsa ki.

Tokosan ragad a fala a sötétnek. Mellettem fekvők suttognak,

                                beszélnek.

S mikor már azt hiszem az én koporsóm semmi...

               Mégis megszólják, hogy széles és csúnya.

                                           Jobb neki itt a föld alatt.

my information just not goin' in...

Ez az örökös zavarodottság...ez az őrületbe kerget. Valamelyik nap eszembe jutott, mikor azt a beteg srácot láttam az utcán, ahogy szavakat ismételget és istenemre esküszöm, biztos voltam benne, hogy nem tudja megállítani a kényszeres mondhatnékját. Akkor úgy éreztem, el tudom képzelni milyen egy autistának a saját elméje börtönében rekedni. Persze nem tudhatom...mindenkinek  a saját valósága az igazi. De az enyémben ez az örökös zavarodottság...na ez olyan mintha hangszigetelt üvegfalon keresztül próbálnám az információt a túloldalra eljuttatni. 

A tehetetlen kapálózás pedig mindig ugyanazt a helyzetet szüli. Nem lehetek mérges senki másra, csak magamra. De az önostorozás már uncsi. A rezignáltságról többet nincs kedvem írni. 

Még akkor is, ha tudtam mi a kötelességem ezen a hétvégén, szándékosan ignoráltam. Hajnal fél öt körül aludtam el, és nyolckor keltem. Az este egy pillanatig nem voltam biztos benne, hogy... hogy tényleg mikor jön el a pont, amikor addig játszok a tűzzel, hogy a végén egyszer magával ránt. Most egy ismeretlen anyag csordogált alvadt vérrel szállítva ereiben a mérget. Arra lettem figyelmes, hogy egy autóban ülök, ami cikázó fényekkel körbevéve száguld alattam. A tekintetemet a táskámon lévő szegecsekbe kellett akasztanom, hogy ne legyek rosszul. De valójában így is rosszul voltam. Ki akartam szállni, és el akartam hagyni az önkontroll teljes hiányát. 

- Láttam már lepergett előtted az egész diszkóbaleset.

Le. Pontosan ez pergett a szemem előtt, és ezek szerint kiült az arcomra. Nyaktól felfelé minden borzasztó volt. A szám, mint a szivacs, a szemem égett és képtelen voltam egy dologra fókuszálni, a fejemben cikáztak a gondolatok. De minden ami alatta történt... elképesztően jó volt. Ezt a kettőt úgy tudtam szétválasztani érzékelésben, mintha nem is kötné őket össze a nyakam. A mellkasomban lassú fenyegető mód folydogált a melegség. Bizseregtek az ujjaim, a testem elernyedt. Történhetett volna vele bármi, az sem érdekelte volna, ha átrongyol rajta egy kamion. Minden félelem és frusztráció, fájdalom eltűnt. Feltolult valahová az agyam hátsó szegmensébe és ott nyüzsgött, mint egy tenyérnyi lárvaraj. 

Megszédültem, ahogy egyben sikerült kiszállni az autóból. De gyorsan oldódott a szorongás, tisztultak a gondolataim. A szórakozóhely bejáratánál még bizonytalanok voltak a lépéseim, de aztán az első székre leülve, már kezdtem jobban érezni magam.

- Megpróbálod magad kinyírni?

- Úgy néz ki...

Írni, írni, írni

Tök sok ismerősöm vezet blogot. Van aki meg is osztja. Én nem merem elárulni senkinek. Na nem mintha nehezen fellelhető lenne a defekt. De aki véletlenül rájött, hogy hol és miről írok, rögtön azzal jött, hogy mitől ilyen depressziós ez az egész? Miért nem írok vidám dolgokról? Ennyire beteg vagyok? Már lelkileg...

Bitch pls... a blog címe: Defekkt... két K-val. Van még kérdés? Ide hányni járok, meg elsüppedni olyan dolgokban, amit kisöpröget az ember, ha egyszer rányomott a "poszt" gombra.

Nem állok át inkognitóról. A cigi öl, az alkohol meg nyomorba dönt. Mielőtt még jobb kedvem lesz, gyorsan írok egy bejegyzést.

Több dolog is zajlik egyszerre az éterben. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Ezt az állapotot nevezem rezignáltságnak korábbi bejegyzéseimben is. Ahogy a pozitív és a negatív pólus között húzódik egy láthatatlan, levegőben lebegő határ, úgy érzelmeim skáláján is valahol ott egyensúlyozok. Az érzéketlenség szédítő magasba feszített damilján. Van, hogy nagyon egyedül vagyok és jó. Máskor belepusztulok. Van, hogy egy társaság üdítő...de az igazság az, hogy többnyire zavaróak. Ma anyával bevásároltunk az áruházban a hétvégére. Annyi mindent kellett venni, hogy a végén kétszázkilós kocsit toltam utána, és egyszerre frusztráltnak és elcsigázottnak éreztem magam. Belém futott egy őrülten kacagó gyerek, valami sushi tálról elcsórt papírmaséval a fején. Az apja türelmesen tovább terelgette, nekem meg zsongott a fejem az éles hangoktól. Pittyegés, zizegés, zúgás, susogás, villódzás. A hűtőnél hideg van, a péksütiknél megsülök. Minden előrecsomagolt ételnél felugrálnak buborékokban a számok. Ez plusz ennyi, az plusz annyi. Minden drága és hizlaló. Még egy egyszerű dobozba csomagolt, savanyúnak tűnő zöld szőlő is. 

