Hullám csapda

Egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Reszketnek az izmaim. Azon kapom magam, hogy nem tudom miért émelygek. Aztán azonnal bevillan a szombat este, és képtelen vagyok napirendre térni felette. Mintha csak az elmúlt tíz évem rongyos zsákokba dobált égetni való faszén lenne, amit pár óra alatt a tűzre hánytak, hogy hamuvá égjen. Ráz a sírás belül, de semmi sem látszik az arcomon. Csak azt mondom néha: fáradt vagyok. És ez sem hazugság. De mégis... a sok sok hülyeség közül, amit eddig tettem az életben... most nem csináltam semmit, de mégis... 

Olyan kérdések kerülgetnek, hogy mit teszek majd ha látjuk egymást? Ő hogyan fog rám nézni? Átmosolyogjuk ezt az ismeretlen helyzetet? Én viszolygok majd és szégyellem magam, mert nem tudom titkolni. Közben pedig úgy szeretem őt, hogy sosem tudnám ezt őszintén elmondani neki. Azt ismételgetem magamban, hogy ezt nem lett volna szabad. Ezt nem tehette volna meg. Összezúzott mindent, és most biztosan nem gondol erre. 

Este odafordult hozzám és megállított, miközben hadarva beszéltem. Azt mondta: "Nem kérhetem, hogy ne gondolkodj most. Éppen te? Aki sosem áll meg a folytonos gondolkodásban?" 

Én pedig nem hibáztathatom semmiért, mert egy fajhoz születtünk. De ettől még nem kell jó szemmel néznem. 

És ha nem ez fáj éppen pokolian a lelkemnek, akkor a Te hiányod Hugi. Tudom, hogy most ezzel a gyötrelemmel is magamra maradtam. Értetlenül ácsorogva, egyik lábamról a másikra helyezkedve, tördelve az ujjamat. Próbálom meggyőzni magam, hogy jobb ez az egész Világ így Nélküled. Hogy jól teszem, hogy lezárom...amikor lezárom. Nincs szükségünk egymásra. Úgy érzem újra és újra cserben hagysz, mint valami büntetésként valamiért, amit ésszel fel nem fogok. Így aztán minden nap, mikor eszembe jutsz, vagy kezembe veszem a leveled, egy Tőled kapott emléket, újra kell tanulnom az önhazugságot. Csak ezzel tudok átlendülni a lehetetlen igazság felett, hogy nem keresel többé. Dacosan elfordulok és úgy teszek, mintha semmi sem változott volna az életben. 

Mind kettőtöket túlcsordultig szerettelek. Az összes sejtemmel. És most egészen olyan, mint egy végleges árulás. Valami mind két oldalt lassan de biztosan elszakad, mert használódik az anyag. Ahogy múlik az idő, egyre gyengébben tart.

Aztán meg egész nap hullámokban tör rám a görcs.

Ha Rólam kérdeznének, Te ezt mondanád

"Egy sóvárgó lélek vagy

aki stabilitásra vágyik

de nem tud kirepülni

az instabilitás börtönéből."

Rágódj rajta

Valószínűleg, minden ezen a világon egy nagy hazugsággombóc. Jó lenne megbeszélni mi történt velem tegnap este, de az akivel ezt meg szoktam beszélni, rendhagyó mód főszereplője az eseményeknek. Így egészen lehetetlen. Bárcsak soha ne nőttem volna fel. Örökké tizenhét maradtam volna. Kételyekkel, kérdésekkel teli, de védve mindentől. 

És azt tettem, amit ilyenkor tenni szoktam. Hagytam amit hagytam, hogy előttem másnak mindig jó legyen. Igazából semmi durva nem történt, bűnbocsánatos mind... De úgy eltörött benne a gondolat egy érintés és néhány puszi miatt, hogy begyógyíthatatlan. Pedig szóltam előre. Elmondtam már a legelején, hogy ez a néhány lépés a vékony jégtakarón, már így is hajszálrepedéseket okoz. Aztán hazafelé gyalogolva kerülgetett hajnaltájt az émelygés. Összezuhant a világ. Elmondhatatlanul csalódott voltam, és nem lehetett szavakba foglalni, hogy miért. Itthon már tudtam, hogy megint elveszítettem egy embert, hosszú hosszú évek után... egyre távolabb kerülök tőlük. Nem bírtam volna még egy napot ott maradni Veled. Bárcsak ne értettem volna.Vagy lettem volna kicsit önzőbb. Jó lenne megbeszélni, de most már nincs kivel.

Minden nap

Minden nap gondolok Rá, milyen elveszíteni egy barátot. 

