Ahhoz képest, ami egy évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, már nagyon nagyon messze jársz. Pedig igazából nem változott semmi. Még mindig láblógatni akarunk, megállítani az időt úgy, hogy lehetőleg valami nagyszerű és világrengető felé haladjon közben. Várunk és nem mindig jön. De már megtanultad, mennyit számít ha apróságokban látja meg az ember, amit mások a nagy dolgokban sem. És szeretem azt hinni, hogy ezt a látó képességet én mutattam meg neked. Nem emiatt, hanem magad miatt, a gondolataid miatt mostanában egyre többször fedi a pigmentált képet élénk vörös. Engem felvidít, hogy ez nem foltos. Nincs most zöld, barna vagy kék pötty sűrűn elterülve. Én is ilyen hasonlóság tükrére vágytam kiskoromban. Úgyhogy köszi. :) Ezért az önkéntelen - csupán létezésért igazán hálás vagyok.
Ma nem leszek okos és ígérem nem bölcselkedem mintha mindenhez értenék. Mert hát én gyerekként nem völgyre vágytam, hanem egy óriás társasházra. És az evidens szerettek ott tartózkodása mellett, csak és kizárólag idegeneket vittem volna be. Azt játszottam, hogy betakarom éjjel őket, és jó éjt puszit adok. Odakint esik az eső, dörög az ég, aki fázik és fél, az ebben a házban biztonságra talál. Annyi kaját szerzek, hogy mindenkinek jusson, végülis maj'csak megoldom valahogy. Játszásiból. Mindegyik árva, úgyhogy kell nekik a segítség. A maci, a plüss kutyám, a babák meg mindegy egyéb. Kiskanállal eszik ki nem nyíló szájukon a pürés-paradicsomot. Kólás üvegbe töltött vizet isznak, és pihennek pihennek, mert millió az álom amit őrizni kell. Valakinek őrizni kell. És amíg nem ismerem a mártír szót, nincs bennem félelem, hogy az emberiség ennek az éremnek is két oldalt kovácsolt.
0 megjegyzés:
Leave a Reply