De mégis leginkább az emberek... ahogy közel jönnek, ahogy idegesen taszigálják a kocsijukat azzal a megalázóan nevetséges ábrázattal, hogy ő egy egész költöző szekrényt hozott be kereken gurítva, két tömlős sajtért, meg néhány vizes zsemléért. És a szagok... a retinába vágó ledfények... Már bunkó vagyok anyával. Káromkodok, és megkérem századjára, hogy ne hagyjon ott a mi nevetségesen csurig rakott kisszekrényünkkel... De folyton elszökik, és hülyeségeket vesz le a polcról, amiket tudom, hogy kurvára nem fogunk megvenni. Minden idegesít. Az ahogy végig csoszog a sorok között. Kipakolja a dolgokat és rosszul teszi vissza. Amit a kocsiba rak, logikátlanul egymás hegyére hátára kerülnek. 

A hétvégi pesti kiruccanásnál kaptam egy vicces megjegyzést, közös gyerekvállalással kapcsolatban valakivel, akivel nem hogy egy gyereket nem tudnánk együtt felnevelni, de egy igénytelen kaktuszt sem (ez nekem egyedül sem megy). 

- Nektek csinálni kéne egy gyereket! 

Mire azt feleltem, hogy az a baj, hogy egyikünk sem akar. Azt tudtam, hogy ő nem akar. De hogy én mióta nem akarok? Az talány volt. És mikor rákérdeztek, hogy nekem mi a kifogásom, egy böfögő, fingó, hányó szeretetcsomag ellen? Azt találtam mondani egy két pálinka és egy üveg bor után, hogy nem akarok anya lenni. Szar anya lennék. Mint a nagyanyám, és az anyám, és aztán az én gyerekem is olyan anya lenne, mint én voltam. Aki egész életében a legjobbra törekszik, de sosem elég. Ez leginkább egy generációs probléma persze, mamát már nem érinti. De tudom, hogy láncreakció, és időben meg kell állítani. Borzasztó önző lennék. Figyelmetlen, szétszórt, pánikólós és akaratos. Értetlen...legfőképpen értetlen. 

A megrakott bevásárlókocsit hátrahagynám, hogy négy ezer forintos ritka ocsmány bemelegítő felsőt nézzek magamnak egy alapvetően élelmiszerre specializálódott áruházban, azon töprengve, hogy jó lesz-e a melóba, ha fázom...miközben tudom, hogy a lányom szorong a tömegben.  Csoszognék, csámcsognék, és hangosan csinálnék mindent. A kasszánál jutna eszembe, hogy még nem vettünk főzőtejszínt... 

Meghalok majd, mielőtt gyerekem lehetne. És amilyen irtózatosan vágyom rá, hogy anya legyek, annyira irtózatosan taszít is a gondolat, hogy valaki életét ennyire megmérgezzem a saját lényemmel. Na és valahol itt húzódik a kettő között légtáncos kötelem rezignált vonala.

Napsütésben a fázós zivatar

Ennek a fénynek nem sok ereje volt.
Azt hiszem van, ahonnan nem lehet visszafordulni, pedig tíz-karommal próbálod. 
Szándékos szemkikaparás,
Hazug megnémulás.
Legalább nem volt közben álom. Ahol az ajkam az ablakra zárom.
Nem erőszakolom magamat, nem volt kétségbeejtő sikoltás... később csak.
Amikor már nap égette vállamon nem csapnak vissza a sugarak.
Mert elnyeli azt is ami nem szép.
Ott, ahol a torokra száradva hamis lesz minden kép.
És a szavaim pernye módjára szétperegnek.

Ennek a fénynek nem sok ereje volt,
És nem számított milyen hamar érek oda.
Kerülgetem, a szél úgyis másfelé fújja.
Ettől meg napsütéses fázós zivatar lesz belőle.
Ölelem a záport, és párás szemem lesz tőle,
De nem jön a sírás.
Csak burjánzik a sűrű erdőben fás-
Lelkem avarán egy élősködő rovarcsalád.

Hisztéria

Sóval marja a bőrömet mikor hozzám ér. 
Nem vagyok már senki csak egy keskeny ér- 
falon zubogó lüktető sikító akarat.

Nyüszítő rühes dögben a poloska, keresi kutatja
Hátha visszaszeret.

Megfulladok.

Minden nap farsang

Oké... Hivatalosan is ott járok, hogy nem értem a con-okat. Felnőtt emberek...vagy fiatal felnőttek szeretnének beöltözni valami röhejes szerkóba. Tonna rajtuk a műanyag és képesek színes kontaktlencséket nyomni a szemükbe, hogy nagyobbnak tűnjön az íriszük. Ami köztudottan halálosan veszélyes! A lencse a legdurvább szürke hályog  melegágya! És bármikor kiszúrhatod vele a saját szemed... vagy bent ragadhat, megvakulsz, elveszíted a drága látásod és kész. Ennyi volt. A legrémisztőbb dolgok egyike amit ismerek...

