"Csak arra nem haragszunk már, akit teljesen elengedtünk."
Félelmetes még mindig mennyire ódzkodom a változástól. Főleg, ha az állandóságból rángat ki. Egyszer azt érzem közel vagyok végre ahhoz, hogy átlendüljek, aztán megint vissza. Megint ott találok valakit mellettem, aki reggel rám mosolyog. Közben pedig össze-vissza jár az agyam mindenfelé. Időszakosan sokat olyan emberen, akit még alig ismerek, ráadásul kihasznált, és mégis hiányzik. Nem tudom mi hiányozhat egy olyan emberből, akit alig láttunk szemtől szembe, alig ért hozzánk. Talán csak mert épp sebezhető voltam, mikor elgázolt mint egy vonat. És jobban belegondolva sokkal többen kihasználták ezt az állapotot már az elején, mint amennyit számon szerettem volna tartani. Azt hittem ilyesmit tényleg csak az elbeszélésekből ismerek majd. Olyan emberek, akik elmerülnek a saját tengerükben, és nem érdekli őket mi van odaát a száraz felszínen, ahol a partra vetett halak a segítségükért könyörögnek. Közel csalják őket, aztán lerántják a víz alá vacsorának.
"Back to the loop Jerry. Aren't ya there where you were last year, ey?"
Egy-két ilyen eset sokkal jobban húsba mart, mikor nem idegenek tették, hanem olyanok akikről azt hittem barátok. Hányszor kell megélni ezt a hiányt? Hányszor kell figyelmen kívül hagynom, hogy a hiányban is mindenki csak a saját gondjait figyeli? De leginkább a saját kényelmét. Hát nagy parazita az ember.
"Hinni kell benne, hogy okkal történnek az események körülöttünk. Egy másik nagyobb erő által mozgatva a parányi részecskéket."
Soha nem mondtam ki ha tetszett egy anekdota, vagy egy gondolat amit szépen fogalmazott meg 5. Most pedig már nem akarom, hogy megismételje, mert minden másképp hangzik. Mintha felhagyott volna a vibrálás és a zúgás, és valami nyers, akaratlanul is szemnek csúnya látvány tárult volna elém a hangja rezonanciájából.
Ezen gondolkodtam, amikor végig sétáltam az úton, és tudtam, hogy van még időm betérni egy boltba. Aztán megráztam a fejem, és rájöttem, hogy többé már nem működnek a csápjaim. Ha sokat gondolsz valakire, az majd megérzi, hogy gondolsz rá? Ha így van, én nem akarom, hogy gondoljon Rám. Ezzel azt hiszem ő maga is egyetértene.
Egy képet vizsgálgattam néhány órával előtte a gépen, és próbáltam kitalálni kit ábrázol. Az idézet is ismeretlen volt. A filmrészlethez nem írták oda miből való. Ott hagytam és felpróbáltam néhány ruhát a szomszédos turiban. Rossz szabásúak voltak, és mind előnytelenül állt formátlan testemen. Az anyag egyszerű volt és olcsó. Az ár ehhez képest aránytalanul magas. Visszaakasztgattam őket a helyükre és megfogadtam, hogy többé soha már nem eszem. Néhány perccel később elhaladtam egy könyvesbolt mellett és belém nyilallt, hogy talán vehetnék egy könyvet. Kínosan éreztem magam az üres könyvkupacos hangárban. Suttogva köszöntem, mert valahogy úgy éreztem valami ilyesféle tiszteletet érdemelnek a kötetek, meg a beléjük feccölt rengeteg energia, amivel az írók szenvedtek. Akárcsak a templomokban, szinte csak leheltem a köszönést az eladónak, aki nem kérdezte meg segíthet-e.
Céltudatosan kerestem a romantikus regényeket, vigaszt szerettem volna találni, beteljesülést, ami engem nem várt otthon, ha végeztem a munkával. Hosszas keresgélés után ráakadtam - találomra - egy amerikai írónőre, akinek trilógiája harmadik kötetét forgattam.
- Elnézést! Meg van ennek az első része?
- Mondja a címét.
- A Sötétség és Fény angyalai
- Ilyenünk nincs.A Jóslat van, meg az Éden.
Összeráncoltam a homlokom, és újra megforgattam az Édent. A hátulján azt írta A Sötétség és Fény angyalai trilógia első kötete: Az Őrző.
Az Őrző nem volt meg az eladónak, így visszatettem a polcra a trilógia utolsó darabját, és megvettem egy másikat ugyanattól az írónőtől, amihez nem kellett elolvasnom előtte kettő másikat. Hazafelé menet már félúton jártam a regényben, könnyen gördültek szemem előtt a szavak, és terápiásan hatott, hogy beszippantott a történet.
A biztonság kedvéért rákerestem otthon a Az Őrzőre. Az eladónő megkérdezte ugyanis, hogy rendeljen-e belőle, két nap alatt megérkezik. De megkértem, hogy ne tegye. Gondolatban inkább átböngésztem a netet, hátha ráakadok egy pdf-re. Megtaláltam. És alatta a Az Őrzők (Watchman) című filmet is. Tudtam, hogy ezt meg kell néznem, mert kultusz képregényfilm. Kötelező filmes alapműveltség. Sznoboknak főleg, így egyből a rendezői, három órás változatba nyúltam bele. Felváltva néztem kicsit a filmet és olvastam a könyvet. Ezzel szórakoztattam magam a nap hátralévő részében. Amikor az első harminc perc után feltűnt egy karakter a filmben. Megfordult premier plánban egy ablak előtt a lencse irányába, én pedig kimerevítettem a képet. Ez volt az a részlet, amit reggel megláttam és kerestem, hogy milyen filmből lehet. És aztán persze nem találtam.
"Hinni kell benne, hogy okkal történnek az események körülöttünk. Egy másik nagyobb erő által mozgatva a parányi részecskéket."
A legkevesebb amire gondolni tudtam, hogy mekkora volt az esélye, hogy ezer könyv közül azt szeretném majd megvenni, aminek címe elvezet a film címéhez, amire kíváncsi voltam még reggel. Ráadásul az internet brutálisan szétáradó információs forgatagába szinte biztos voltam benne, ha nem mentek el egy képet, linket akkor többé sohasem jut már eszembe, egyszerűen elsodor a többi inger. Egyszerre ámulatba ejtett és megrémített ez a helyzet. Egy egyébként jelentéktelen esemény az életemben összeállt a véletlenek, vagy egy felsőbb erő által puzzle darabkák módjára, és úgy éreztem, hogy ehhez igazából semmi közöm nincs.
Amellett, hogy egyedül élveztem ki ezt az apró és izgalmas természetfeletti kisülést, kicsit meg is nyugodtan. Beigazoltak a puzzle-ok, amik a szemem előtt álltak helyre, hogy ezt most egyedül kell átélnem.
