Sértések

"Sertés!"

Jaj Istenem...nem hallom...nem figyelek. Nem, nem, nem, nem, nem. Nem vagyok csúnya, és nem vagyok kövér... nem vagyok semmi, amivel megsértenek. Próbálom blokkolni a gondolataimat, és minden szóáradat, ami ezután az egy után rám zúdul, már csak áttetsző massza a semmiben. Csak hömpölyög körülöttem, mint egy porvihar, amiben nem kapok levegőt. Jót nevetnek rajta, hiszen ez csak vicc. Miért nem röhögök, hangosan, hisztérikusan? Már csak haza akarok menni, kényszeredett mosolygás. Bebújni a takaró alá, elbújni a fénytelenségbe és átadni magam a nemlétezés utáni vágyakozásnak. De csak nagy levegőt veszek, és az idő megy tovább. Nem történik semmi. Ez is elmúlik. Csak ki kell várni. Tudják vajon Ők, akik nyilván nem gondolnak semmire, hogy ezektől a dolgoktól nem sikerül álomba zuhanni? Hogy végül emiatt a férfiak fáradtak és nyűgösek lesznek körülöttem, mert az egész szorongásom fárasztó és nyűgös. Tökre megértem.

Rendbe fogom ezt hozni. Két naponta megígérem magamnak. Apa ül mellettem az autóban, rám adja a nagykabátját és jól esik eltűnni benne. Olyan, mint amikor még apró voltam és védtelen. Már nem emlékszem... De az illatok, a színek még felderengenek. Könnyes szemét törölgeti és nem érti. Miért vagyok beteg? Minek a közelgő vizsgálatok sorozata? Miről maradt le a hosszú évek alatt, és miért nem szólalok meg? Tudni akarja, de nekem görcsbe rándul mindenem, mikor beszélni kell. Csöndesen duruzsol a rádió, már bánom, hogy csepegtettem az információból. Mert most aggódik és nem érti. "Ne mondd el senkinek!" - kérem. És ő megígéri, hogy nem mondja. Én meg magamnak, hogy jövőre elmegyek egy szakemberhez, aki majd segít. 

Addig volt jó, amíg azt hittem, minden a testem körül forog. Azért nem választanak a tornasorba és kerülnek az emberek. De most beérett az idő, mikor tudom, hogy ez a kisebb gond. Most már az is frusztrál aki vagyok. És minél közelebb kerülök valakihez, annál nagyobb hullámba kapnak el a pánikrohamok, hogy hamarosan szélsebességgel elhagy. Már nem búcsúzkodom. És minden elköszönés végleges. Így nem baj, ha véletlenül tényleg az az utolsó, mert fel vagyok rá készülve. 

Az évvégi konklúzióban pedig köszönöm azoknak, akik kedvesek voltak mégis csak. A munkatársaknak, hogy mindennap elmondják: csinos vagy! A barátoknak, hogy sokszor emlegetik: fontos vagyok. Meg azoknak, akik sosem erősítik meg bennem a tévképzeteket. 

A Kapitány meglátogatott. Köszi az öleléseket. A legjobbkor érkezett. Tudom, erős az ellen-kampányom és sokszor elmondtam, milyen rossz deal vagyok. Kitartás! Nem sokára helyre hozom az elcseszett gondolataim, és akkor egyszer normális barát leszek.

Elkopás

Már nem gondolok Rád minden nap. Nem hittem, hogy eljön ez a nap, de könnyebbnek érzem a lelkem, és ha ritkán eszembe is jutsz - mert elsétálok a szobámba kitűzött emlékeink mellett -  nem szorul össze a szívem. Még mindig olyan, mintha a testvérem lennél, és bárhogy legyen is, én mindig szeretni foglak. Nem tudsz olyat tenni, ami ezen változtat. De jó hír, hogy az elszakadást nem kell elszenvednem újra. Mert tompán, üresen kong a helyed. Azt hiszem, sikerrel mondhatom: elengedtelek.

Az idő meg csak pötyög magától, kellemetlen ritmikátlanságban. Olyanok a napok, mintha sose férne beléjük semmi igazán fontos. Kissé rosszul managelem az életet. De szépen lassan visszatér a kontroll, hogy aztán megint elveszítsem. Végig csináltam a száraz novembert. Egy hónap alkohol nélkül. Arra számítottam, hogy majd többet fogyok vele, meg kevesebb faszomkalória... (ez tulajdonképpen be is jött). Vagy esetleg segít ráébredni, hogy túl sokat iszok. Nem kéne annyit borozni, és igenis a lónyálsör is alkohol(!) De nem rémített meg a tudat, hogy ez milyen szerves részét képezi a szociális életemnek, ahogy a cigit sem veszem komolyan, pedig nálunk ez igazi koporsószeg a családban. Az egyetlen tanulsága az volt, hogy így nem szívesen jártam el. Mit rendeljek? Szódát?! Nem is tudom elképzelni magam, ahogy egy pohár vizet iszogatok, az összes káros szokásom, és az elnagyolt gesztusok nélkül, ahogy épp megoldom az univerzum problémáit. Túl nagy a paradoxon. 

Vettem egy sötételőt, egy szennyeskosarat, egy új papucsot és egy kúpvasalót. Mert nincs Mikulás. Japp. Úgyhogy gondoltam inkább nem várok...

Szív-válasz

Rájöttem, miért nem mozdul a szívem! A legtökéletesebb pasi akar velem járni. Nem mászik rám az első este, és nincs miért visszautasítanom. Tegnap este összeszedtem kínomban, hogy hol lehet bennem a hiba. És szépen felsorakoztak emlékeim jelzőlámpái ott, ahol épp sor került volna valamilyen kontaktusra egy pasival. 

