Azt hittem terhes vagyok. Ott álltam a patikában, szemeztem az egyik orrspray reklámmal, meg néztem ahogy egy kisgyerek átlépdel azokon a kis nyilacskákon, amik jelzik, hogy kérem "itten várakozzék!". Megtorpant mikor megérezte, hogy őt figyelem. Göndör, szalmaszőke fürtjei voltak, és halvány, alig látható szemöldöke. Lelassult az idő. Hosszan bámultuk egymást, és közben azon gondolkoztam, mit gondol majd az anyja, mikor hátrafordul a vitaminos dobozköteggel a kezében.
"Mit akar ez a nő a gyerekemtől?"
vagy
"Katika megint a frászt hozza a felnőttekre. Miért nem tud normálisan viselkedni?"
Kifele menet egymásra mosolyogtunk, a kislány pedig kitekert nyakkal tovább nézett rám. Amikor a pultos csaj megkérdezte segíthet-e, reflexszerűen kértem egy algoflexet, az sok mindenen segít. Mondjuk a lelki problémákon nem.
Otthon elszívtam egymás után három szál cigarettát az erkélyen. Keresztbe tettem a lábam, és láttam ahogy lúdbőrzik a meztelen combom a hidegben. Az övé...Nem lehet másé, az elmúlt időszakban csak vele voltam együtt. Megpróbáltam elképzelni milyen lesz újra találkozni vele és megmondani, hogy hé, ugyan nem találkoztunk túl sokszor ebben az életben (talán egy másikban igen), de asszem gyereked lesz.
Nem voltam benne biztos, hogy szereti a gyerekeket, mert ő maga is inkább egy nagy gyerekre hasonlított. Hobbija a számítógépes játékok helyett a felelőtlen és átgondolatlan döntések hozatala volt.
Nem sokkal később - kicsit jobb időben - halványodott a mellkasomban a stressz, elfelejtettem gondolni rá. De éjjel azt álmodtam, hogy várandós vagyok. Hatalmasra kerekedett a pocakom, szörnyű csúnya striák szelték át a bőröm vörös hegeket hagyva barázdált vonalakban. Egy uszodában menekültem a kicsapódó víztömeg elől, és mikor végre menedéket találtam, megmozdult az a "valami" a hasamban. Úgy éreztem kiszakítja minden belsőszervemet. Fájdalmasan vonyítottam, és ráfogtam azokra a részekre, amelyek furcsa groteszk mód feszítették a köldököm és a méhem falát. A legrosszabb fájdalmaim alatt nem éltem át ennyire szörnyű élményt. Egyszerre akart távozni minden a testemből, és úgy éreztem meghalok.
Ruhában verejtékezve ébredtem, tenyérnyi tűzpiros jelét hagyva magam után, hogy a valóságban mindez csak illúzió volt. Kidobtam a ruháimat, amelyek tönkrementek az éjjel.
Aztán azt hittem meddő vagyok. Gyorsan kellett egy telefonszám. Évek óta nem látott orvos, és rettegtem, hogy kiderül valami. A probléma napról napra súlyosabb volt, és minden féle-fajta diagnózist belehallucináltam. Az álom után fájdalmak gyötörtek nappal is, és a legváratlanabb pillanatokban tört rám a pánik. Sikerült elérnem egy férfit, aki idő előtt tudott fogadni. Messze a város másik felén, én pedig sokat utaztam. Egy kislány utazott velem a villamoson, babakocsiban ült és hasonló kitekert pózban bámult mereven, kíváncsi tekintettel. Pontosan az ellenkező irányba lendítette érzelmeim hullámát, mint néhány napja a másik gyerek tette. Rádiót hallgattam, és a zene átjárta a zsigereimet, megpróbáltam átgondolni milyen lenne megmondani Neki: nem hogy nem tőle van a gyerek, nekem egyáltalán nem lehet. Vajon akadna még férfi, aki merne tervezni az undor helyett olyan nővel, akinek a méhe szikkadt mint a sivatag, a mózeskosarak legolcsóbbika, egy bevásárlószatyor, ami két flakon tisztítószer alatt szétszakad. Az üres, porszáraz nő, akit kívül összetart a smink, egy jó fodrász, meg néhány csinos ruha. De belül rohad mint egy fertőzött gyümölcs. Inkább meghalok, minthogy ne lehessek anya. Ez járt a fejemben, pedig előtte csak pár nappal még rettegtem a gondolattól, hogy mi történne, ha...?
Ahogy feküdtem az asztalon, és reménykedtem - hogy nem korai klimax - valahol legbelül tudtam, hogy mindig túl dramatizálom. Tudtam, hogy ez a véremben, a csontjaimban és a sejtjeimben lapul: a pánik. Ahogy a családomban mindenkinek. Ahogy a legkisebb problémából is a borzalmakat és az apokaliptikus, drasztikus szituációkat spekuláljuk. Rákszűrés is volt, azt csak a jövőhéten tudom meg...Igyekszem az elmúlt hetek tapasztalataival, bölcsebben és nyugodtabban várni az eredményt, amíg az egyébként átlagosnak mondható problémát kezelem az orvos tanácsaival.
Mindez persze összességében a mostani életvitel eredménye. Nem egy szerencsétlen úszás valami kevésbé steril környezetben, vagy a -hű de nagyon sokat váltogatott partnereim száma. A testem megbosszulja, hogy gyűlölöm kívülről belülről. Vissza kell valahogy tekerni a Zen időszakot és tanulni, tanulni, tanulni, hogy hogyan kell szeretni valamit, amitől huszonöt éven át undorodtam. Legalább még lehet gyerekem :DDD. És szerencsére most még nem lesz.