És hogy hogy jutott ez eszembe? Nekem is meg van azaz ismerősöm, amelyik elmúlt már húsz bőven, inkább a harminc felé tendál, de még mindig képtelen leszakadni az anime-ről, meg a mangákról, és a japán kultúra azon ártatlanabbik feléről, amiben nincs hányós, kutyabaszós pornó. (Így meg nem is egészen értem?!) Nála szoktam látni, amikor épp megosztja az élményeket ezzel a fura elizolált társasággal, akiknek tagjai a hétköznapokban olyan normál emberek, mint Te meg Én. Csak ők esténként szeretnek mesefiguráknak öltözni. Ettől pedig fura asszociációm támad, hogy talán nem is különbözik ez annyira attól, amikor rajtakapod a férjed, hogy próbálgatja a legcsipkésebb faszomtriumph melltartódat...csak mert egy pár órára olyan jó lenne elképzelni, hogy másik testbe születtél. Vagy, hogy ez valamivel szebbé tesz.

Ezt az asszociációt egyre vadabb hasonlatok felé tereltem. Egészen odáig, hogy a con-osoknak minden hónapban van egy farsang. És akkor ez már majdnem olyan, mintha ünnepelnének valamit. Meg hogy mennyire jó néha kibújni a bőrünkből, és én mindig egy rokkant akartam lenni farsangkor, akit telibeteker az anyja egy rakás gézzel, merevítővel a karján meg a lábán, járókerettel, meg ketchuppal a fején. Mert semmi jobbat nem tudtam elképzelni annál, mint amikor megsajnálnak az emberek, és mindenki a kedvedben akar járni. (Meg mert a tesóm előző évben tényleg rokkant volt, és marha jól nézett ki.) De a lényeg az volt, hogy máshogy nézzek ki. 

Végül eljutottam odáig, hogy tulajdonképpen most is ugyanezt csinálom. Rokkantnak öltözök. A hajam kócos, egyre kevesebb vakolatot pakolok fel, hagyom hadd látszódjanak a táskák a szemem alatt. Buggyos cuccokban járok, és szakadt táskával. 

Aztán ott vannak az édesmázos szabadnapok. Olyankor barbibabának öltözöm. Szépen kivasalom a szőkítőportól széttöredezett hajam. Bekenem olajjal, hogy fényes legyen és puha. Tökéletesre sminkelem magam, hogy nagyobbak legyenek a szemeim, íves a szemöldököm és kontúros az arccsontom. Szűk harisnyába préselem magam, ceruzaszoknyát veszek fel, és elegáns inget. Magassarkút, amiben később fáj a lábam. És egy leheletnyi szájfényt kenek a számra. 

De vannak elhanyagolható, középszerű napok is. Olyankor csak kényelmes szeretnék lenni. Nem kívánom meg a sajnálatot, és a törődést. Szűk farmerbe bújok, ami leszorítja a hasam. Felhúzom a melltartó pántját, hogy a sportos felsőből kikerekedjenek a melleim. Bőrdzsekiben indulok el, és talpalós csizmában. Olyankor épp lezservagánynak öltözöm.

Lehetne sorolni... én is csak egy nyüves conos vagyok. Nem is... rosszabb. Nálam minden nap farsang.

Padlizsános kenyér. Rohadj meg.

Letiltottam az összes kajaposztot a Facebookon.

Esténként megfogadom, hogy holnap kevesebbet eszem.

Reggel amíg várok a buszra megeszek valami kókuszos minisütit, és 13 deka sós percet. (??!) 

Délelőtt nagyon gyötör a bűntudat. Viszont megiszom egy espressót cukor nélkül. Félsiker. És kábé egy liter kólát. Bukás.

Délben tejeskávézom, cukor nélkül, kicsit felébreszt. Eszem egy pár szem szőlőt, és mellé két szilvát.

Délután rájövök, hogy nem ebédeltem. Házikoszt van, zöldséges húsleves. Két körte. 

Később már nem vagyok éhes, de még betolom a maradék toast kenyeret soványtúróval és padlizsánkrémmel. Sokat kenek vagy nyolc szeletre. Úgy értem...sokat. Tényleg sokat. Megeszem a fél dobozt, amit anya csinált. Fáj a gyomrom.

Esténként megfogadom, hogy holnap kevesebbet eszem...

Kiszáradtam

Úristen, annyira felkavart az este a függőkkel, hogy napokkal később is kavarog a gyomrom. A puszta látványuk miatt. Meg ahogy az üres életükről beszéltek.

- Ki vagyok száradva haver. Alig tudtam kisajtolni magamból egy darabka szart. Enni kéne, mielőtt szerzünk valamit.

- Én igazából nem vagyok éhes.

Magnézium a Speed előtt. Sok sok víz a fűre. Pár falat az LSD-re. Ilyen dolgokat tanultam meg, anélkül, hogy bármit bevettem volna.  Kurva okos vagyok pedig, és ugye semmi olyat nem teszek, ami orbitális hülyeség... Zenlife van, meg faszom egyensúly. Ehhez képest persze nem bánom, hogy mozgalmasan telt a hétvége. Azt tettem amit mindig. A nagy ismerkedésben összetalálkoztam pár hímegyeddel (vagy azokra hasonlító emberekkel) akiknek nem emlékeztem a nevére, és arra is halványan, hogy hol láttam őket utoljára. Ezzel szemben ők tisztán emlékeztek rám. Meg akartak hívni egy italra, vagy elvinni csillagokat nézni, dumálni meg vacsorázni. Megbeszélni mikor találkozunk legközelebb. Örültek mikor azt hazudtam, hogy perszehogynemár. És csalódottak voltak, mikor azt mondtam nem sokára visszajövök, de nem jöttem. 