Hat-hét éves vagyok. Épp csak felfedezem a másik nemet, amikor a padtársam rájön, hogy nagyon tetszik egy fiú. A nevemben szerelmes levelet hagy neki, ő pedig fújjogva menekül előlem, pedig tulajdonképpen nem is szóltam hozzá. Sokáig irtó szerelmes vagyok belé, de rám sem néz.

Tizenegy éves vagyok. Egy osztálykiránduláson a szomszéd szobából átszűrődik, ahogy a fiúk pontozzák a lányokat. Csak engem hagynak ki. Valaki megkérdezi miért, mire egyöntetűen fújolnak. 

Tizenhat éves vagyok. Már minden lány az osztályban túl van az első csókon. Kétszer. Elmegyek egy kocsmába. Kinézem az első tetkós pasit, aki jóval idősebb nálam. Rámosolygok, odajön és hátravisz a bokrok közé. Erőszakosan bedugja a számba a nyelvét, fémes ízt érzek. Ez piercing? Rögtön benyúl a bugyimba. Kérem, hogy ne tegye, és ekkor fel van háborodva. Bevillan egy, aztán két-három kép a gyerekorvosnál. Az arca szúr ahogy közel húz magához és megölel. A titkárnő szándékosan elfordítja a fejét, ő pedig azt mondja: "nincs semmi baj, csak megvizsgálom...".

Tizennyolc vagyok. Túl az első tinglitangli kapcsolaton, amiből a srác lépett ki, két hónap után. Utána egy kedves barna srác kezd el találgozgatni velem. Gyorsan halad. Mindenhol durván csókol, ahol lehet vetkőztet. Szólok neki, hogy ne siessen ennyire, még nem vagyok készen. Végül engedek az agressziónak, és ruhátlanul pityergek. A következő is jó bulinak gondolja, ha a falnak vágja a vállam. Ez olyan szexi. Kikéri magának, mikor nem akarok tovább menni. Kérem, hogy ne legyen durva. De valójában semmi sem úgy történik, ahogy szeretném. Mind elhagynak. És mikor végre eljön az Igazi, én már csak egy érzéketlen fadarab vagyok. Már nem akar megdobbanni a szívem. 

The Captain

Szóval történik ez a levelezősdi. Egy igazi, nekem való, izgalmas projekt. A Kapitány ügyesen veszi a kanyarokat. A témátlanságból üdítő viccet csinál, és nem állítja meg az sem, ha beszakad a posta álmennyezete. Bár azt állítja, hogy picit ráfeszült az elején, hogy elég élvezetesek legyenek a levelek, én mégis inkább a terápiában bízom. Egyszerre szeretném meggyógyítani a magam lelkét, és befoltozni az Övét, ott ahol kéri. Ha közben barátokká leszünk, az plusz öröm.

Mikor legutóbb ilyesmit csináltam, az illető megkérdezte: "Honnan tudtad, hogy fáj, mikor még nem is meséltem róla?" 

Én meg azt mondtam: "Nem tudtam. Csak éreztem." 

Nem csak a levelet adja fel szorgalmasan, de igyekszik a kihívásokkal is. Hogy ez mindenkin segít-e, azt nem tudom. De apránként gyógyító hatásúak, az egész biztos. Egyébként meg minden választható. Ha nem akarja tovább, majd úgyis elmondja, én pedig sosem erőszakoskodom. 

Mesélek Róla picit:

Ő egy igazi szentimentális álmodozó. Mindenről van véleménye. A lányokkal nem túl szerencsés. Szenvedélyes hobbiművelő, jó hallgatóság és mindig figyelmes tanácsadó. Egyenrangú félként tekint a nőkre, és tulajdonképp minden féle emberre, ami borzasztóan szimpatikus. Elképesztően nagy az igazságérzete, ami sokszor nem hagyja nyugodni. Ám de ezt a megfelelő motiváltsággal ki tudná élni a kreativitásban. A belső szorongása, és a fiatalos úttalansága teszi őt igazán érdekessé. Az üres vászon őt megrémíti. Szerintem pedig irtó klassz, hiszen még bármi rákerülhet!

Van pár aggályom is a projekttel kapcsolatban, amit azért nem akarok durván részletezni, mert az előző posztok borzasztóan lehangolóak voltak. (Mármint az előző kétszáz :D)

Az egyik ilyen, hogy szívesen bandáznék Vele, és ezt többször szóvá is tettem már. De fogalmam sincs, hogyan mossam össze a kettőt. A levél megírása és elolvasása közben szinte már-már kiszáll a testemből az, aki általában benne vagyok. Biztonságos, forró takaró ölelésébe bugyolálva bármit leírhatok. Nem társul hozzá semmiféle grimasz, kócos haj, elnagyolt gesztusok. Talán csalódás lenne újra látni egymást. Nem emlékszem a hangjára... Tulajdonképpen arra sem emlékszem milyen magas. Összesen egyszer találkoztunk, és az sem sűlt el túl jól. Na de mindegy is... ezt majd a jövőben kell kitalálnom, és megoldanom. 

Más parák is vannak, ugyanis nem csak én adom a kihívásokat, hanem ő is. És ennek is köszönhetem, hogy összefutottam egy csávóval, aki iszonyú megnyerő. Nagyon jóképű, és kedves, feltehetően odavan értem. Nem halmoz el bókokkal, meg raffaellóval... De abból érzem, ahogy rám néz és mosolyog. Az első randiról másodikra hívott. Moziba, ráadásul... Mindent annyira kiszámíthatóan tökéletesen csinál. Mintha jégpáncélba zárná ezt az egészet. A pillanat egy üvegbúra alatt, művirággal. Igyekszik nagyon, pedig. Felhív, megkérdezi, hogy vagyok, mire vágyok. Elmondja, hogy higgyem el, sok közös van bennünk. Mégis gépiesnek érzem. A szívem meg sem mozdult az előző alkalommal. És én várom, hogy kiruhdalja a bordáimat. De még nem történik semmi. Azt hiszem, egyelőre csak türelmes leszek...

