psszenést se!

Ha zajosan zúg a csend, álmomból felver.
Szokatlan szökkenéssel szökik talpam alá,
Mikor lassú vermem éjjele keservvel eltel
Merengve megpihen emlékeimben a halál.

(Rám)
Haragos szüntelen szünettel emlékszik még,
Milyen monoton, morcos, képtelen és falánk!
Levegőben kalimpál, hajt az ég felé,
S mégis örökké hangtalan untig hull alánk.

Hiába beszél, csattog tükréről kedvesen.
Tavaszi nyárfalevél szűri meg fényét a tájon.
Elterül puhán egy hulladéktelepen,
Többé már senkit se csókol szájon. 

Aztán lassan megszűnik létezni végtelen,
Nem írja már soha, ha valami nagyon fáj.
Hamis mosolyránca pihenni képtelen.
Vicsorogni ezután sem lesz akadály.

Hosszú pause

Néha elfelejtek levegőt venni.

Legyen gyorsan vége

Mintha késsel - a legélesebbel - hasítanák föl a mellkasom. Kifordulnak a belszervek, minden szépen leáll... már csak a szívem pumpál. Pedig kértem őt, hogy hagyja abba. Na nem a sebészt... a szívem. A sebésznek nem beszélek róla, hogy fáj. Mivel hogy önként fekszem alá. Ha valahol érzi is műtét közben, hogy gáz van, hát elhessegeti a gondolatot. Jobban érdekli, hogy milyen leszek referenciának.

Félig kábultan fekszem a jéghideg műtőasztalon, de a fájdalomtól könnyes szemmel is látom az arcán mire gondol. Néha ő is rám néz, és biztatóan mosolyog.

-Műthetnélek egész este.

-Műthetnél... - válaszolok halkan.

-Persze, csak ha úgy érzed. Úgy érzed?

-Úgy - lehelem megint, mert fáj a szívem. A két tenyere közé veszi, masszírozza. De nekem mégis olyan mintha agyon nyomná, ráncigálná.

Valahol szeretném, ha vége lenne mielőtt felkel a nap. De akkor el kell engednie. Össze kell varrnia egy szakképzett másiknak. Haza kell mennem inni egy jegeskávét, elszívni egy cigit, hogy a motor újraindulhasson. Miért feküdtem ide?

Predesztináció

A pánik kétségbeesett rémület, amiben a menekülési kényszer felülbírálja a józan észt. A pánik gyakran bekövetkezik katasztrófahelyzetek során, és a hatása alá került személyek saját testi épségüket is veszélyeztethetik. A szót a pszichológiában és a szociológiában is használják a kétségbeesett cselekvés szinonimájaként ("hisztéria").

Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt nem tudtam hogy végülis utána mi fog történni. Az éjszaka olyan volt, mint egy saját farkába harapott kígyó. Tizenévesen már csak én voltam az osztályban akit soha előtte nem csókoltak még meg. Attól féltem ha ez széles körben elterjed, már soha nem is lesz alkalmam rá. Ugyanis már kamaszkoromban ismertem a világ társadalmi törvényeit. Leginkább a vonzás törvényét, miszerint az, akit ketten akarnak: később hárman is akarnak majd. Így tehát a tévésztárok, zenészek, meg a DJ-k mindegy miféle népség, idővel akkor is nagy népszerűségnek örvendenek majd, ha valójában az utcán soha nem figyelnénk fel rájuk a tömegben. Az viszont, akit egy sem akar, őt még inkább senki nem kívánja magának. Úgyhogy a hadjárat elindult, hogy megkapjam életem első csókját. Könnyebb volt, mint képzeltem. A rövidke bokor mögötti csókcsata beégett az emlékeimben az ízével és az illataival együtt. Ma, alig 10 évvel ezután pedig véletlenül leültem szembe egy sörpadon a pasival. Megismert. Azt hiszem, bár én igazán sokat változtam. Félszegen odaköszöntem, és furán éreztem magam amiért zavar a szitu, pedig lehet már nem is dereng neki. Nekem volt ugyanis fontos az az este és nem neki. 

Mellette ült egy másik fiú, akivel érkeztem. Arról beszélgettünk, hogy mint az evolúció során partra mászó hüllők, úgy fejlődnek a nők az ismerkedés terén. Meg hogy mind igyekszik túlélni, és ezért szólítja le szemérmetlenül a pasikat. Hiszen több nő van a földön mint férfi, ezt be kell látni, szörnyen szorult helyzet. 

Ma este ahogy egymás mellett feküdtünk, hát nem tudom éppen mitől féltem. De nem akaródzott oldalra fordulni. Pedig nem volt vele semmi baj. Hiányoztak közben a pillangók. Meg elszomorított az is, hogy megpróbáltuk eljátszani egy este alatt, hogy más emberek vagyunk mint akik valójában. Hajnalban mindenesetre összeszedtem magam, kikerültem a tükröket az idegen lakásban és beültem egy taxiba. Megpróbáltam pityeregni amíg elszívtam egy cigit a saját lakásunk lépcsőjén, és nem ment. Szerettem volna visszamenni ahhoz a tizenéves lányhoz a kocsma melletti bokrokba, elmondani neki, hogy ne menjen el azzal a fiúval. Még megpecsételi majd az életét, és minden döntés örökké ugyanolyan marad.

...

Ez nem sokára emlék lesz. Ez is.