életteli Halott lelkek közt az Élő lelkek a holtak

Bulizni mentünk, csak így kettesben. Ő meg én. De lehet végülis, hogy a sors hozta úgy ahogy. És talán az elindulás fázisában még sokkal de sokkal többen ültünk a kerthelyiséget melegítő fűtőtestnél. Kicsit ittunk is, ő meg felajánlotta, hogy hazakísér. Hosszú lejtő szaladt át a talpam alatt, és ő csak beszélt. Dolgokról, amik egy percig sem érdekeltek. Vagy ha mégis, fellángolt a reakció aztán elfelejtettem mit is akartam kihozni az egészből. Lelkes volt, és sokat nézett amíg beszélt hozzám. Én gondolkodón meredtem erre-arra. Megrágtam a szavakat és még így is egybefolytak. Lassan bontakozott félúton a dolog, hogy baj van. És ha jó mélyre ás az ember, akkor látja, hogy egy biztos pont után, mindenhol baj van. Süllyed a ház, törött a cső, mérges a föld és egy gombócba gyúrt hullócsillag az ég. Nyekergősen törtek elő a szavak a sötét, nyirkos sikátorokon átsétálva amíg meg nem fogtam a karját.

- Üljünk le oda!

A pad hideg volt, ráfagyott dértől koccantak össze a fogaim és imádkoztam, hogy ne fázzak fel. Ültünk egymás mellett, megkínáltam cigarettával, elfogadta. Kattan a gyújtó, ég a parázs, ütemes tüdőzés és füst falás. 

- Meg akarok halni.

Nem azt mondja, hogy "Bárcsak halott lennék!" "Óh, ha elütne holnap egy autó!" Ő bizony meg akar halni. Kifejezéstelen grimasz ül az arcomra, ami várakozással telítődik. Néha felé pillantok, még rá is bólintok a kijelentésre. Meg akarsz halni. Ő pedig rövidke szünetet követően úgy érzi ezt valamivel alá kell támasztania. Magyarázkodásba kezd, körülményeket ír le és bizonygatja mennyire vágyik rá. Arról nem tud csak, hogy nem ő az első haldokló lélek, aki nálam köt ki válság idején. Hallgatom, és azt kívánom bár ezzel a tudással viseltethettem volna az előző kettőnél is. (És hát ezúton is bocsánat, amiért náluk nem jártam el okosabban)

Hagyom, hogy elfogyjanak a szavak, hát ez van. Ez a vége. Nincs hirtelen már mit mondani, és látom azon gondolkozik: mit is vár tőlem tulajdonképpen? Szánalmat? Támogatást? Azon őrlődik miért mondta el és hogy most tudat alatt nem arra vágyik-e véletlenül, hogy lebeszéljem erről. Mintha minden véletlenül megnyíló öngyilkosjelölt lélekben felkészülne tárulkozása esetén az önvédelemre. Persze csak abban az esetben ha a partner hozzá akar szólni a témához. Szokták mondani, aki beszél róla, az nem teszi meg. Aki nem beszél az a veszélyesebb. De hát láttam én már sok mindent, és nem illik a depressziót elbagatellizálni. Rezignált és boldogtalan, pedig egy órája még mosolyogva koccintott a többiekkel. Bennem az motoszkál: miért nekem mondta el? Érzi a csápokkal, hogy lehet kapaszkodni. Anélkül, hogy megfognám, tartani tudnám a sodrásban. Reakciót vár, bár ez nem az a helyzet, ahol ezt bevallaná.

- Én nem mondhatom meg mit tegyél, vagy mit ne tegyél az életeddel.

- Tudom.

- Nem is szándékoztam megmondani, hogy ne tedd meg.

- Ezt is tudom. 

Lassan szívok még egy slukkot a cigiből és eldobom a csikket. Nesze neked környezettudatosság.

Ebben a pillanatban, elárultál nekem minden félelmet és fájdalmat. Hogy kik bántanak és miért érzed magad ennyire szarul. Ez a pillanat nem sokára elszáll. Másodpercek... órák, napok, hetek. Addig amíg emlékszem rájuk. De hogy őszinte legyek, jelenleg az számít Te meddig emlékszel erre. Mert ha kinyírod magad, akkor végülis hullára mindegy én meddig emlékszek rá, nem? Most még tart, két szempillantás és már sehol sem lesz ennek nyoma. Tudod miért? Mert néhány éve még én voltam a legboldogabb egy beszélő barbitól. Ma meg már az vidít fel, ha van az előadóban wifi. Egy pillanat alatt átbukfencezik saját maga körül a világ. Meghánytat mint a ringlispíl. Engem az mindig meghánytat... A csillagok éveiben mérve lófasz életet nem élünk. Féllábon kibírod, amíg kilapítanak az utcán, vagy anyád az őrületbe kerget. Szar. Nem tagadom, elég szar helyzet. És nem tudom neked mi a kiút. Azt tudom, hogy mindig van megoldás. Így van ez kitalálva. Ha elköszönsz, megsiratunk ez tuti. Néhányan hosszan emlegetjük majd a közös sztorikat. De a pillanat elmúlik, hallod? Ma még nyoma van annak amit itt hagytál, holnap pedig továbblépnek az élők. Azok akik ugyanilyen, ennél rosszabb - könnyebb konfliktusokkal küzdenek az életben mint a tiéd, csinálják tovább ezt a szart. És próbálják másképp látni az életet. Kizárni a rosszat, befogadni a jót. Mert az egyiket nem is ismernénk fel, ha nem lenne a másik. Mint ahogy van élvezet meg a fájdalom. Mind a kettőnek meg van a funkciója. De utóbbit tapasztalás útján próbálja kikerülni a paraszt... 

- Ne próbálj meg lebeszélni róla!

- Nem teszem ígérem. Csak beszélgetünk. Azt akartam megértetni Veled, hogy az Élet végtelen lehetőségek csarnoka. Valahol ott van a Halál ajtaja is. Ez egy amolyan kihagyhatatlan JoliJoker. Sajnos mint az aknás játékban, kizárt hogy ne lépj rá legalább egyszer. Én a helyedben egy olyan csarnokban ahol hét milliárd ajtó van... nem keresném rögtön azt ami a túlvilágra vezet. Bár lássuk be, engem hajt a kíváncsiság. Állítólag inkább hinni kell valamiben.

- Gondolod, hogy hiányoznék másoknak?

- Ebben egészen biztos vagyok.

- Áh... és neked? 

Megálltam egy pillanatra. Nem gondolkodni, hanem felelősséget vállalni azért amit mondani készültem. Tudtam, ha kimondom amit hallani akar, akkor egy életre ragaszkodni fog hozzám, pedig hát én ezt igazából nem akartam. De az összes rizsa ilyenkor felesleges. Mert ismertem már a halni akarók klubját. Önzőek. A szeretteikre pakolják a súlyokat, fenyegetőznek és gyengék. Ők az igazán változtatni nem akarók. És amíg nem talált kapaszkodót, azt az ágat kellett nyújtanom a sodrásban, amelyikbe kapaszkodni akart.

- Nekem is nagyon hiányoznál.

Csöndesen sírdogált, kisfiús gyengeséggel a nyakamba borult, felszakadtak valahogy a hála réteglapjai. Arra nem volt kíváncsi, meddig tart majd ez a pillanat, de azt hiszem megtanulta más szemmel látni a jelen milliószínű eseményeit. Ma még köszöni, holnap pedig már keresni kell az új kapaszkodókat. Én csak a part mentén tudok kísérni.