Hullám csapda

Egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Reszketnek az izmaim. Azon kapom magam, hogy nem tudom miért émelygek. Aztán azonnal bevillan a szombat este, és képtelen vagyok napirendre térni felette. Mintha csak az elmúlt tíz évem rongyos zsákokba dobált égetni való faszén lenne, amit pár óra alatt a tűzre hánytak, hogy hamuvá égjen. Ráz a sírás belül, de semmi sem látszik az arcomon. Csak azt mondom néha: fáradt vagyok. És ez sem hazugság. De mégis... a sok sok hülyeség közül, amit eddig tettem az életben... most nem csináltam semmit, de mégis... 

Olyan kérdések kerülgetnek, hogy mit teszek majd ha látjuk egymást? Ő hogyan fog rám nézni? Átmosolyogjuk ezt az ismeretlen helyzetet? Én viszolygok majd és szégyellem magam, mert nem tudom titkolni. Közben pedig úgy szeretem őt, hogy sosem tudnám ezt őszintén elmondani neki. Azt ismételgetem magamban, hogy ezt nem lett volna szabad. Ezt nem tehette volna meg. Összezúzott mindent, és most biztosan nem gondol erre. 

Este odafordult hozzám és megállított, miközben hadarva beszéltem. Azt mondta: "Nem kérhetem, hogy ne gondolkodj most. Éppen te? Aki sosem áll meg a folytonos gondolkodásban?" 

Én pedig nem hibáztathatom semmiért, mert egy fajhoz születtünk. De ettől még nem kell jó szemmel néznem. 

És ha nem ez fáj éppen pokolian a lelkemnek, akkor a Te hiányod Hugi. Tudom, hogy most ezzel a gyötrelemmel is magamra maradtam. Értetlenül ácsorogva, egyik lábamról a másikra helyezkedve, tördelve az ujjamat. Próbálom meggyőzni magam, hogy jobb ez az egész Világ így Nélküled. Hogy jól teszem, hogy lezárom...amikor lezárom. Nincs szükségünk egymásra. Úgy érzem újra és újra cserben hagysz, mint valami büntetésként valamiért, amit ésszel fel nem fogok. Így aztán minden nap, mikor eszembe jutsz, vagy kezembe veszem a leveled, egy Tőled kapott emléket, újra kell tanulnom az önhazugságot. Csak ezzel tudok átlendülni a lehetetlen igazság felett, hogy nem keresel többé. Dacosan elfordulok és úgy teszek, mintha semmi sem változott volna az életben. 

Mind kettőtöket túlcsordultig szerettelek. Az összes sejtemmel. És most egészen olyan, mint egy végleges árulás. Valami mind két oldalt lassan de biztosan elszakad, mert használódik az anyag. Ahogy múlik az idő, egyre gyengébben tart.

Aztán meg egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Ha Rólam kérdeznének, Te ezt mondanád

"Egy sóvárgó lélek vagy

aki stabilitásra vágyik

de nem tud kirepülni

az instabilitás börtönéből."

Rágódj rajta

Valószínűleg, minden ezen a világon egy nagy hazugsággombóc. Jó lenne megbeszélni mi történt velem tegnap este, de az akivel ezt meg szoktam beszélni, rendhagyó mód főszereplője az eseményeknek. Így egészen lehetetlen. Bárcsak soha ne nőttem volna fel. Örökké tizenhét maradtam volna. Kételyekkel, kérdésekkel teli, de védve mindentől. 

És azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam. Hagytam amit hagytam, hogy előttem másnak mindig jó legyen. Igazából semmi durva nem történt, bűnbocsánatos mind... De úgy eltörött benne a gondolat egy érintés és néhány puszi miatt, hogy begyógyíthatatlan. Pedig szóltam előre. Elmondtam már a legelején, hogy ez a néhány lépés a vékony jégtakarón, már így is hajszálrepedéseket okoz. Aztán hazafelé gyalogolva kerülgetett hajnaltájt az émelygés. Összezuhant a világ. Elmondhatatlanul csalódott voltam, és nem lehetett szavakba foglalni, hogy miért. Itthon már tudtam, hogy megint elveszítettem egy embert, hosszú hosszú évek után... egyre távolabb kerülök tőlük. Nem bírtam volna még egy napot ott maradni Veled. Bárcsak ne értettem volna.Vagy lettem volna kicsit önzőbb. Jó lenne megbeszélni, de most már nincs kivel.

Minden nap

Minden nap gondolok Rá, milyen elveszíteni egy barátot. 

Minden nap eszembe jut, hogy időnként úgy döntesz, egyszerűen csak nem szólsz hozzám többé. Megígéred, hogy majd felhívsz, beszámolsz mindenről, aztán sosem csörög, ha nem csörgetem. Ilyenek az emberek látod? 

Ha lenne rá magyarázatom, biztos könnyebben viselném.

Viszont sikerült elengednem az érzést, hogy ez az én hibám. Ez elég jó nem? Többet nem érzem úgy, hogy én hisztizek mindent túl. Hogy túl szigorú és követelőző vagyok meg érzelmi zsarnok. Túl ez, meg túl az. Túl sok. Egyszerűen csak ez lesz az útja, hogy megtanuljam elengedni azt, aki nem tart már rám igényt. 

Amikor már nem vagy hasznos többé? Ezt alig akarom elhinni. 

Csak akkor mire gondoljak? Ha egy hónapig nem jön semmi. Arra gondolok, hogy "nem baj". Ez mindig így volt. Jönnek mennek az emberek... lehetek semleges, megértő, duzzogó. Ezen nem tudok változtatni. És kimondom: úgy érzem ez hálátlan és kurva gáz. Bárcsak ne féltem volna ennyire tőle, hogy jó barát vagyok-e. Bárcsak ne tettem volna bele a szívem-lelkem. És bárcsak ne hagytam volna, hogy fontossá válj. Mert így nem tudtam felkészülni rá, hogy egy nap majd megint úgy néz ki, mintha neked semmit sem jelentene hátrahagyni engem. 