A whisky sejtjeire szedi az agyadat. A lebontotta, kitapossa belőle a szart is. A röpke bűntudat után, átvette az érzelmi hullámok helyét a rezignáltság. Amikor egyedül voltam, nem pont erre vágytam? A figyelemre, hogy szabadon flörtölhessek, ismerkedhessek. De igazából elég fos megint egyedül. Attól függetlenül is, hogy most már nem tör rám miatta a pánik. Úgyhogy másnap délutántól folytattam ott, ahol a megmaradt whiskynél abbahagytuk. Most olyan mennyiségű cigit szívok el, hogy fáj a torkom, és folyton be vagyok rekedve. Valaki elvihetne valami rehabra de igazán.

Ma még munka előtt gyorsan kiszedtem a szemöldököm és olyan érzés volt, mintha minden egyes rántással kitépnék egy darabka bőrt a szemem fölötti területből. Megszólalt odalent egy szirénázó mentőautó, és úgy hasított a szörnyű vijjogó hang az agyamba, mintha késsel szeltek volna két félteke közé. Egy korty víztől is sajgott a fogam. A hajam kihullik, eltört a vége... a körmeim végénél láttam, hogy úgy sárgulnak, ahogy a hűtőben felejtett étel szokott. A bőröm sebes volt a mellkasomon ott, ahol szétvakartam az éjjel.

Van egy bácsi a szomszéd tömbben. De az is lehet, hogy itt lakik a miénkben. A nyitott ablakon keresztül minden éjjel hallom ahogy krahácsolva köhög. Elképesztően hangos és undorító. Mitől lehet? Ma is erre alszom el...

Próbálod magad kinyírni...?

Nem tudom mi volt belőle az igazság, de ha valamennyit füllentett is, nem állt messze a valóságtól. Megint összehozott a sors egy suicid hajlammal. Nem gondoltam, hogy ennek ennyi fajtája lehet. Most a lassú évődős verziót láttam. Tudod...nem az a nyissz! és vége van. Ez a típus nem ennyire drasztikus, bár szereti a szélsőségeket. Nem teátrális. Lassan, vontatottan csinálja, kiélvezi minden percét.

Láttam már korábban hasonlót. Ők a függők. Akik folyamatosan rácáfolnak saját magukra beszéd közben, és néha-néha elhintik, hogy az a tempó, amit ők tolnak sokkal kevésbé gáz, mint a többieké akik mondjuk napi húsz papírt nyalnak be, meg elfüstölnek egy egész ültetvényt. Akiknek ha egy estét cucc nélkül kell tölteni, elunják magukat, és fogalmuk sincs mit kezdjenek az idővel. 

Kirázott a hideg. Főleg azért, mert mindeközben, amíg ezt figyeltem lepörögni a szemem előtt, én már harmadik éjszakája ittam. Én is csak egy rossz alkesz vagyok. Muszáj volt, mert úgy éreztem a józanság valami lila-liberálisfaszom-köd szerűen telepszik az agyamon, és nem látom a valóságot. A piával kirajzolódott egy csomó minden. Például az is, hogy a drogos nem csak suicid, de a világ legönzőbb embere is. Az pedig örök és egyértelmű, hogy mindenki más a körön kívül aki nem tol semmit, elítéli az életvitelt. És erre én csak annyit mondtam: véleménye mindenkinek lehet, nem? Magamban nevettem, hogy az milyen sértő, ha a junkie-t ítélik el... de hogy fordítva milyen ganénak látszanak a józan, szürke valós világban dagonyázó, megvető tekintetű emberek...az tök rendben van. Ne nézz mögé! Durva, hogy minden ami nem rég még az egyik legizgalmasabb dolog volt az életemben, most hirtelen szánalmat kelt bennem. Ilyen lehet, mikor meglátsz messziről valamit, amire nagyon vágysz. Aztán minél közelebb mész...minden lépéssel egyre olcsóbb és szánni valóbb lesz.

1. A barátnőm szerint gáz vagy.

2. Na, igen? Miért?

1.  Meg kell magyaráznom? 

2. Hát szerintem meg ő a gáz.

1. Azt mondtam neki, hogy még nem találkoztam emberrel, aki ne lenne gáz, szóval kurvára mindegy.

Kísértés

Ki ő neked?

Kérdezte az egyikük az asztalnál. És nem akartam elhinni, hogy 5-ről beszélünk megint. Lecsúszik két pohár bor és én Rá gondolok. Pedig most már olyan kiábrándító. A helyzet is meg ő is. Na mindegy. Szóval ki ő nekem? Ezen agyaltam, de reflex szerűen azt mondtam: Senkim. És akkor mindenki nevetett. Húsz perce róla mesélsz! - mondták. Tényleg...le kell állítanom a francia szürreált, kikapcsolni azt az indie track-et amit hetek óta újra és újra lepörgetek. 


Most hófehér hajat szeretnék. Ezüst orrkarikát. Barátnő tetkót, Veled Zsebibaba. Olyan szoknyát ami mell alatt köthető, és bakancsot fehér zoknival. Egy könyvet, amit én írtam, és amiben senki nem jön rá, hogy ő a főszereplő. El akarok innen menni. Húz a szívem másfelé. A barátaimmal lenni. Akik hol is vannak?

