Disturbing nights again

Egy betegséggel álmodtam, ami a levegőben terjedt. De először azt hittük a víz miatt van. Egy kútból ittunk, és valaki rögtön meghalt utána. Nagyon megijedtem, pedig azt hittem én nem félek a haláltól. Az élet nagy eseményei, mikor közel kerülök hozzá, mégis azt igazolják az emberi lét ösztöne senkit sem kerül el. Álmomban le sem kellett dugni az ujjam a torkomon, hogy savas maró érzéssel visszaköszönjön a víz. Ráettem, de az is visszajött. Vért köhögtek az emberek, és mindenki úgy terült el a fűben, amit egy kőfallal körbezárt szobában növesztettek, mint a leprások. Ablakot kerestem, mert egy kijáratot megtaláltam, ami a szobából kivezetett. Egy piszkos rongyot vettem a kezembe, amit messze a kúttól találtam ami a szoba közepén állt. Végig tapogattam a falat, köhögtem, és nyeldekeltem. Fájt minden tagom, dübörögtek a harcidobok a fejemben. Akkor egy pillanatra megrezgett előttem a fehér fal képe, és megláttam mi van mögötte. Emberek.  Egészséges emberek, ahogy minket néznek kintről.

Betonba süppedős napok

Én nem tudom, hogy repülnek el ezek a percek ilyen gyorsan. Még nem rég léptünk át 2013-ba és máris június lesz. Azt mondják húsz után már csak peregnek az évek. Azt hiszem azért, mert a munka elviszi az energiákat, és nyolc-tíz órában leköti az ember figyelmét valami intenzív. (Jobb esetben) Hogy aztán bedőljön az ágyba egy pár órával később, és már vége is a napnak. 

Zavart vagyok és sokszor. Még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz mert azt hiszem valami új dolog születik. És az új dolgoktól nagyon félek, ezalól én sem vagyok kivétel. Nem is az újtól, mint inkább az ismeretlentől. Szinte érzem ahogy kalapáccsal ütlegeli valami végleges formára a személyiségem. Már nem süpped el lanyhán semmi benne, hogy megbontsa az alakját. De van pár nagy meteorbecsapódás ami lyukat üt a betonkeménységen. Az pedig olyankor elég fájdalmas.

Anya pár napja azzal csesztet, hogy már beteges a szint hogy nem tudok reggelente felkelni. Ilyenkor elborzadva mered rám, hogy atyaúristen. Ami neki a kedvence sóhajtó mondata. Ettől pedig rosszul vagyok. Rábólintok, hogy jól van végülis nem kell engem felkelteni. Meg hogy nem is értem mire számított, amikor a 23 év alatt eddig mindenhonnan elkéstem reggel. És ha a 23 év minden otthon töltött hétköznapján fel kellett kelteni, akkor mitől más ez a mai május kicseszett huszonkettedike, hogy hajnali hat harminckor úgy kell rám meredni, mintha éppen vérrögöt fedezne fel orvosi műszerekkel a fejemben. Úgyhogy inkább csak hallgatok, lesek ki a fejemből - és nem vagyok beteg, csak nincsen rajtam smink ugyebár... de az első pillantás a tükörrel enyhe fintorral fűszerez. Fakó az arcom, táskásak a szemeim. Száraz a szám, és le kéne tenni a kurva cigit, mert félórán át mosom a nyelvemet a fogkefével.  

Most pedig fáradt vagyok, úgyhogy ma biztosan lesz egy kis délutáni szundi. 

Írj rólam egy könyvet, forgass rólam filmet

Azt hiszem mindaddig amíg van miért sírni, nincs különösebben nagy gond. Már már félek a tökéletes állapotoktól, ahol az emberek a mosolyt vicsorrá erőszakolják és pontosan érkeznek a munkahelyükre, pitét sütnek jóga óra után. Hullámzó hangulat üldöz, de ez örök. Ha nincs mit helyrehozni, asszem a világ is megáll. Így nem bánom néha a fennmaradásokat, és a probléma létezését sem. Inkább az zavar, ha torlódik.