Én ezt berekesztem

Elfáradtam én lenni a felnőtt és a bölcs.
A mindent megoldó, akit nem zavar a görcs.
Mintha hosszú, kínzó, lassú évek múltán,
Még mindig megbotlanál valami gyermeki hibán.

Na de Te kérted, hogy többé a szememben
Vissza ne egy gyermek tükörképe derengjen.
Ugye legyek százszor meg százszor igazságosabb?
Megfontolt, elnéző, örökké megértő és alázatosabb(?).

Ha nem értem, én tényleg próbálom fejteni.
De már elfáradtam a képletekkel itthon játszani.
Nekem ebből elég volt, nekem ez így nem jó...
Erőszakkal nem kérhetem, 
hogy bumeráng módjára visszatérjen a szó.

Erőszakkal nem szeretnék magamnak semmit.
Láthatatlan gúzs-kötéllel nem láncolok senkit.
Csak közben újra meg újra lélekszakadva kiszenvedem.
Mert ilyenkor muszáj lesz elengednem...befejeznem. 
Istenem, kérek még egy kis erőt, 
mert ezt itt most én berekesztem.

God is still gay

Még mindig reménytelenül szerelmes vagyok Kurt Cobain-be. Azon kapom magam, hogy fantáziálok egy másik világról, ahol egy világba születünk. Gyerekként ugyanott lakunk, és ugyanabba az iskolába járunk, meg ilyenek. 

Nem a klasszikus értelemben szeretem, ahogy rajongani szoktak a tinik bálványuk tárgyáért. Azt hiszem csak egy-két Nirvana számot hallgattam úgy tiszta szívből. Ez képmutatás? Talán szégyellhetném magam érte, mert így nem tűnik őszintének. 

Pedig halálosan szerelmes vagyok a kilátástalan fájdalomba, amivel telefirkálta a naplóit. Ahogy szenvedélyesen szerette amit csinál, és kiszenvedte magából a saját kis univerzumát. És még azt is, hogy mennyire őszinte és minden felszínességtől mentesen tudott szeretni. 

Drága Kurt! Még csak négy éves voltam, mikor meghaltál, úgyhogy ezt az üzenetet már tuti nem kapod meg. 22 évvel azután, hogy itt hagytad a világot, nem sok minden változott. Legalábbis abból a szempontból, ami Nekünk fontos. Az emberek továbbra is vakon menetelő üres pléhdobozok. Ülnek egymás mellett a metrón, zabálnak az éttermekben, kiszarják, aztán kefélnek. Senkiben nincs hajlandóság valami másra, és a szülők bigott gyermeket nevelnek, akik nem fogadnak el semmit a tanult szisztémákon kívül. Készült rólad pár dok-film, az utolsó egész király. Tuti kivágták belőle a leglényegesebb dolgokat, és biztosan kiakasztana a tudat, hogy erre pénzt és időt szentelt valaki. 

Úgy képzelem, hogy páfrány és tábortűz illatod van. Erről nem írsz a naplóidban. Talán sosem lett volna szabad közkincsé tenni az írásaid, ugye? Ez mind magánügy. 

Az összes sötét gondolattal együtt, nagyon szerettelek volna. 

Let me talk about my generation

Az Arrogáns Z generáció

Egyre nehezebb megmagyarázni, hogy bizonyos dolgok és felnövekvő generációk miért lesznek olyanok, amilyenek. Könyveket kell(ene) bújni hozzá, vagyis bocsánat a wikipédiát,  és szociológiai tanulmányokba merülni ahhoz, hogy átlássuk, mitől olyan elutasítóak a fiatalok, mitől lettek ennyire zárkózottak, kegyetlenek vagy kényesek. Sokat foglalkoztat ez a téma, és bárhol olvasgatok a könyvtárba neten erről, tulajdonképpen mindenhol fals vagy rész információkat kapok. Hogy majd az a rektes média! A sok erőszakos játék! Ki van nyalva a seggük, oszt azér'! Sose vótak katonák, pedig rájuk férne!

Milyen egyszerű pedig. Ma akkor kattant be a nagy reveláció, mikor épp nem gondoltam semmi tudományosra. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy gyerekként mennyit sírtam azért, mert nem fogadtak el a többiek. De legalábbis,mert nem szerettek. Vagy azért mert akkor is kövér voltam, vagy mert nem értettem semmihez, vagy mert olyan dolgok érdekeltek, amik őket nem. Vagy ez így mind együtt... és akkor Édesapa mindig leült velem szembe és azt mondta: "Te vagy a legjobb! Te vagy a királynő! Higgy nekem, hogy nincs nálad jobb ezen a világon. Szarunk a világra!" Szarunk hát, ezzel nincs is semmi baj. De vajon miért ez volt a motivációs beszéd? Lehetett volna az, hogy menj fuss két kört, hátha leadsz pár kilót. Vagy keress valami értelmes hobbit, ami miatt nem röhög körbe az osztály. A szerencse az, hogy a szüleim azt akarták, hogy az legyek, aminek születtem. Így ma azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek és amihez némi elhanyagolható eséllyel értek is. 

Talán azért biztatott arra, hogy higgyem el magamról: én vagyok a legjobb, mert neki is így kellett fentebb és fentebb jutni az életében? Lehet. De már egészen biztos nem olyan minőségben, ahogy a születésem után. 1990, rendszerváltás. Így hát én lettem a kapitalizmus gyermeke. Meg még egész pontosan 125 678 másik pirospozsgás arcú, magyar kislurkó. Amit apáink és nagyapáink még félő kíváncsisággal fogadtak be, azt mi már két pofára zabáltuk, és olyan természetes volt a korlátlan szabadság, az új elvek, mintha soha nem lett volna máshogy. 