Tudom, nagy lesz a kísértés, ha már ott vagyok, hogy ne essek ugyanabba a hibába, hiszen eddig nagy volt a távolság. De te majd vigyázol rám, ugye Hugi? Néha a nagytesóknak is kell a támogatás.

Szájzár a pódiumon
Éles villanykapcsolás
Bugyiban alvás a teraszon 
Hangos csillagkacagás.

Ölelés éjjel kamaszon
Szenvtelen csóktapasztalás
Lila a köröm a lábujjamon
Szerelmes acetonba áztatás.

Gyönyörű köd vagy az agyamon
De aztán jön a gyönyörbe rongyolás...
Szedj össze reggel a pamlagon
Mert minden reggel más

Fekszik a hasamon
Szállítja műanyag falkonom
A szelektívbe
Ha kérem...

Ettől rögtön eldobom
Elszáll a vágyakozás.

Reblog Zsebibabától

Ez az én kedvencem mind közül:

Koi pontyok úszkálnak a falon
Cápa vagyok, térdemből víz
Éles fájdalom -őket bámulom
Foltozott polaroid sikítva sír.

Megint elkések...

Ahelyett, hogy edzeni mentem volna - és mivel nem dolgozok rajta, így oda sem indulok el, ahova akkor tenném, ha lenne eredmény - na mindegy, edzés helyett ma aludtam délután. Most is késésben vagyok, mert az esti "karitatív" melóra kiválasztott ruhához kell egy pánt nélküli melltartó. Nekem az sehogyse jó. Nekem egyszerűen nem. Ezért sem akaródzott, mert a nagy márkáknál, ami még esetleg közel állhat a nem szarhoz, tíz rugó vagy a felett.... Na most deténylegennyit egy cuccért, amit többet nem veszek fel?!

Szóval aludtam... mert dolgozni se mentem be, pedig mehettem volna basszameg. Cserébe olyan álmot kaptam, amitől összekoccantak a fogaim, és kirázott a hideg. Elmeséljem? Hát persze...

A legújabb heppem, hogy tesztelem az engem körül vevő embereket. Szörnyű dolog, mert megijednek tőle, és tudják: sosem fognak olyat teljesíteni, ami az én fantáziavilágomban megüti a közel tökéletes szintet. Na szóval álmomban a szokásos hobbi alkoholista körutamra indultam a városban. Felvillantak képek, hogy egy hozzám közelálló - és ezért közelálló személy közönyösen megkérdezi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: Iszol? - úgy érti, sokat? Én meg: háát... nem tudom. Mi számít ivásnak? Egyértelmű a válasz, a kérdése meg csak költői volt. Hallani akarta a számból. De ez egy másik dimenzió, ez csak álombéli agyam zeg-zugaiban játszódik, mint egy emlékkép.

Találkozok egy sráccal, akit korábbról ismerek. Felszínesen. Már valamikor leszólíthattam. Úgy öt méterről jó pasinak tűnt. Meghív egy italra. Bódultan ingadozom a tánctér sarkában, néha kilöttyen a piám, és idiótán vihorászom rajta. Hihih-hahah... Aztán érzem, hogy álmosodom. Nehezen tartom nyitva a szemem. Mi van ha beginázta? Dehogy ginázta... ez a kis tökkelütött?! Arra se képes, hogy erősebbet hozzon egy fröccsnél. Egyszerűen fáradt vagyok. Eldőlök a falnál, és csukott szemhéjamon keresztül látom az eseményeket. Vajon elbír? Vagy hoz segítséget? Mire észrevesz a fiú, nem gondolkodik ezen ennyit. Felkap, és olyan mintha párnás felhőkön utaznék. Nem zötykölődik az új járművem, úszik a levegőben. Könnyűnek érzem magam. Nem kell nagyon megjátszanom a rosszul létet, épp csak kicsit rádobok egy lapáttal. A hely előtt, kint az őrnél átad egy nagydarab, magas, tetovált férfinak és arról beszélgetnek, hogy neki fél óra múlva lagziba kell mennie. Talán ő a férjjelölt?!

Megkérdezik tőle, mi legyen velem? "Csináljatok vele amit akartok. Én nem leszek benne a balhéban..." Erre kiterítenek egy sikátorban, nedves van és sötét. Még mindig nem nyitom ki a szeme. A srác tíz métert lesétál a másik irányba. Egyszerűen a hangokból látom. Maradnak a biztonságiak, akik a bedrogozott lány képének nehezen tudnak ellenállni, mintha egy potya tíz ezrest találna az úton (És jé! Már nem is olyan drága az a triumph melltartó.) 

Vetkőztetni kezdenek. Ekkor jövök rá, ha sokáig játszom Hófehérkét, Hókefélke lesz belőle, és az nekem nem megy. Egyszerűen nem megy. Ott vagyok leragadva, hogy a fiatal barátunk egy sikátorban hagyott három olyan férfivel, akik sokkal nehezebb dolgokat is elcipelnek nálam A-ból B-be. Mielőtt még viaskodásra kerülne a sor, a testem ketté válik.