A szakdolgozatomat - ami ugye nem új keletű - az éberálmokról írtam. Már maga az alkotói folyamat is eléggé kikészített. Most pedig egy alattam végzős fiú kért meg, hogy segítsek az övébe ami szintén erről szól. Csak riport film. Nem várom az interjút. Leírni és dolgozni rajta nagyon más, mint kamera előtt beszélni. Akárhányszor eszembe jut, mindig könnyezek kicsit. (pussy) :DD Nem hiszem, hogy őszintén tudnék viselkedni zavaromban, hiszen ezek a legrejtettebb dolgaim.

Félbehagytam egy könyvemet amit nagyon szerettem volna befejezni. Mindig túl nagy fejszébe vágok bele. Istentelenül zavaró... soha nem növök fel a feladathoz. A gépem meg olyan szinten elbaszódott, hogy már az anyáén pötyögök. Hála istennek ő nem függ olyan sokat mint én. Így kölcsönvehetem amíg megszereljük a sajátomat.

Nem sok minden zajlik egyébként. Szokásos harcaimat vívom magammal, meg a világgal. És a többi emberrel. Mindegy mit csinálok, valami veszekedés állandóan van, és ez engem mindig úgy felzaklat... Apa pár napja este a teraszon azt mondta nekem: "Nagyanyád azt mondogatta, amíg két ember van a földön, addig nem lesz igazság!" Hát a nagymamámat sajnos nem ismerhettem, de ez egy nagy igazság még így több generáción keresztül is...

És még így is...hogy nem csak ketten vagyunk, de egész sokan, akikkel meg kell tanulni élni. Nem csak ezt, a valós világot. Mert néha még túl sokszor fordul elő, amit már nem csak gyerekként űzök kapaszkodó hobbi gyanánt. Egész beszélgetések zajlanak úgy, hogy közben egy másik világból válaszolgatok. Olyasmi helyről, ahol csak csöndben ücsörgök, télen a tavaszt látom, tavasszal az őszt. Csöndes szélzúgással, meg napsütésben szálló porszemekkel. Halk gyerek zsibongással, ahol megkérdezik tőlem, hogy lehet hogy ilyen végtelen hosszú a világ? Hogy lehet, hogy nem esünk le a Föld másik oldalán? Én meg azt válaszolom: de leesünk. Hogy mikor a Föld lustán átfordul éjjel a másik oldalára, akkor visszazuhanjunk puhán a jobbik felére.

Mindent ki lehet bírni

Micsoda álszentség társaság után vágyakozni, mikor leginkább kényszer táborozásnak érzem az emberekkel való találkozást. Halálosan unom. Nem tudom, hogy őket, vagy azt ahogyan nem mozgat meg egyetlen motivációjuk sem. És a barátaim tényleg nem keresnek. Kémcsőben zubogó kis életek lettek, várva néha egy egy robbanásra, ami problémáik dugaszát a magasba repíti. Olyankor jövök én. Nem túl önzetlenül elérkezik a pillanat és akkor majd valamelyikük felémpislog. Nem is olyan messze még meg is történt ugyan ez. "Segíts!" Visítós kiskamasz hangon örjöng a nevemet harsogva. Micsoda botorság ilyen táblát aggatni a gyerek nyakába. Mert hát az arcomat még el tudom rejteni, de a nevem? Arról örökké felismernek. Talán csak elfáradtam mások kedvében járni, míg ők a szükséget félrepakolva inkább nem teszik ezt velem. Mert minden aprócska segítség mögött valamiféle önző visszapattanó fallabdát látok. Végül pedig kiderül, hogy minden ami értem tevődik, tulajdonképpen előre eltervezett haszon az a másiknak. Egymás hátán lovaglás - vigyél még egy kicsit!