Még nem tudhattam, de a motivációs beszéd tulajdonképpen arról szólt, hogy ideje küzdeni. Neked kell a legjobbnak lenned. Nincs más opció. És ezt a relatíve nem létező mértékegység csúcsára biggyesztett titulust csak úgy lehet elérni, ha addig mondod, amíg el nem hiszed. Ezennel pedig hivatalosan is megkezdődik az Illúziók kora. Ebben az új rendszerváltás utáni dzsungelben csak úgy lehet életben maradni, ha pontosan érted a kifejezést: az erősebb kutya baszik! Ha elveszik a széked, a tollad, a radírod, meg a hajlíthatós menő plasztik vonalzód, akkor nem lesz senki, aki kiálljon érted. Már nincs egység, ha egyáltalán volt valamikor... A társadalom farkastörvényeket diktál. Az iskolában presztízs a vagyon, egy márkás iskolatáska, vagy ha délutánonként a menza helyett futja a hamburgeresre. A kapitalizmus gyermeke nem hasonlítgatja ezeket az állapotokat és idült múltbéli álomhoz, amitől azt reméli, egyszer felébred és minden a régi lesz. Neki ez a nyers valóság, és vagy beletanul, vagy kipusztul, mint a dinók. 

Hirtelen minden sürgőssé válik. Még többet, még jobbat, még keményebb tananyagot kell megtanulni az iskolában. Kiderül, hogy egy idegennyelv már nem elég. Az oroszt meg felejtsétek el, úgyis kurva messze vannak. Amerika a lehetőségek országa! Az angol mellé válogassanak a kis köcsögök. Csak nem akarnak hülyén meghalni? Meg aztán most lehet ingázni, mint a barom. Az ektivitizés kurva ciki.

Hirtelen minden olyan sürgős... amit régebben egy év alatt elég volt teljesíteni, azt most fél év alatt kell. A tanár nem éri utol magát, a diák nem érti, ha ilyen gyorsan haladunk és folyton elkalandozik óra közben. Csak-csak túl éli ezt az egészet. Ki könnyebben, ki nehezebben, de a kapitalizmus gyermeke megtanul fennmaradni a vízen egymaga is. Hiszen ez az egyetlen, amit megtanított neki ez a világ. 

Aztán bumm! Jön az internet. Minden amire szükségem van, felkerül egy szürke tévé méretű dobozba. Megtanulom hülyeségekre használni. A fiúk pucinős képeket töltenek le floppykra, a lányok meg a gyaloglón csetelnek. Nem sokára tevét nevelünk rajta, html kódokkal próbálgatjuk az első béna weblapunkat, amit az anyánkon kívül senki nem fog megnyitni...hülye játékokat játszunk, amit régen joystickkel kellett nyomni, aztán jön a youtube, az online cikkek, a házidoktor melanóma gyanúra, tippek hogyan távolítsunk el házilag egy szexbaleset közben végbélbe csúszott fogkefét... Én még emlékszek azokra a pillanatokra, amikor Apa bevitt a suliba és az infóteremben kineteztem magam, ültem a gép előtt és unatkoztam. Végig böngésztem az összes oldalt amit ismertem. Már nem tudtam mit keresek a neten, mert megnéztem mindent. Ráuntam a csetelésre, kikerestem pár fotót a kedvenc énekesnőmről, megnéztem Johnny Depp új filmjének a vetítési időpontjait és ennyi. Számomra akkor nem volt már más az interneten. Mert nem tudtam mire lehet még használni. Aztán pár év múlva rám szakadt, szó szerint elsodort az információ áradat. Hazavittem a szobámba az ingyen beszélgetéseket az msn-nel. Özönlöttek a megosztások egymás között, ki mit talált a neten. 

Itt kezdődik a kapitalizmus gyermekeinek második fázisa. A Mindentudás kora. Már nem kell a legjobbnak lenned. Csak ki kell túrnod a legjobb választ. A válaszok leghatékonyabb és leggyorsabb kikeresésére akkoriban talán még külön szakág is épült. Ma nem tudom ezzel mi foglalkozik, a CIA biztos...Az internet olyanná vált, mint a könyvtár. Eleinte csak a dizni kazik miatt mész a gyerek részlegbe. Aztán találsz véletlenül egy-két jó regényt is. Szeretnél körbenézni, de fogalmad sincs mit keresel, és azt hogyan találhatnád meg. A könyvtárosnak odaböfögöd, hogy nagyjából mi lehet a könyv címe, és azonnal tudja, pedig végtelen polcok sora van megtömve kötegekbe kötött lapokkal. Kódokat keres és számsorokat, betűket...és hopp! Kis kutatás után meg is van. Szerencsére, mint kiderült, az internet is olyan, mint a könyvtár. A benne rejlő látszólagos káoszban igen nagy a rendezettség. Széles skálán megtalálható a deviáns, beteges, rejtegetni való tartalom, és eldugva akad értékelhető, tanórákra való nagyobb dolgok is. Még nagyobb mák, hogy a keresési szisztémát mind a két esetben remekül ki lehet tanulni. És míg a fiatal generáció úgy gondolja a könyvtárazásra sosem lesz szüksége, pedig az idősebbnek ez teljesen magától értetődő - hiszen szüksége volt rá, addig az idősebb generáció - éppen ezen okból, egyre nehezebben tanulja a modern keresést, mint a kapitalizmus gyermeke, akinek az enter az új ajtókilincs. 

Megírjuk a házidogát, képeket nyomtatunk és átrajzoljuk az átlátszó lapokat. Úgyhogy most már tudósok és művészek is lehetünk, elnézhető csalással. Hiszen ez csak játék...nem? Aztán néhány évvel később ez a tudás elfér a zsebünkben. A kapitalizmus gyermeke az öregek arcába röhög, könnyedén kijátssza őket és azt mondja: "Nincs szükségem a tudásra. Nem kell emlékeznem semmire, mert újra és újra rákereshetek. Ha pedig a digitális biztonság lenyomata még a legmélyebb álmaimat is megvédi, mitől kellene tartanom?" Rövid idő alatt el is érkeztünk a harmadik fázishoz. Ahol a kapitalizmus gyermekének már nem kell elhinnie magáról, hogy ő a legjobb. Még csak nem is kell úgy tennie. Most már Ő az, és kész. Ez az Arrogánsak kora. Folyt.köv...