Kiszakad belőle az egyik EGO. Amelyik elhagyja a másikat, könnyedén felszalad valami létraszerűségre, kilátó lehet, vagy egy dobbantó... ugródeszka a tetején. Megülök a szélén fent, és onnan figyelem az eseményeket, a saját testemen kívülről. A legfurább dolog, amit valaha láttam. 

Odalenn az első, magára hagyott EGO kétségbeesetten menekül a helyszínről, de nem sokáig jut el. Lehagyja az utcában a biztonsági őröket, utoléri a fiút, és mellette is elhalad. Fura mert az előbb még nem volt a srácnál gördeszka...most meg?! Átalakul... A magára hagyott EGO gondolkodás nélkül a deszkára pattan, és én odafenn tudom, hogy nem tudja kordában tartani. Egyszer kiszalad a lába alól a szerkezet, és mikor újra felpattan rá, lendületet vesz, ellöki magát az útra, és puff. Egy autó belerongyol a képbe. Nem keni fel a lenti lányt a szélvédőre...épp ellenkezőleg, a betonon maga alá gyűri, fájdalmas csontropogással az út szélére sodorja, nagyjából öt méterre attól a ponttól, ahol belehajtott a száguldó testbe. A szám elé kapom a kezem, úgy néz ki fentről az a darabka matéria, mintha játszi könnyedséggel hajtogatták volna ellenkező irányba a végtagokat. Nem volt meg az állkapcsom. Valamit megpróbáltam közölni saját magamnak, mintha a földön elterülve, most vettem volna észre a kukkoló önmagam. De már nem mozgott, csak a nyelvem. Vérfagyasztó látvány volt, és tudtam, csak azért nem szenvedek, mert én vagyok idefenn. 

Odalenn a fiú lassan, kimérten sétált az összeroncsolt, kínlódó test mellett. Megcsonkított lábaimmal néha felé rúgtam párat, de ezeket még mindig fentről láttam. Felnézett ő is, mintha már nem lenne titok, hogy miről van szó. Felkapaszkodott a létrafokokon és közel az arcomba hajolt:

- Most jobb?

- Csak tesztel...csak tesztelni akartalak. - szipogtam, és a zokogásom miatt egybefolytak a szavak.

És tényleg. Csak kíváncsi voltam, vajon ő lesz-e a megmentő. De most, hogy ez kiderült, már inkább én tartoztam neki. 

Beauty

Részeg tüsszentés

Üzenem az embereknek, hogy hé ti: Fuckers!

....

Elfelejtettem mit akartam mondani. De csúnya volt és sértő.

Amúgy mindannyiótokat szeretlek. Mint a rohadt diót, mikor felbontod, és nem gondoltad volna, hogy ezt nem eheted meg...de végülis nincs szíved a kukába vágni.

Kedves Dió! Amelyik belseje rohadt, fekete szutykos, már nem finom, keserű. Nem nyalok bele. Kedves Dió! Megtartalak. Sokkal jobb vagy, mint egészséges társaid. Érted, ugye? Ha minden rendben volna veled, finom lennél és édes... megennélek és öt perc múlva másikért nyúlnék. Ugye érted? Nincs szívem a kukába vágni. A defekteseket többnyire megtartom. Érdekesek...már már szépen a rusnyák. 

Kedves Dió! Kiszámíthatatlan, megbízhatatlan gyűjtögető vagyok az erdőben. Légyszíves azért ne ragaszkodj nagyon, sose lehet tudni...

Múlt éjszaka

Túl sokat eszem. Mikor nem, akkor túl keveset.

A férfiak akikre bukok:

- A borostás, szakállas férfiak.

- Férfiak akiknek lapos a hasa.

- A magas férfiak.

- A vállas férfiak.

- Azok, akik szerint a melegházasság és a liberális gondolkodás menő.

- Akik kevésbé szexorientáltak, mint amennyire én vagyok.

- Akik szeretnek beszélni, de nem annyit mint én.

- A karamell bőrű férfiak.

- A sötét szeműek.

- A férfiak, akik értékelik a humorom.

- Azok, akik ugyanolyan furák, mint én.

Egyiknek sem felelt meg az a fiú, akivel tegnap éjszaka átsétáltam a városon, csak azért, hogy megigyak valahol máshol még egy italt, holott az előző óta szédültem. 

A kezemet szorongatta, és olyan dolgokat kérdezett rólam, amiről tudtam, hogy nem sokára elfelejtem. Érdektelen apróságok voltak, és közben áhítattal figyelte amit mondtam. Most, hogy egyre sűrűbben és egyre rövidebb időre kerestem magamnak időnként ilyen partnert, plusz nem ámítottam magam semmivel, egészen el tudtam lubickolni a kitüntetett figyelemben.

Pittyegett a telefonja. A lány dobálta neki az sms-t az előző helyről, akivel egyébként a buliba érkezett. Rákérdeztem miről folyik a diskurzus. Puszta kíváncsiságból, de a hónapok óta fennálló rezignáltságot nem tudtam magamról lerázni. Könnyű lepelként vonta be a testem minden porcikáját, és ettől úgy éreztem, az sem zavarna ha most mind a ketten hazamennénk aludni. 

Elárulta, hogy ők nem csak barátok, nem rég még jártak is. De nem működött: "bekattant a csaj." Meg hogy ő amúgy sem képes kapcsolatban maradni. (Üdv a klubban, haver.)

