Élet a Sziget után

Még egy szempillantással ezelőtt - épp ha csak lehunyom a szemem - azt gondoltam én leszek a kivétel. Valami más, valami jobb, valaki akire a többiek felnézhetnek. Most ha kinyitom, én is a "többiek" vagyok. Mocsárban taposós, nehézkes sóhajok, ilyen a világ és eddig hófödte csúcsokat megmászós léptek zaját hallottam messziről: ezt kell tennem nekem is. Valahol félúton meg rájössz, hogy rossz hegyet mászol. Meglátsz néhány hegymászót, akik végig akartak menni, de félúton megálltak. Tábort vertek vagy elaludtak. Jön a pánik, nem tudom. És lehet, hogy rossz hegyet mászol. De hogyan kell visszafordulni ott, ahol már lehet nincs is idő újat kezdeni? 

Amikor még sokan voltunk, kisteremben nyomorogtunk és mécsesek égtek, körbeültünk egy embert. Faggattuk és csöndben feszülten vártuk a válaszait. Valaki megkérdezte tőlem, hogy te nem ülsz a kör közepére? Én meg azt feleltem: Dehogy ülök! Én majd csak kérdezek. "Akkor te geci vagy."

És én akkor most geci vagyok. Annyira zavart a válasz, hogy képes voltam beülni. Persze nem aznap, majd egy másik... El sem tudtam képzelni, hogy majd az emberek, akik rám szegezik a tekintetüket, egyszer olyan személyekké válnak, akiknek a gondolatai, élete és választásai meghatározzák későbbi életem lépéseit. Visszaemlékszem majd, és idegeneknek mesélek róluk úgy, mintha mind-mind tanulság volna. Tapasztalás és a kézzel simogatás egy bánkódós esős vasárnapon. Ők voltak azok, akik ha megbántottak, akkor tanultam belőle. Ha szerettek, akkor megtámaszkodtam rajtuk. Ha törődtek velem, akkor hátsószándék nélkül. Majd kiléptem és elhajóztam a Szigetről. És mindaddig azt hittem életem ezen része önbeteljesítésről szólt. Olyasmit tenni, amitől többnek érzem magam, amiben kiélem kreatív vágyaim és álmaim. Visszanézve pedig úgy érzem nem is erről volt szó. Mert fogalmam sem volt, milyen emberek közé csöppentem, és hogy egy közösség nem is mindig arról szól, amit együtt formálnak. Hanem inkább az apró vibráló atomokról, amiket egymás között robbantanak fel. 

Még csak egy szemvillanással ezelőtt, ha becsukom a szemem... azt gondoltam én leszek a kivétel. Mert ha éppen most még nem is vagyok, akkor csak az úton kell haladnom, hogy azzá válhassak amivé csak szeretnék. A Sziget utáni életem minden pillanatával magamban hordoztam az élményt, amivel kényszeresen igyekeztem átadni idegeneknek amit ott megtapasztaltam. Volt aki értette, és volt aki nem. De leginkább nem. A lelkek közül igen csekély százalék volt hajlandó csápokkal akaszkodni az én receptoraimra. Elcsöndesedni kicsit, és sokáig rágni a szavaim. Úgy megszólalni utána, hogy igazán egy hang se hagyja el az ajkát. De amikor ez sikerült, egészen olyan volt mint a tűzijáték durranásai távolból a mellkasomban. Dübörgött a világ, és megnyílt alatta a föld. Felvillant a Sziget képe, ahol nem is volt olyan fontos a hegymászás, meg a súlyos-nehézkes sóhajok. A hótaposás fagyos reggeleken, hogy beérjünk és elvégezzünk. Valami sokkal fontosabb volt, amiről eddig soha nem hallott. Vagy ha mégis, hát nagyon régen, és egészen el is felejtette már. Úgy ment tovább, hogy az ő mellkasában is átformálta az anyagot ez az aprócska láthatatlan mozgalom. És én tudtam, hogy ezt a Szigetről hozom. Meg azt is, hogy akkor most ő meg én meg ti és mi... kivétel vagyunk.