Szépség

Egy nagyon okos pasas egyszer azt írta: "Életünk látszólag nem egyéb, mint két örökös sötétség közt felvillanó fényszikra."

Két örökös sötétség között...amiről most semmit nem tudunk, később pedig nem emlékszünk rá. A fényszikra meg olyan, mint egy villanás csupán. Hullócsillag, gyorsan tűnő kondenzcsík az égen. És mi mégis azt hisszük, hogy ez az örökkévalóság.

Hogy minden, ami most történik, a pillanat tört része a legjelentőségteljesebb ebben a világegyetemben, miközben ez alatt az annyira természetes illúzió alatt sejtjük, hogy csupán apró hasított atomok vagyunk saját univerzumunkban. 

Muszáj ezt hinnünk. Azt hiszem erről is írt ez a nagyon okos pasas. Mert ha felismernénk kegyetlen múlandóságunk fájdalmát, megrettennénk az időtől. És hogy mennyire kevés van belőle. A fontos emlékekre kiporciózott pillanatok már akkor elmúltak, mikor azt hittük még csak most jön majd a java. Visszafelé nem lehet menni. Halálra rémülnénk a jelentéktelenség tudatától. Talán nem is akarnánk már ezt az egészet. Annak tudatában lenni, hogy egyszer minden elmúlik... és ahogy leütöm ezt a billentyűt a gépen, máris belevésődik a két perccel előttem járó képzeletem a múlt pixel lapjaiba....Nem...nem, nem szabad tudniuk az embereknek, hogy kalitkában vagyunk. Hosszú folyosón, csak egy pislantás a séta. Visszafelé nem lehet menni. Két Örökös sötétség közt kutyagolni kell. De legalább az út csodálatos. Ne rontsd el másoknak ha átlátsz a falakon.

Beleőrülnék...!

Ma komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kiveszek egy egyszobás garzont valahol. Igaz, az áruk jelenleg a csillagos ég, és nem vagyok benne biztos, hogy a kiadók tisztában vannak a normál keresetekkel. Na meg, hogy nem mindenki külföldi diák. Dehát kit érdekel? Még lehet találok a végén valami jót, közel a melóhelyhez. 

Szóval komótosan megnyitom az internetokat és málló falakat, undorító futószőnyegeket, és ezer éves, használt sütőlapokat látok abban az árkategóriában amit meg tudod fizetni. Hát ennyire csóró lennék? Jesszum pepi, pedig azt hittem jó dógom van. Végülis az van. Baráti áron bérlek egy erkélyes szobát. Felújított lakásban természetesen.

Elmeséljem hogy bukott ki bennem ez a dolog? Évek óta járom az albérleteket, 18 éves korom óta. Mindig volt valami gebasz. Senkivel nem volt olyan, mintha egy álomba csöppentem volna, de mindennek meg volt a maga szépsége. Tulajdonképpen ha jól belegondolok mindenkire panaszkodtam, akivel együtt kellett élni. De az utóbbi lakótársam - aki közben itt hagyott egy csávó miatt!!! - őt legalább megszoktam. Most tudom, hogy a két új kibeszél a hátam mögött, hogy rumlis vagyok, pedig tulajdonképpen alig vagyok itthon. Nem főzök, és igazán nem hagyok magam után piszkot.  Tudom, hogy szívesen gyűlölködnek és gonoszkodnak rólam a hátam mögött, hogy mennyit alszom, vagy mennyit bulizom, vagy mennyit nem dolgozom a pénzemért. Nem tudom megmondani miért zavar. De most nagyon zavar. Kellene egy kulcs erre a kibaszott szobára...

Ma a kolléganőm azt mondta: én megőrülnék ha egyedül kéne laknom! Megpróbáltam átgondolni, hogy nekem baj lenne-e. De tulajdonképpen most is olyan, mintha egyedül lennék.

Jelen konlúzió

Ma együtt utaztam egy csapat középiskolással a buszon. Hosszabbnak tűnt az út, mint lenni szokott hazafelé. Fáradt voltam és nyúzott, ezek meg hangosan viháncoltak, rángatták a tetőablakot, dobálták egymást. Azt latolgatták ki fog jobban bebaszni este, fiúk lesték cinkosan a lányokat, ők meg félve rebegtették a pilláikat. Becsuktam a szemem és visszazuhantam az évekbe.

Amikor tizenhat éves voltam, épp tíz évvel ezelőtt, azt hittem a huszonhat éves jövőbeli énem magas, sudár, elragadó teremtés lesz. Azt hittem egy lepkegubóban vergődő szelvényes testű undorító kis hernyó vagyok, de ez jó hír! Hiszen azokból egyszer gyönyörű pillangó lesz, és minden hajtja majd, be akarja fogni. Azt hittem sikeres lepke leszek, mi több! Már anyuka...És ha egyszer kibújok a burokból, és szeretem látni magam a pocsolyában is, akkor nem takargatom magam többé a lepkefiúk elől.

Szóval ülök a buszon, és próbálok visszaemlékezni szörnyű gubóban szűkölködő hurkás kamasz-testemre. Hőhullámos, izzadós tiniéveimre, ahogy épp egy távolságin ülök, és mögöttem a srác, akiről tiniszerelmesen tiniálmaim szólnak. Nem akarom, hogy lássa ahogy eszem. Úgyhogy egész úton mardos az éhség. Hazáig már nem lesz alkalom, hogy beszéljünk, úgyhogy inkább újra és újra felidézem, ahogy a plázában kettesben sétálunk a kiránduláson, kiszökünk a Duna-partra és teleholdnál beszélgetünk. Vajon látta, mikor azzal a másik fiúval találkoztam? Még csak azt sem tudom pontosan mit szeretek benne. Este filmet nézünk, egy takaró alatt, összeér a karunk. Kicsit közelebb bújik. Nem történik semmi, de ez éppen ettől jó. 