Csak tizenkét éves voltam, amikor determinálták ezt a boldogtalan utat. És egyik felnőtt a másiknak dobálózott, hogy ilyet már csak igazán a babona miatt sem illik a gyereknek mondani. Nem ismertem olyan jól a fickót. Távolról csak, az az igazi lelkibetegeskedő fajta. Úgy beszél, mint aki tudja, és közben nem von kérdőre egyetlen felvetést sem. Mert hát neki már úgyis mindegy. Ha kedve tartja szúrkáló megjegyzéseket vet rám, mintha nem is emlékezne, hogy nem sokkal azelőtt még gyengéden dícsérte a szemem és hogy milyen értékes ember vagyok én. Néha, igazán csak ha a véletlen úgy hozza elolvassa pár versem. Fájdalmas grimaszt vág és nehezen gördülnek ki a szavak: Hát ezt jelenti. Te vagy az, aki sohasem lesz boldog. Sokat írtam arról a napról. Lehet már itt is említettem. De még most is fel fel villan a szoba, amiben csak hárman vagyunk, csak a bérlő hiányzik. Később bejön ő is, három férfi meg én. Különböző korok, és különböző vadul egymás mellett eltáncoló személyiségek. Az egyik lelkesen bólogat: Ó igen igen nagyon érzékeny lány! - érdek mondanivaló csupáncsak meg bal bla bla. A másik idősebb, feszült csöndben szántja ujjaival a szakállát. Neki ez a kivégzés, és ő nem kíván részese lenni a fölöttem ingadozó ítéletnek. Ellenkezik kicsit, hogy azért nem így működik, de hamiskás és gyenge lábakon áll a kijelentés. Én meg figyelem az öreget, aki szerint már gyereknek is vaskos vagyok, és olyat látok a jövőben amit soha nem éltem át. Azt mondja oda sem figyelve a többiekre, hogy később erre ráakaszkodnak majd az emberek, és mint általában egymást elhasználódok majd én is, mint a fogyasztás örök törvénye. És minthogy én ezzel asszimilálódni csak felszínesen tudok, majd elégedetlen leszek ergo örök boldogtalan. Azt gondoltam akkor - azon kívül persze, hogy ez igazságtalan, hiszen én magam a születést sem kértem - hogy ezennel a szent mindent látó, és egyébként szuicid alkoholista nyugdíjas által fel lettem mentve, és annyit nyavalygok ezentúl amennyit csak akarok. Abbahagytam évekre az írást, hiszen innentől kezdve mire lenne szükségem? Várom a beteljesülést, ami keserédes seszínű lesz. Cseppfolyós egy szilárd világban. És hát előtte sem jöttem ki túlzottan jól magammal, de ezt követően vált igazán pokollá a létezés. Sok vers született arról, hogy kellene kiszakadni másik testbe, és sokszor jutottam arra, hogy nem segít ha így is úgyis követi a lélek. Nem tudom hogyan jutottam ide vissza, de nyomasztó az űr, amit nem akarok kitölteni. Lázadok, ahogy a kamasz a búcsúpuszi ellen az iskolaudvaron. Tisztára csalódás az egész, hiszen fals a félelem. Csak pár óra amíg cukkolnak vele a padban, aztán vége van. Mindent ki lehet bírni. Ez sem a Holdra lépés, csak én vagyok...