Szóval ez a lány kitartóan próbálta kideríteni, szánalmas kapálózó módon, miért nem értesítették a távozás tényéről. Sőt, többet mondok... arról sem tudott, hogy a srác velem jön el. Pedig homályos emlékfoltjaim voltak fél órával azelőttről, hogy elindultunk. Én egy másik barátomtól köszöntem el. Hosszabb öleléssel, mint kellett volna. Majd visszamentem ehhez a fiúhoz - a tény nemismeretében, hogy pofátlanul fiatal - és mikor megkérdezte menjünk-e, megcsókoltam. És akkor rájöttem, hogy a kavarásaim néhány kivétellel valami önző magamutogató performanszok csupán. Körbenéztem, hogy látta-e a jelenetet, akit féltékennyé kell tenni? Aztán rájöttem arra is, hogy igazából nem akarom, hogy lássa, egy szörnyeteg vagyok. 

Magam mögött hagyva saját extra-bonyolult kapcsolati drámámat, óhatatlanul belecsöppentem egy másikba, amiről pár órával előtte még azt sem tudtam, hogy létezik. Itt volt ez a bizonyítottan féltékenykedő, és tényleg max 20 éves kiscsaj. Az exe meg engem cipelt át a városon, és itta a szavaim. Én voltam a plusz. A harmadik, aki álmatlan éjszakát és szitkozódós köpködést generált egy nőtársa életébe. Mindezt ismeretlenül. Volt már, hogy eljátszottam a gondolattal, milyen lenne a másik oldalon lenni. Mindig azt hittem, hogy bűntudatom lesz. De nem ismertem őket, és ők sem ismertek engem. Így hát nem okozott lelki válságot - ahogy mostanában semmi sem - hogy akaratlanul beletenyereltem valamibe. 

Tegnap este egyedül jöttem haza, pedig egész éjszaka ígértem, hogy nem így lesz. Túl sokat ittam, és reggel iszonyú fejfájással ébredtem. Öt üzenet villogott a facebook-on, és mind olyan embertől, akiknek nem akartam válaszolni.

Gondolom mindenki ismeri a teóriát, miszerint ha megvágja vagy megüti magát az ember, az éles fájdalmat követően, van hogy euforikus érzés szabadul fel a testünkben. Ezt a lélekkel is meg lehet csinálni? Mert akkor az évődés lesz az én - valóéletbe ültetett - perverz önpusztító játékom. Tudat alatt szinte már keresem azokat a helyzeteket, ahol se veled se nélküled-et lehet játszani és lehet, hogy tényleg ezt élvezem. Ha így van, akkor ez elég beteg...

Szó szerint emlékezős mikroébredések

1#

- Hozz már nekem egy energiaitalt a boltból.

- Meg vagy zavarodva? Nem veszek olyan egészségtelen szart.

- Fizetem a kólalájtod.

- Mindjárt itt vagyok.


2#

- Szarul vagyok.

- De minek iszol ennyit? Hol voltál?

- Valami gyökérrel találkoztam. Csak ma ismertem meg... de hallod? Kiakadok, a vége mindig az, hogy feleségül akar venni, vagy totál undorodik.

- Persze, hogy feleségül akar venni. Fantasztikus vagy. 

- Egy trash az életem. 

- Dehogyis trash... Okos vagy, vicces, van egy jó állásod, jól nézel ki. Csak... hagyd ezt a marhaságot, hogy fiúkkal akarsz barátkozni. Mert ez így, ebben a formában lehetetlen.

- Ne gyere értem többet, jó? Akkor se, ha kérem.

- Nem tudok nem jönni.


3#

- Szia, ne haragudj! Ti együtt vagytok?

- Nem, dehogy... miért? Kéne a száma?

- Hát, igazából a tiedet szerettem volna elkérni.

- Az enyémet? Ez biztos?

- Miért, ennyire buzisan nézek ki?

- Áh...pont ez az. Túl jó pasi vagy. Nem adhatom meg, mert... én nem idevalósi vagyok. Vidéki, vágod.

- Érted szívesen lemegyek vidékre.

- Hiszem, ha látom. Na jó... add a kezed, felírom.

- Jó az illatod. Milyen parfüm...?

- Olcsó pia és Marlboro.


4#

- Hajlandó vagyok addig elmenni, amíg csak kell. 

- Nem tűnsz lelkesnek.

- Mert fogalmam sincs mit tegyek. Sokat agyalok rajta, hogy belevágjak-e vagy sem. Lehet, elhibázom.

- Figyelj, ha csinálod, ha nem csinálod... végülis kurvára mindegy. A végén valamiért mind a kettőt megbánod.


5#

- Elképesztő vagy. Nagyon jól éreztem magam ma este.

- Tényleg? Ennek igazán örülök.

- Soha nem találkoztam még hozzád hasonló emberrel. Más vagy mint a többiek.

- Ehgen tudom. Sokkal rosszabb.

Papírmasék az emberek

Mostanában maradt időm bőven gondolkodni. Nem mintha keveset csinálnám. Zubognak rám a jó tanácsok, hogy talán érdemes lenne fontolóra venni, hogy ne komplikáljam túl a dolgokat. Amikor valaki ilyet mondd nekem, mindig nagyon fáj. Egyrészt mert tudom, hogy ebben a zűrzavaros világban, lehetetlen mindent felölelni, megérteni és definíciókba fogalmazni. Izzasztó taposás, amiben lusta emberek nem versenyeznek. Meg aztán nem sok értelme van, mert apró neuronjaink nem erre lettek kitalálva, hiába cikáznak végtelen rajzolatú térképelménkben egyik pontból a másikba.