Kinyitom a szemem és megint a JövőÉn vagyok tíz évvel később. Hazugság az egész. A várakozás. Nincs gubó. Nincs pillangó, és nincs selyemszárny. Olyan dologra vártam évekig, ami csak egy illúzió. Ezeknek a gyerekeknek pedig nem mondja meg senki, hogy az életük hamis várakozás.  Főleg nem az iskola, a tanáraik és a szüleik, vagy a sorstárs barátok.

Kisgyerekként gügyögve biztatják őket:

Te már nagyfiú vagy! Kész hölgy! Jön az ovi. Most már aztán meg kell tanulni viselkedni. Utána csak nehezebb lesz. De ha elvégezted, jön a fődíj! Persze még jön a kiscsoport, ha az siker, akkor végre középsős lehetsz! Utána végre nagycsoportos! Ez igazán semmi már.  Ügyesen elvégezd, máris itt az első osztály. Ez aztán valami! Iskolás lettél, igazi komoly ember... Nincs vége, ne engedd el magad. Nem sokára jön a gimi. Bele kell húzni. Kész a házi? Ez már nem csak egy fekete pont. Jönnek a TZ-k, aztán a félév, a nyelvvizsga, az érettségi. Ez már majdnem siker, de még nem elég...fel kellene, hogy vegyenek egy egyetemre. Aztán le kéne tenni a diplomát. 

Ez már az? Most már meg van a siker? Még kéne egy jó munkahely. Ez oszt igen, most már gyakornok vagy!! Pozíciót kaptál, beosztott egy nagy cégnél. Jöhet a promóció, fizuemelés, előléptetés. Van nagy ház, kocsi, ájfón. Most már meg van? Elég jó vagyok? Nem. Kéne a házasélet. Tisztességes pár. És ha lehet hamar rá a gyerek, mert éves limit van. Egy idő után fura ha nincs, és mindenki kinéz. Anya, apa csak azért sír, mikor leszünk végre nagyszülők?! Na jó, akkor jön a gyerek, egy-kettő-három. Most már jó? Hol van a díj, amit ígértetek? Mindjárt mindjárt... dehát már enyhén benne vagy a korban. Tartod magad? Jársz edzeni? Kulturálódsz? Jó ezt nem kell igaziból, csak annyira, hogy legyen mit hazudni a barátoknak. Nem baj ha nem szereted őket tiszta szívvel, csak legyen kinek panaszkodni. Az szar, ha senki se hallgat meg. 

Jó, de hol a siker? Az eredmény? A díjazás? 

Hát majd jön...mindjárt...mindjárt itt van. Csak még két vizsga, csak még néhány teszt. 

Hogy elfelejtsd és soha többé ne akarj arra gondolni, hogy ki vagy Te. Remélhetőleg eszedbe se jut gondolkodni. És a végén unod, időpazarlás és ellustult a lelked. Hogyan is jutna energia ilyesmire, mikor a folyton pörgő feladatok között címkézed a listádat? Felesleges. Már úgysem érted, lemaradtál. Jó ez így, legalább arra koncentrálsz, ami fontos. Látod? Az élet hagyja, hogy vágyakozva tervezd a jövőd: mikor reped már meg az a selyemgubó? Nem sokára...mindjárt... ha ezt elvégeztem és ezen túl leszek. Vagy mikor többé már fel sem kelek. Akkor úgyis mindegy mindenkinek.

Kanál mizéria

Három kanál figyel az éjjeliszekrényemen. Az egyiket egy chia-magos joghurthoz használtam. A másikkal a teát kavargattam abba a Starbucksos giga-bögrébe, amit tesómtól kaptam karácsonyra. A harmadik egy evőkanál...egy vizespohárban. Olyan régóta van ott, hogy fogalmam sincs mit csináltam vele és hogy került oda. 

Kicsit rosszul érzem magam a harmadik társaságában. 
 Holnap kitakarítom.

Logikába törött fejsze

Lehet tanulni a hibákból? Őszintén... 
Nem arra gondolok, mint amikor egyszer rátenyerel az ember a sütőlapra, túl közel áll a forró olajhoz és az rácsöpög, vagy másodjára nem ül fel a körhintára mert meghánytatja. Olyan sokat gondolkodom ezen...

Arra gondolok, amikor kapaszkodás közben hátranéz a szédítő mélységbe és azt gondolja: csak még egy fokot. Meg amikor wasabitól könnyes a szeme, de ahogy kilehelte az átkozottul csípős ízt, ráharap a következő falatra. Még azt sem mondhatom, hogy ezek elvetemült tudatalatti szörnyűségek, mint a rózsaszín hormonfelhőben lebegő tiniszerelem. Ahol összetörik a szíved, de ha kell százszor megbocsátasz érte, csak hadd jöjjön még egy csók. 

Nem. Ezek egyszerű evolúciós bénán irányított félkanyarok. Természetes kiválasztódás. Mármint csak számít valamit, hogy egyikőnknek erősebbek a fogai, míg a másiknak folyton szuvas. Persze azt a tényt leszámítva, hogy egyikünk mennyit mossa...talán így is erősebbek. Ugye, van ilyen? 

Túl sokan vagyunk erre a világra, Anya. Nem férek el benne, nem találom a helyem. 

Túl sok vagyok erre a világra, Édesanya. Nem férnek el tőlem benne. 

Túl sok a zaj erre a világra, Anyu. Nem hallom a saját hangomat sem benne. 