Nem sokkal később egy osztálykirándulásról sírva jöttem haza. Kitettek a buszból, és hullott mint a záporeső. Apa leült velem a szobába, amit akkor még a nővéremmel osztottam meg, és kettesben beszélgettünk. Megkérdeztem tőle: "Apa, miért nem szeretnek engem? Mi a baj velem?" Helyette is megadtam a választ. Unott és elcsépelt szülői kötelességtudat hangzott fel az elmémben, mintegy szócsöve volt csak a megkellnyugtatni életérzésnek. Hogy lesz ez majd másképp, és most csak azért nem találok társakat, mert idősebb vagyok már most mint a többiek. Dehát ez is csak egy lusta magyarázat arra, hogy kit választanak maguk mellé az emberek, és ha le kell ülni valaki mellé, akit az utcán is a túloldalban kerülünk, akkor inkább parafával építünk barikádot az ember köré, hogy több levegő jusson nekünk. Ő pedig majd szívószálon át lélegzi be a magányt. Megpróbáltam elhinni, hogy mindez csak az idő, és a sok sok ember aki odakint vár, még az is lehet, hogy olyan egyedülléttől süppedős porszemekre vár, mint amilyen én is vagyok. Dehát mint utóbb kiderült, mindenki csak magát szereti. Bár én például gyűlölöm magam, két taposó malmos gondolat között, amiben várat magára a meggyőzés, hogy ez csak az én férges micsodám, és nagyon gyorsan tovább kellene irtani. Találtam egy képet a tesómról, ahogy már éppen túlnövömöt őt, de még az ölében cipel egy játszótéren. Ő az egyetlen, aki manapság sűrűn mondja: Szeretlek! És el kellene hinnem, mert még nem kizárt, hogy nem a megszokás szól belőle. A konvencionális belenevelés azáltal, ha kapott akkor néhanapján illene adnia is. De mi van ha azért akar ilyen nagyon szeretni, mert neki most temérdek szeretetre van szüksége? És ilyenkor a kis férgek megint mozgolódnak odabent és azt mondatják velem, hogy hazug vagyok és elég undorító is. Hiszen meggyőzöm arról az embereket, milyen nagyon értékes lehetnék. Ők elhiszik és néha néha megkedvelnek. Aztán persze csak idő kérdése, és ráébred mind, hogy opálos illúzióba van kergetve. Később meg majd fájdalom nélkül talál mást. Nyilván jobbat, hiszen nem köszön vissza. Sokat gondolkodom rajta, milyen mérgező vagy éppen nem halálosan szar hatással vagyok az emberekre. Általában pedig arra jutok, hogy olyan jó lenne ha valaki tisztábban ismerne engem, mint ahogyan én látom önmagam.

Egy lépés nekem, négy az emberiségnek

Tegnap este még kimentünk anyával egy cigire, bár ő nem dohányzik olyan sokat, most azért kikísért. Tesómról beszélgettünk, meg arról milyen sikeres most a karrierében. Elég undorító mód irigy vagyok rá. De egyébként örökké. Mikor megkaptam az első fizetésem, azt mondta: Jé már majdnem annyit keresel mint én! És ettől valahogy beindította a reakciót nosztalgius emlékeim áradatában, ahogy a lakótelepen futunk, és ő mindig gyorsabb. (Ez gyerekkorunkban volt kérdés csupán, lévén ő most sportos én meg általában alszom amíg ő sportol) Mindig jól megfenyegettem, hogy egyszer majd utolérem. És behozom ezt a négy évet. Ő meg jól kinevetett, hogy hát persze. Ezt nem lehet behozni, ez egyszerűen csak van. Négy év eltelt, és akármilyen gyorsan tanulok meg futni, nem fogom tudni lehagyni őt.  Ahogy ez tudatosult bennem - szinte látom magam nyurga hosszúra nyúlt arcommal, dülledő szemekkel: Ez igazságtalan! Így hát akármi van, az utolsó helyre vagyok kényszerítve. Ha bármiféle út van keresztezve számunkra a jövőben, ott bizony determinálva van a négy hosszú lépés neki előre, ami olyan extrákat rejt mint a kitartás, érett megfontolt és átgondolt döntések, képességek hosszú sora amiről én csak álmodni sem merek, és a siker, siker, siker. Érdekes mennyire nem tudja ő sem értékelni ami van neki. Nem arra gondolok amivel született, hanem amiért megharcolt és tényleg van neki. A nagy részét ezeknek nem is látja. De még ha tud is róluk, általában olyan problémákat generál nem létező konfliktusokból, amik elnyomják a jó dolgokat. Aztán olyasmit vár azt hiszem, hogy másik árulják el neki mi a megoldás a boldogsághoz vezető út elvesztése közben. Rengeteg ilyen embert ismertem meg az elmúlt évek során. A rengeteg nem is kifejezés! Minthogy amúgy sem újdonság - bevonzom a takargatást igénylő és támogatásért könyörgő embereket. Egyikben sem látok szánnivalót, én is rászorulok néha. De a "kielégítést", ezesetben a tanácsadást és a kifacsarást követően, általában mind tovább áll. A feladat elvégezve, szokták mondani.

