Ijesztő dolgok történnek velem, kedvesem.
A gondolatok úgy tűnnek el,
Mint hidegben a párás leheletem
Egy zizegős, sustorgós, undok reggelen.
Minden rezgő sejtem reménnyel tel
S ígértem, hogy ezt sose felejtem el.
De víz alatt lebegő kezeim közül
Úgy csúszik ki az emlék, mint a fátyolos koi,
Amit azért akarok a bőröm alá szúrni
Mert van aki ilyen nagyon fontos.
Vagy mert félek, rettegek és reszketek
Hogy nem csak a menekülő vad talál kiutat,
Hanem minden más és egyéb gondolat
Míg végül hamu szagú, poros-üres marad
Az agyam utolsó szeglete.
Nem rémlik majd az a fáklya,
Amit gyerekként gyújtottam.
És nem emlékszem majd arra sem,
Amit hazulról magammal hurcoltam.
Nem lesznek fotók, amiket felismerek.
Az Újvárosi utcán lesz egy ismeretlen telek.
Eltűnik az összes, amire Apa tanított.
Az, ahogy a karjában ringatott,
Édesanya altatott,
A kőlépcsőn kaptatott
Hogy epret hozzon nekem, mikor kérem.
Volt-nincs lámpás fénye vibrál a sarokba.
Ősrégi, antik, sercegő-unott ez a csatorna.
Lassan pixelenként kopik ki rajta a kép.
Én pedig hunyorogva kapaszkodom belé:
Ki lesz az, aki a képernyőből kilép,
Akire még utoljára emlékszem?
Pedig az előbb még meg volt...