Másrészt mert tudom, ez borzasztó taszító Nekik. A többieknek, akik próbálják elfogadni a társaságom. És miközben minden hullámzó masszaként változik körülöttem, mégiscsak egyhelyben toporog a világ. Mégiscsak ugyanazok a dolgok zakatolnak függetlenül attól, milyen nap van éppen. Reggel ébredés, evés, ivás, mozgás, siránkozás, néha némi göndörkacagás... aztán fekvés és kezdődik elölről. A kulcs ugyanúgy kattan, ugyanabban a zárban, a ruhák önmagukat cserélik a mosógépben, az étel négy naponta visszatér az asztalra, az ablak mindig ugyanazon a helyen nyikorog. A mikró mindig csak hármat pittyen, ha felmelegedett a kávé. Az autók mindig egy irányba suhannak. Az emberek folyton rohannak, a hajléktalan mindig elnézést kér, mielőtt koldul. A por megint leszáll a polcra, a gép pontosan 5:40-kor berreg fel. Ebbe beleőrülök. Nem elég, ha egy nap mondjuk kitérek a napi rutinból és a 30-as helyett, a 25-ösre szállok fel. Egy teljesen más világban kellene felébredni, hogy rémült legyek és tanácstalan. Amikor az új helyzet miatti izgalom és rettegés elnyomja a fejemben feltoluló gondolatokat. 

Ülök a parkban, olvasgatom az Azonosságot, erre valaki azt mondja:

- Szomorúnak tűnsz.

Erre én azt felelem:

- Mert innen, egész közelről papírmasénak tűnsz.

És akkor tudja, hogy teljesen őrült vagyok. Egy zizegő, hangyás, régi képcsöves tévén keresztül látom a mindent, ahol az emberek érzései és félelmei buborékfelhő módjára pukkannak ki a fejük felett. 

Nehogy azt hidd, hogy mindent tudsz! - figyelmeztet egy hang a fejemben. Épp ellenkezőleg! Semmit sem tudok. Ez a semmi pedig olyan szürreálisan nagy helyen telepszik rá agyam mindkét féltekéjére, hogy mégis csak többet látok, mint Ők. Megmérgezi a gondolataimat, és elkeseredett leszek tőle. Vajon más is fekete-fehér filmkockákban látja a világot? Ahol ezek mind csak színészek, akiket betanítottak, hogyan kell egyik lábukat a másik után rakva, végezni a napi rutint. 

Van néhány visszatérő jelenség az életemben, ahol azt gondolom: létezik ilyesmi. Őket barátoknak hívom. Szerelmeknek. Lelki társaknak. Jönnek, mennek, mert nehéz velem megalkudni. Ha egyszer rákapcsolódtak erre a filmszalagra, akkor én azt egy életen át őrzöm, mint egy megrögzött gyűjtögető. Most is épp lomtalanítok. És amiről azt hittem jelenség, csak egy epizód volt a sorozatban. Fura... egészen fura, mikor a nagy magányban magamnak is hazudok és elhiszem, hogy ha magától nem jön, amit egyszer már a valódiakkal megéltem, akkor megerőszakolhatom egy kívülállóval. Talán nem is baj, hogy távozott. Idegen voltam az életében, ahol nyíltan láttam a buborékfelhőket a feje fölött... ezt igazán vehettem volna jelzésértékűnek. Akibe beleszeretek, (legyen bármilyen korú, nemű, nemzetiségű. Ezt a szót úgysem használom már régen az általános értelmezésének megfelelően.) annak a homlokára írt jelek, csupán homályos pacák halmaza. Azt nem kell érteni, látni. Elég ha érzem. 

És talán az sem baj, ha nem szeret vissza. Csak ne felejtsen el.

10. bejegyzés

Nem olvasol a sorok közt. Akkor meg már 
   inkább nem írok le semmit.

                  Valahol
         azt olvastam, szeretsz.
             
                      Valahol, valaki felolvasta,
                 hogy szeretlek.

Keresem, de nem látom hol rontom el, ha egyfolytában azt mondod nem rontom el.
És most itt állunk egymással szemben.

    Te nem fogod meg a kezem, én nem nézek Rád.

    Mert én akarok jobban szeretve lenni.

Léleksorvasztó

Éjjel libben sóhajtva az árnyék,
Kérlelőn leheli fényét a tálca.
Átnyújtja felém kezét a szándék,
Túlzott akarás gyűrődött ráncba.

Végig simít bőrömön az ujjbegy,
Megfeszült tagokkal vágyom.
Szétárad feketén vénámban a kegy,
S már süketen jövő-terveim bánom.

Megtorpanok térdig a sárban,
Tudom jól, hogy mi jó és rossz.
Továbblök a hasadék az árban,
Az esti haláltusa egy élethossz.

Lassan építi magát vissza a vár,
Milliós lesz ez a rekonstrukció.
Benne sejtjeire bomlik a gyár,
Másnap újra jön egy Léleksorvasztó.