Az én történetem sok szempontból szól arról, hogyan tanul meg az ember elhidegülni, miután egyszer már igazán megtanult megnyílni és szeretni. Amíg gyerekek voltunk sokat toporzékoltam, vertem magam a földhöz, hogy játszon vagy foglalkozzon velem. Lévén nekem szabadidőm volt, ő pedig már iskolába járt. És akármennyire is erőltetem sokszor az emlékeket, nem bukkan fel túlzottan sokféle abból az időszakból, mikor valóban együtt töltöttünk volna kölyökként értékelhető játékidőt. Sokat szórakoztunk később azon, hogy kértem őt, olvasson nekem estére valamit. És nevetve humorizáltuk el, hogy a mese kitölthetetlen űrrel a közepén, egyszer voltholnemvolt, itt a végefusselvéle alapon gyorsan le is futott a folyón.  Szóval viszonylag hamar megtanultam, hasonlóan megnyúlt képpel, hogy a szeretetet és a törődést sem kierőszakolni, sem kitaposni nem lehet. Elég hosszú ideig tüntetőleg borsot törtem az orra alá. Bemártottam anyuéknál, Freud tanulmányt is írt erről. A barátai nagy tabu téma volt. Ha egyszer egyszer szorított is helyet, hogy velük bulizzak idősebb korunkban, iszonyú megalázó volt. A lekezelő stílust igaz, mai napig nem sikerült lehántani. Így nem értem miért volt kérdés, hogy eltávolodtunk? Hogy évekkel később szeretné, ha megbíznék benne és elmondanék bármit ahogyan ő is bízik és megosztja a problémáit. Azt hiszem megtanultam máshol keresni azt aki tanáccsal tud szolgálni. Felnőttünk, és azért ezt az ember éretten igyekszik kezelni. Mindentől függetlenül és feltétel nélkül szeretem őt, innen is ugyanúgy irigykedem rá, a lehető legjobb értelemben. Dehát mit tegyek ha a négy lépésből ő maga csinált tizennégyet? Remélem, ha majd olvassa ezt, nem haragszik rám...

Undorító szörvájvör

A mai napom tulajdonképp azzal telt, amiért anya már hetek óta szekíroz. Visszaköltöztem a "saját" szobámba. Ami ugye Ancsáé volt, csak a macska projekt miatt egyszer már tavaly nyáron mindent átcuccoltam. Anya rutinos gyorsasággal átszaladt minden poros felületen, leszedtük a függönyöket, ablakot pucoltam, kitakarítottuk a kertben a szőnyeget. Mindegy is egyébként micsoda nyomorultul éreztem magam közben, hiszen az egész életem így élem. Hagyom felhalmozódni a ganét, aztán kuporgatok egy kis pénzt, hogy valaki megcsinálja helyettem a takarítást. Anya nem hagyta, hogy fizessek a két elhagyatott, poloskás! és bogaras és pókos és retkes szoba takarításáért valakinek. Mert hogy nem vagyunk mi olyan "naccságosasszonyok". Nem akartam neki mondani, hogy a naccság az leginkább csak a lusta seggemen látszik, nem pedig a luxuson amiben élünk. Kicsit sem arányos ugyanis a kettő. Mindegy végülis az anyai segítséggel abszolút nem volt para. És így végre megint van egy kis magánszférám.