Minden nap eszembe jut, hogy időnként úgy döntesz, egyszerűen csak nem szólsz hozzám többé. Megígéred, hogy majd felhívsz, beszámolsz mindenről, aztán sosem csörög, ha nem csörgetem. Ilyenek az emberek látod? 

Ha lenne rá magyarázatom, biztos könnyebben viselném.

Viszont sikerült elengednem az érzést, hogy ez az én hibám. Ez elég jó nem? Többet nem érzem úgy, hogy én hisztizek mindent túl. Hogy túl szigorú és követelőző vagyok meg érzelmi zsarnok. Túl ez, meg túl az. Túl sok. Egyszerűen csak ez lesz az útja, hogy megtanuljam elengedni azt, aki nem tart már rám igényt. 

Amikor már nem vagy hasznos többé? Ezt alig akarom elhinni. 

Csak akkor mire gondoljak? Ha egy hónapig nem jön semmi. Arra gondolok, hogy "nem baj". Ez mindig így volt. Jönnek mennek az emberek... lehetek semleges, megértő, duzzogó. Ezen nem tudok változtatni. És kimondom: úgy érzem ez hálátlan és kurva gáz. Bárcsak ne féltem volna ennyire tőle, hogy jó barát vagyok-e. Bárcsak ne tettem volna bele a szívem-lelkem. És bárcsak ne hagytam volna, hogy fontossá válj. Mert így nem tudtam felkészülni rá, hogy egy nap majd megint úgy néz ki, mintha neked semmit sem jelentene hátrahagyni engem. 

Én ezt berekesztem

Elfáradtam én lenni a felnőtt és a bölcs.
A mindent megoldó, akit nem zavar a görcs.
Mintha hosszú, kínzó, lassú évek múltán,
Még mindig megbotlanál valami gyermeki hibán.

Na de Te kérted, hogy többé a szememben
Vissza ne egy gyermek tükörképe derengjen.
Ugye legyek százszor meg százszor igazságosabb?
Megfontolt, elnéző, örökké megértő és alázatosabb(?).

Ha nem értem, én tényleg próbálom fejteni.
De már elfáradtam a képletekkel itthon játszani.
Nekem ebből elég volt, nekem ez így nem jó...
Erőszakkal nem kérhetem, 
hogy bumeráng módjára visszatérjen a szó.

Erőszakkal nem szeretnék magamnak semmit.
Láthatatlan gúzs-kötéllel nem láncolok senkit.
Csak közben újra meg újra lélekszakadva kiszenvedem.
Mert ilyenkor muszáj lesz elengednem...befejeznem. 
Istenem, kérek még egy kis erőt, 
mert ezt itt most én berekesztem.

God is still gay

Még mindig reménytelenül szerelmes vagyok Kurt Cobain-be. Azon kapom magam, hogy fantáziálok egy másik világról, ahol egy világba születünk. Gyerekként ugyanott lakunk, és ugyanabba az iskolába járunk, meg ilyenek. 

Nem a klasszikus értelemben szeretem, ahogy rajongani szoktak a tinik bálványuk tárgyáért. Azt hiszem csak egy-két Nirvana számot hallgattam úgy tiszta szívből. Ez képmutatás? Talán szégyellhetném magam érte, mert így nem tűnik őszintének. 

Pedig halálosan szerelmes vagyok a kilátástalan fájdalomba, amivel telefirkálta a naplóit. Ahogy szenvedélyesen szerette amit csinál, és kiszenvedte magából a saját kis univerzumát. És még azt is, hogy mennyire őszinte és minden felszínességtől mentesen tudott szeretni. 

Drága Kurt! Még csak négy éves voltam, mikor meghaltál, úgyhogy ezt az üzenetet már tuti nem kapod meg. 22 évvel azután, hogy itt hagytad a világot, nem sok minden változott. Legalábbis abból a szempontból, ami Nekünk fontos. Az emberek továbbra is vakon menetelő üres pléhdobozok. Ülnek egymás mellett a metrón, zabálnak az éttermekben, kiszarják, aztán kefélnek. Senkiben nincs hajlandóság valami másra, és a szülők bigott gyermeket nevelnek, akik nem fogadnak el semmit a tanult szisztémákon kívül. Készült rólad pár dok-film, az utolsó egész király. Tuti kivágták belőle a leglényegesebb dolgokat, és biztosan kiakasztana a tudat, hogy erre pénzt és időt szentelt valaki. 

Úgy képzelem, hogy páfrány és tábortűz illatod van. Erről nem írsz a naplóidban. Talán sosem lett volna szabad közkincsé tenni az írásaid, ugye? Ez mind magánügy. 

Az összes sötét gondolattal együtt, nagyon szerettelek volna.