Nem tudom mit tegyek, drága Anya... nem vagyok való ide. Megszültél erre a Világra, az pedig nem enged magába. 

Legyél erősebb a fájdalomnál, édesem!
 

Suicid Tumblr

"People commit suicide it is because they were think that they don't have place anymore in this universe. And they live useless because their lives goes to nothing."
                               
                            "Ah man...so this is where that tumblr thing is from."

a másik oldal

Azt hiszem, az embereknek nincs idejük gondolkodni. Mert vagy dolgoznak, vagy félnek. És az is előfordul, hogy ezt a kettőt egyszerre művelik.

Álomban az ébrenlét

Átkozott átkok
Szemtelen képek
Zavaros üledék alján a fények.

Kéretlen lájkok
Hamis tények
Torkomra tapadt keserű mérgek.

Szomorú betű
Rúzs helyett tinta
Elme helyén a fekete firka.

Szakadó zápor
Zuhogó szavak
Vöröslőn buggyanó patak.

Hasító szárnyak
Lepke-edények
Sós-könnyekkel telesírt kérgek.

Nyeldeklő lányok
Reszkető szívek 
Dübörögnek a vékonyka erek.

S aztán egyszer csak felébredek.

Tudod mit?

"Egyedül is szűk a koponyám. Kell a fenének cellatárs..."

Tudnom kellett volna...

Tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi. Mikor megkértem, hogy az üres, sötét teremben bújjunk az asztal alá. Ő pedig azt válaszolta: na ezt biztos, hogy nem! Én nem akartam látszani...ő nem akart koszos lenni. 

Tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi. Mikor végig gázoltam az új, drága csizmámmal a sárban. Ő pedig leszidott és nem jött utánam. Azt mondta: tönkreteszed, és nyakig mocskos leszel. Én nem akartam törődni a pénzzel... ő pedig nem akart praktikátlan lenni. 

Tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi. Mikor még nem írtam alá egyetlen papírt sem. Ő meg idegeskedett, hogy soha nem leszünk készen. Én azt mondtam: ne aggódj, majd lesz valahogy! Sodródni akartam az árral...ő meg folyton tutajt épített.

Valentin nap a véletlenek folytán megint az ellenkező nem ébredt mellettem. Pedig talán mondtam is neki, hogy rég aludtam együtt valakivel. Talán el sem kap az álom. De elkapott. És az ölelésében kergettek a képek, amikben győzködtem, hogy nem akarok lefeküdni vele. A valóságban nem erőszakoskodott, de ez nem nyugtatott meg. Valami fura, vibrálás mentes nap kezdődött el. Megölelt, de nem ágaskodtak a pihék a karomon. Megcsókolta a homlokom, a szám...de nem bukfencezett a gyomrom. Kicsit elhúzódtam, mert már előző éjjel tudtam, hogy így érzem majd magam az ébredés után. Az erkélyen ácsorogtunk, még az alkohol összeforrasztott minket, és miután elfordultam, csak annyit mondtam neki:

"- Nem lesz ez így jó.

- Igen... én túl normális vagyok hozzád.

- Én pedig túl extrém vagyok hozzád.

- Most ne gondolkodjunk ezeken..."

És akkor mikor? Mikor gondolkodjunk? Ha majd kellemetlen lesz? Kőbe van fagyva a szívem. Lehet a szerelembe se tudnék szerelmes lenni. 

Reggel átölelt, kinéztem az ablakon, és a szemközti lakásokat figyeltem. Félhangosan beszéltem arról, hogy néha szeretnék beosonni, mikor nincsenek otthon az emberek. Megnézni hogyan rendezték be a hálójukat, vagy a konyhát. Mekkora tévét vettek vagy mennyire rumlisak. (Mint ahogy néha szeretnék a lelkükbe is belopózni, hogy lássam: mekkora ott a rendetlenség.) Azt felelte nevetve, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli. Ha máskor nem...hát akkor tudnom kellett volna, hogy nem ő az igazi.

Oubliant

Ijesztő dolgok történnek velem, kedvesem.
A gondolatok úgy tűnnek el,
Mint hidegben a párás leheletem
Egy zizegős, sustorgós, undok reggelen.
Minden rezgő sejtem reménnyel tel
S ígértem, hogy ezt sose felejtem el.

De víz alatt lebegő kezeim közül
Úgy csúszik ki az emlék, mint a fátyolos koi,
Amit azért akarok a bőröm alá szúrni
Mert van aki ilyen nagyon fontos.

Vagy mert félek, rettegek és reszketek
Hogy nem csak a menekülő vad talál kiutat,
Hanem minden más és egyéb gondolat
Míg végül hamu szagú, poros-üres marad
Az agyam utolsó szeglete.

Nem rémlik majd az a fáklya,
Amit gyerekként gyújtottam.
És nem emlékszem majd arra sem,
Amit hazulról magammal hurcoltam.
Nem lesznek fotók, amiket felismerek.
Az Újvárosi utcán lesz egy ismeretlen telek.
Eltűnik az összes, amire Apa tanított.
Az, ahogy a karjában ringatott,
Édesanya altatott, 
A kőlépcsőn kaptatott 
Hogy epret hozzon nekem, mikor kérem.

Volt-nincs lámpás fénye vibrál a sarokba.
Ősrégi, antik, sercegő-unott ez a csatorna.
Lassan pixelenként kopik ki rajta a kép.
Én pedig hunyorogva kapaszkodom belé:
Ki lesz az, aki a képernyőből kilép,
Akire még utoljára emlékszem?

Pedig az előbb még meg volt...

Family support

- De anya! Én forgatni akarok. Kisfilmeket, nagyfilmeket, sorozatokat. Olyan igazi nemzetközieket, amit mindenki a tévében néz és letölt a neten. Cannes-ba akarok menni, és az Oscar díjátadásra! Ott akarok lenni a koccintásoknál a tesztvetítések után...

- Na jó, hagyd abba fiam, mert bilibe lóg a kezed.