Ha már anyámnál járunk: ma a vacsoratájmra nyúlt ebéd közben megint szóba jött ez a jajdeszörnyű és húdeigazságtalan vilaág amiben élünk. Se píz se posztó. Görögtengernél nyaralás meg méginkább , se! Hogy itt az embernek úgy kell elkapni a kaját, mint az afrikai herevédős pasiknak kisdárdával. Csak ketten voltunk a szobában, de még így sem bírtam befogni a szám evés közben (amit én fizettem, így igazán nem értem miről jutott eszébe a pénztelenség). Úgyhogy kifakadtam kicsit. Végülis ha ennyire zavarja a népet a társadalmi morál, és az ami a politikában megy, mindenkinek szíve joga jószágot tartani, kertészkedni aztán megenni azt fele pízér amit a boltban csomagolva extrudálva és felfújtatva megkap. Erre anyám megjegyzi bosszúsan: "Igen, szegény parasztbácsikának nincs is más értéke akkor csak az a megtermelt paradicsom." Itt kaptam szolid agyérgörcsöt, és fél óráig tiltakoztam hevesen, hogy mert mire van még szüksége?! Nagy tévére, meg D&G zoknira? Sokszor nem értem mire várnak ennyire a szüleim, a testvérem a barátaim... Az volt a következő kérdés: én is szívesen járok sok féle szép ruhában nem? Se sokféle se olyan nagyon szép ruháim nincsenek. És valahogy nem is érzek ellenállhatatlan vágyat, hogy a rendívül szükségesnél többet tuszkoljak be a szekrénybe. Mindenünk meg van. Sokkal több, mint amiről a legtöbb család álmodik. A Fiji szigetek helyett menjenek túrázni az Eged hegyre. Itt van nem messze és valaki azért fizet külföldről, hogy megnézhesse... természetesen nem teljesen érthető amit beszélek, mert el is némult a konzultáció.

Beteg a macska. Ez is. Nem eszik rendesen állandóan nyíg. Nem vagyok meglepve. Nálam még egy élőlény nem élte túl az egy évet. Talán igaza van Erának, és nem hozok nekik jó szerencsét.

Itt pihen mellettem az új cosmó. Sosem veszem meg. (De azért a padlás tele van vele) Általában nem is nyitom ki őket. Néha csak úgy kilóg a táskából, meg forgatom a buszon. Valamiért jót tesz a lelkemnek a vásárlás pillanatában, hogy én is olyan vagyok mint a többi dolgozó nő, és ilyen dolgok érdekelnek...mi is? "Ne szólj száj! Adj egy szexi szaxit" Tehát ha a buszon ülök, nyíltan vállalom, hogy engem a "hogyan elégítsük ki orálisan a pasinkat" című cikkek érdekelnek. Borzalmas egyébként, soha nem jutok tovább egy két sornál. Röhejesen közhelyes dolgokért fizetnek azoknak a modoros rita vitroloknak, akik (szinte látom) úgy verik a billentyűzetet egy apró négyszernégyes levegőtlen dohos szobában, hogy a betűk majd ki esnek a helyükről. Majd ő megmondja, mert tegnap is lesz**pott egy pasit. Úgyhogy hiába szeretnék a nagy globálkultúrnői állhatatos bumerángútjába tartozni. Engem a visszacsapódás helyett csak a falnak basz. Itt van...Beyonce megdeformált mosollyal figyel és szedjúszív pillantással ígér nekem négy hét alatt bababőrt...hmm...odáig el sem jutottam.

Tegnap még siránkoztam egy sort, hogy sajnálom a társasághiányt. Szeretnék helyesbíteni. Az intelligens társasághiányt sajnálom csak. De hogy ne hangozzon fellengzősen vagy degradálón - hiszen ez olyasmit láttat magamra való tekintettel, amiről szó sincs - úgy fogalmaznék inkább, hogy a hasonló embereket hiányolom csak, akik abban a tengerben próbálnak fennmaradni a víz felszínén, amelyben én is fulladozom néha. Ilyen ez az undorító szörvájvör.

Return to the Moon

Úgy rémlik annak idején végül azért folytattam az írást, mert külföldi útjaim után szerencsésen lekoptak az olvasók is. Az élménybeszámolók után ki kíváncsi a sírásra? (zsebibaba kíváncsi rá :PP) Május elseje! Micsoda remek nap ez a kezdéshez. Blogolástól mentes távollétemben megpróbáltam kiszarni a spanyolviaszt. A kudarcok állandósulása folytán ezt inkább hagyjuk.

Bármilyen hihetetlen a számomra is, letettem még egy záróvizsgát az érettségit követően és diplomás fél-önfenntartó létemben dolgozok mint a legtöbb munkás paraszt. Korán kelek és korán fekszek mint a nyanyik a nyugiban. Az életem tempóra összeesett akár a korán kelesztett lángostészta, és úgy vánszorognak ezek a magányban töltött percek, hogy szinte hallom az óra kattanását másodpercenként, pedig csak digitális van. Szétszéledtek a főiskolás ismerettségek, és Istenemre mondom még a veszekedés is hiányzik, amibe úgy bele voltam fáradva. Azok a mondvacsinált balhék, amikor már csak azért üvöltöttünk artikulálatlan keresve a bántó egymásra okádásokat, hogy valami történjen végre a nagy egyetértésbe. Ha visszanézek csomószor látom az egészet lassított felvételben. Dühös feszült agresszióba torzult arcok fröcsögnek egymásra, az alkohol kilöttyen, sikítozás, az egyik alkesz srác pár méterrel odébb beadja a derekát és nekiáll rókázni. A tűz közelben meg csak pörkölődöm forgó gyomorral, szédülve mint a körhintán. Amit utálok. A vidámparkot is gyűlölöm. Minek hívják egyáltalán VIDÁMparknak? Gecire félelmetes. Ezek a horrorbohócfilmekbe illő zenék amiket egész nap csapatnak. A sok batár gép amire felülsz meghalsz. A legutóbb erasmuson felültem egy irtó félelmetesre. Az volt az utolsó, mer mondom ebből rókaprémes lesz.
I've got so much to say. Egy nap alatt is sokat fordul a világ, nem hogy három. Büszkén jelenthetem, hogy az alvászavarokat évekkel ezelőtt megoldottam. Azt hiszem. A legtöbb álom egyszerű rémálom. Amiken könnyen túl teszem magam. A legutolsó éberálmom legjobb emlékezetem szerint Brémában ért. És utána életemben utoljára nem aludtam 52 órán át, a pánik és a rettegés rossz feloldásaként. Emlékszem vártam a szobában a reggelt, gépeztem, játszottam, rajzoltam meg írtam. Mindent csináltam, hogy ébren tartsam magam. Hideg zuhany  kávé, evés ivás de a vízszintes... azt nem volt szabad. Reggel mégis utolsóként értem be az órára. Az 52. óra legutolsó perceiben pedig megkaptam attól az embertől, akitől a legtöbb támogatást vártam, hogy igazán összeszedhetném magam, mert úgy nézek ki mint egy élőhalott. A harmadik nap délután három körül mertem lefeküdni, és kifáradva mélyen aludtam. Nem volt baj.

Ha valaha kívántam, hogy kopjanak le rólam az emberek, akkor nagyon sajnálom. Ismerem ezt egyébként, minden fordulásnál van az a kanyar, amiben ki kell bírni a dőlésszöget anélkül, hogy eltaknyolnál az úton. Aztán ha egyenesbe jönnek a dolgok, akkor majd egyszerűbb lesz döcögni a dűlőn. Várom a pillanatot, még nem érkezett el.

Ma reggel a buszon (mert ott születnek ugye a világmegváltó gondolatok) eszembe jutott vajon mennyit haladtam én? És végülis asszem nem kell olyan szigorúnak lennem magamhoz. Hátrahagytam a leépítő kapcsolataimat, építettem újakat, és mindeközben mintha egészen őszintén magamat adnám. Félelmetes élesen bevillantak gyerekkoromról a képek, ahogy szánalmas kapálózva próbálok mindenkit megkedveltetni magammal. Nyomokban itt-ott azért még felfedezem eme perverzióm irányába a vágyakozást, de alapvetően sikerült lekaparni magamról a velem született stikket. És a legszerencsésebb, hogy soha nem voltam még annál őszintébb, és nyíltabb mint ahogy németországi kalandom után hazatértem. Úgyhogy valamit mégis csak köszönhetek az ottani létnek, ami néha már-már súrolta a nyomor peremét. A peremvidéki retrónak ez meg se kottyan. :P A lényeg, hogy a sok zavartság és megzavarodás között...azt hiszem néha egész élesen látom milyen ember akartam lenni, és néha egészen úgy tűnik, hogy a közelében járok... az újrablogolás célja legyen ennek észben tartása. Én asszondom.